Műemlékvédelem – 2006. május
Nádori Eszter
KERTÉSZET ÉS VALÓSÁG – A SZOCIALISTA REALISTA KERTÉPÍTÉSZET SZTÁLINVÁROSBAN
A Sztálin Vasmű és az első tervezett szocialista város, Sztálinváros építése az első ötéves terv egyik legnagyobb beruházásaként a magyarországi szocialista realista építőművészet emblematikus főműve, legegységesebb eredménye. A sztálini eszme szerint a szocialista realista alkotásnak formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának kellett lennie. Ennek értelmében a magyar építészek számára kijelölt út a reformkori klasszicizmus építészetének követése volt. A rövid idő alatt és egységes stílusban felépített város parkjainak és kertjeinek vizsgálata választ adhat arra a kérdésre, hogy történt-e kertművészeti stílusváltás a Magyarországon hatalmi szóval bevezetett és mindössze néhány évig uralkodó szocialista realista korszak alatt. A szocialista realista művészet elemzését, értelmezését segítheti, a korszakról alkotott képet árnyalhatja kertművészetének bemutatása.
Az ötvenes években a zöldterületi tervezést az építészeti tervezőintézetekben létrehozott zöldterületi csoportok végezték. Ez a korábbi állapothoz képest feltétlen előrelépést jelentett az építészek és kerttervezők munkaközösségének, együttműködésének kialakulásában, ami az épület és a kert egységének megteremtésében vitathatatlan eredményekkel járt. A kialakult közös munka ahhoz is hozzájárult, hogy az építészeti szemléletváltásokra a kertépítészet is gyorsan reagált.
Weiner Tibor, Sztálinváros főépítésze, szovjet példák és tapasztalatok hatása alatt a Magyarországon megszokottnál lényegesen nagyobb szerepet szánt Sztálinvárosban a zöldterületeknek. A városkép kialakításában majdhogynem az épített elemekkel azonos súllyal kezelte a növényzetet, természetesen elsősorban a fás növényzetet.
Sztálinváros térképe, 1959
(A szerző rajza, készült az Állami Felmérési és Térképészeti Hivatal Kartográfiai Vállalat Budapest, Sztálinváros járási jogú város, 1959 című térképe alapján)
A városkép szempontjából a zöldterületek legfontosabb tulajdonsága az esztétikai funkció. Az épületek alkotta térfalak által meghatározott tér további tagolását, optikai szűkítését vagy tágítását érhetjük el a megfelelően tervezett zöldterület kialakításával. Kellő helyen nyitott kilátások, keretezések alkalmazásával a lényeges városképi elemekét emelhetjük ki, mutathatjuk meg. Ezek a hangsúlyos városképek azok, melyek a város arculatát meghatározzák, elengedhetetlenül fontos tehát ezeknek a területeknek a hatásos esztétikai kialakítása, amiben a kertépítészeti eszközöknek fontos szerep jut.
Georgij Mihajlovics Orlov Sztálinvárosban
A szocialista realizmus esztétikájának alapelve a tartalom és a forma dialektikus egysége. A kertművészeti formaalkotás célja tehát az, hogy a tartalmat, vagyis a természetet jelentő növényanyagot és a használati célt szolgálja. A kertben a növények által a természetet visszük be lakókörnyezetünkbe. A kert kettőssége azonban abban áll, hogy ezzel együtt a kert emberi kéz alkotása, határozott célra rendeltségével az alkotó és a használó ember társadalomhoz való viszonyát is tükröznie kell. A realista művészetnek – és így a kertművészetnek is – “a dolgok lényegét kell adnia, és ezeket a lényeges jellemző vonásokat szemléletes képekben kell bemutatnia”. A tervező feladata a növényzet hatásának fokozása, a természet adta lehetőségek minél jobb kihasználása. Ennek érdekében a kertépítész a növényzet és az épített elemek olyan egységét hozza létre, amely zárt, hatásában fokozott képet nyújt.
A tartalom és a forma egységének elve alapján a különböző rendeltetésű kertek formai kialakítására eltérő utasítások vonatkoznak. A reprezentációt szolgáló kertekben “szigorú kötöttséget, feszes magatartást sugárzó geometrikus formájú virágágyak a helyénvalók”. Az üdülési céllal épült kertekben “kötetlen, minden merevséget kerülő, festői foltokból rendezett, vegyes ültetésű” növénycsoportok szolgálják a tartalom formai kifejeződését.
Az első magyar szocialista város kertjeinek azonban a tartalom és a forma dialektikus egységén kívül a reprezentáció követelményének is meg kellett felelniük. E kettős követelmény kielégítésének útjai a sztálinvárosi kertterveken tanulmányozhatók.
A város tervezése 1950-ben Weiner vezetésével, szovjet mintára támaszkodva indult meg. A szovjet várostervezési elméletekben nagy szerep jutott a települési zöldterületek tervezésének. Olyannyira így volt ez, hogy a szovjet városoknak deklarált szándék szerint a kertek és parkok városaivá kellett válniuk. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához segítette hozzá a szovjet várostervezőket a zöldterületek hierarchikus rendszerének kidolgozása. A rendszer első eleme a “mikropark”, vagyis a szomszédsági egység parkja, a következő a városrész parkja, a harmadik a város parkja, a negyedik a kultúra és pihenés parkja, az ötödik pedig a várost körülölelő parkerdő. A rendszert a sugárutak fasorai, az egyes épületeket körülvevő parkok és a speciális funkciójú zöldterületek egészítik ki.
Ez az elmélet fedezhető fel Weiner 1959-ben tett megállapításában, mely szerint “a kertek-parkok-zöldterületek axiális felsorakoztatása-rendje köré csoportosított lakóházak nagy koncepciójának” megalkotása volt a várostervezés egyik legfőbb célkitűzése.
Dr. Weiner Tibor – Életmód és környezet kölcsönhatásai
Sztálinváros két legfontosabb zöldterületi egysége a Duna-part városközponti területén elhelyezni kívánt Kultúrpark és a város korzójaként funkcionáló Sztálin úti zöldsáv volt. A vizsgált tízéves időszakban több terv is készült mindkettőre. Ennek oka az, hogy hiába készültek el a tervek 1952 és 1954 között, az 1953-as fordulat a város építésének lendületét megtörte, így a tervek megvalósítására már nem volt lehetőség. A város kertjeinek történetében az 1957. év jelentett fordulatot. Erre az időre fejezték be a közművesítési munkálatokat, ekkor kezdődhetett meg a zöldterületek rendezése. Ekkorra azonban a kertekre és parkokra új tervek készültek.
Sztálinváros, Kultúrpark részletes rendezési terve, 1953 (MOL XXVI-D-8-188. doboz, 710. dosszié)
A KULTÚRPARK
A legjellemzőbb szocialista zöldterületi egység a városi kultúrpark, szellemiségében a klasszicizmus korában, az ókori, elsősorban görög idea alapján kialakított népkertek eszméje fedezhető fel. A szocialista város tervezői tehát nemcsak a klasszicista építészet felelevenítésével, hanem ideológiájában is idézték a reformkort. A moszkvai Gorkij-park mintája alapján tervezett sztálinvárosi Kultúrpark programja megegyezik az első tervezett népkert, a Heinrich Nebbien tervei alapján épült budapesti Városliget programjával: “a kert helye a pihenésnek, a találkozásnak, a tanításnak, a nevelésnek, a parádéknak, a versenyeknek, a táncos alkalmaknak és mindenféle szórakozásnak, valamint a nemzet nagyjait és nevezetes tetteiket megörökítő emlékműveknek.”
A kor meghatározó kertépítészeti teoretikusa, Ormos Imre ajánlásai szerint a városi közpark város felőli főbejáratát építészeti elemekkel hangsúlyosan kell kialakítani, hogy már messziről vonzza a tekintetet. Ebből a pontból induljanak fő látványtengelyei, melyek kiterjedése felvonulások, ünnepélyek rendezésére is alkalmassá kell tegye azokat, hogy a park minél nagyobb területe feltáruljon. Ezen a területen a professzor architektonikus díszkert kialakítását javasolja alacsony, dekoratív dísznövényekkel. Ez, a város szövetéhez közvetlenül kapcsolódó reprezentatív terület tehát az, ahol az építészeti elemek még uralhatják a tájat. A park távolabbi részeinek tájképi kialakítása a természeti táj növényeinek alkalmazásával a tájba simítja a parkot. Ennek a területnek művészi kép- és térhatásokkal nagy távlatokra komponált kialakítása a csendre, pihenésre vágyók számára biztosítja a valóban természetes közeget.
A sztálinvárosi Kultúrpark első terve 1953 februárjában készült, a Budapesti Városépítési Tervező Iroda (BUVATI) Városrendezési Osztályán, tervezője Mérő Frigyesné volt. A terv nem kertépítészeti terv, hanem a terület részletes rendezési terve. A Kultúrpark területét a Duna-parti löszfal és a beépítésre szánt terület közötti 200-250 méter széles területen a városépítési előírásokhoz alkalmazkodva, a város centrumához illeszkedve jelöli ki. Sztálinváros általános kulturális beruházási programjának megfelelően a tervezett kulturális létesítmények: a vigadó, a szabadtéri színpad, a könyvtár és a szabadtéri zenepavilon, valamint a sportpályák és a gyermekjátszóterek parkosított területben helyezkednek el. A terv a részletes kertészeti kiképzésre nem ad javaslatot, sematikusan ábrázolva meghatározza azonban az egyes területrészek formai sajátosságait.
A parkot a Dunával párhuzamos hosszanti tengely és az arra merőleges, a vigadó épületétől induló kereszttengely tagolja egységekre. Központi területe a két merőleges tengely metszéspontjában kialakított, kör alaprajzú, geometrikus formálású teresedés, közepén szökőkúttal. A terv a vigadó két oldalának architektonikus kiképzését javasolja, a város felé eső területrészen helyezi el a gyermekjátszótereket és a botanikus kertet a kőtárral. A Duna-parti oldalon tájképi jellegű egység zárja le a kereszttengelyt. A szabadtéri színpad, a zenepavilon és a könyvtár ligetesen kialakított kertrészletekben kerül elhelyezésre. A tájkerti elemek hatását fokozza a táj, vagyis a Duna és a túlpart bevonása a látványba. A tervben ezzel megvalósul a Kultúrpark város felőli egységének reprezentatív, a távolabbi egységek természetes kialakításának elve.
A rajz szembetűnő hiányossága az, hogy az egyik legfontosabb problémára, vagyis a park és a főtér kapcsolatára nem ad megoldást. Ez azzal magyarázható, hogy ekkor még nem állt rendelkezésre a főtér jóváhagyott beépítési terve, amihez alkalmazkodva például a park főbejáratának helyét meg lehetett volna adni. A városközpont melletti terület kialakítására vonatkozó javaslatot csak a műleírás tartalmazza, a tervező a Duna és a város kapcsolatának megteremtése érdekében gyep- és virágfelületek kialakítását írja elő. A főbejárat megoldásának hiányából következik a terv másik hiányossága is, hogy a Kultúrparkban nincs meg a felvonulások, ünnepélyek rendezésére alkalmas tér.
A BUVÁTI Városrendezési Osztály Zöldterületi Szakosztálya 1953 áprilisára elkészítette a Kultúrpark első kertépítészeti tervét. A kertészeti tervfeladatnak nevezett terv egyértelműen támaszkodik a részletes rendezési tervre, a két tengelyre szervezett egységek követik az abban meghatározott formai kialakítást. Ez a terv sem foglalkozik a park főtér melletti területével, így nem ad választ a város és a park, nagyobb összefüggésben pedig a város és a Duna kapcsolatára. A parkot az Erkel- és a Liszt Ferenc-kertek közötti Bem József utcán lehet megközelíteni, de a közeledő elől a park látványát elzárja az út tengelyében álló vigadó épülete. A vigadó két oldalának kialakítása a rendezési tervben előírt formai megoldást alkalmazza, vonalvezetésében architektonikus kialakítású, a növénycsoportok szabadabb elhelyezése azonban a merev, geometrikus hatást csökkenti. A tengelyek metszéspontjában kialakuló reprezentatív tér formája eltér a rendezési terven meghatározottól. A barokkos, nyújtott mértani forma a tér tágulását és ezzel ünnepélyesebb megjelenését eredményezi, amit a vízfelület tovább erősít. A formaváltásra feltehetően azért volt szükség, mert a terv szerint ez a terület a park központja, tehát a legfontosabb reprezentatív tere. Az itt kijelölt tengely vezet a zenepavilonhoz és a Duna-parti lejáróhoz. A szabadtéri színpad, a könyvtár és a zenepavilon elhelyezése a rendezési tervhez képest nem változott. A korábban általánosan sportterületnek kijelölt északi területen a tenisz-, kosárlabda- és röplabdapályák helyének meghatározása megtörtént.
A tervhez tartozó műleírás nem áll rendelkezésünkre, ezért különösen szerencsés, hogy a terven szerepel a fás növényeket tartalmazó növénylista. A növényalkalmazásra jellemző, hogy többségében honos fajokat használ, szerepelteti a magyarországi társulásokra jellemző fák nagy részét. A park növénykiültetésének tervezésekor alighanem cél volt a honos fafajták bemutatása. Az egy-egy területegységet keretező, gyakran kettős fasorok kiültetését egységesen egy-egy fafajjal tervezték. A tájképi kertrészek festői növénycsoportjait értékesebb, különleges díszt adó fákból kívánták kialakítani; a díszalmák virágpompájukkal a tavasz, a színes lombú juharok a nyár, a nyírek különleges lombszínükkel az ősz díszei. Szoliterként nagyra növő, dús koronájú, erdei fajokat, tölgyet és bükköt terveztek ültetni.
Sztálinváros, Kultúrpark kertépítészeti terve, részlet, 1958
(Dunaújváros Polgármesteri Hivatal Tervtára – Kerttervek)
A rendezési és a kertépítészeti terv összehasonlításával megállapítható az, hogy a kertépítészeti terv ugyan követi a rendezési terv előírásait, de legfontosabb eszközével, vagyis a növényalkalmazással annak merevségét feloldja, az architektonikus kialakítású kertrészek nagy arányú fásításával a geometrikus hatás mérséklődik. Ezáltal a kertészeti terven megfogalmazott park nem különül határozottan két részre: reprezentatív, architektonikus és oldott, tájképi formálású területre, ahogyan azt a rendezési terv előrevetítette. A várostervezés léptékében készített rendezési terv alkotójára feltehetően nagyobb hatással voltak a szovjet példára támaszkodó városépítési előírások zöldterületekre vonatkozó rendelkezései, mint a kertépítész tervezőre. A kertépítész ezeket az előírásokat csak annyira vette figyelembe, amennyire a rendezési tervben meghatározott alapvonásokhoz igazodnia kellett.
A szocialista realizmusra jellemző merev ünnepélyesség, ami a park középső területének kialakításában érhető tetten, valójában a vigadó épületének a Bem József utca tengelyében történő elhelyezésétől kezdve adottá vált. A határozott, szimmetriát vonzó kereszttengely tehát nem a kertépítész tervező elképzelésének eredménye, hanem a beépítési tervből adódó sajátosság. Az épület által geometrikusan meghatározott térrel a kerttervezőnek foglalkoznia kell, a kijelölt geometriát nem hagyhatja figyelmen kívül.
Az, hogy a két terv megoldatlanul hagyja a város és a Duna kapcsolatát, a városközpont jóváhagyott beépítési tervének hiányával indokolható. A főtér kialakítására a vizsgált időszakban tucatszám készültek a tervek, de ezek egyike sem valósult meg. A különböző tervfázisokat és a pályázatokat “legfelsőbb szinten is megtárgyalták”. Azt, hogy a tervek közül sokáig egyet sem fogadtak el, a többszintű elvárás magyarázza. A főépítész a város tervezésének kezdetén a központ kialakítását alacsonyabb épületcsoportokkal, nagyobb térségben, akár parkban, de mindenképpen a környező zöldterületekkel kapcsolatban képzelte el, ezzel homorú várossziluettet kívánt kialakítani.
Milyen legyen Sztálinváros főtere
Ám ez a laza, zöldterületben elhelyezett beépítés nyilvánvalóan nem felelt meg a szocialista város “monumentalitásra és ünnepélyességre való törekvésének”. Az Építészeti Tanács 1953-ban tárgyalta a város főterének tervét. A tervpályázatok eredményeit összegző tervhez képest a tér szűkítését, monumentalitásának fokozását, plaszticitásának növelését írták elő, az épületek magasságának növelését, a toronyház még karcsúbb kialakítását javasolták. Ezeknek az elvárásoknak az ismeretében érthetővé válik, miért nem tudták a tervezők megteremteni a főtér és a park kapcsolatát.
A főtér terve, 1956 (MOL XXVI-D-8-189. doboz, 736. dosszié: Sztálinváros – Városközpont ( Tervfeladat)
A városépítés első tíz évében egyetlen olyan terv született, amely kihasználja a város Duna-parti fekvésében rejlő nagyszerű lehetőséget, és a városközpontot rászervezi a Dunára. Ez a Kultúrpark 1958-as terve, amelyet Kirchlechner Endre, a Lakóépülettervező Vállalat Területrendezési Osztály III. Irodájának munkatársa készített. A terv a főtér 1956-os tervével összhangban készült. A főtér beépítési terve a város központját nem egy architektonikusan meghatározott monumentális építészeti térként képzeli el, hanem a városközpont épületeit különböző karakterű terek sorozatában helyezi el, amely térsor utolsó eleme a dunai kilátó. Ennek a térsornak a szerves folytatása a Kultúrpark területe. A Kultúrpark programja 1958-ra megváltozott, a kulturális intézmények többségét a kultúrpalotában tervezték elhelyezni, így a park tervéből ezek a funkciók már hiányoznak. A politikai fordulatnak köszönhetően reprezentációs célokat sem kellett kielégítenie a parknak, a városban betöltött szerepe ezzel megváltozott, korábbi elnevezésének megtartása hagyományőrzésből történhetett. A kötöttségek nélküli tervezés eredménye a főtér területéhez szervesen kapcsolódó közpark tervének megalkotása.
A lendületes vonalvezetésű utak által határolt, ligetesen kialakított részletek jól használható kerti tereket alkotnak. A park egyetlen épülete a vigadó egykori helyére tervezett kioszk. A terasszal ellátott, feltehetően üveg-, esetleg áttört homlokzatú épület a Bem József utca felől feltárulni engedi a park látványát, tehát a másik kritikus ponton is optikai kapcsolat alakul ki a város és a Duna-part között. Ezen a terven is a tengelybe állított épület előtti tér a park reprezentatív kialakítású területe. A tervező a reprezentativitást azonban nem merev tengely hangsúlyozásával, nem geometrikus kialakítású vízmedencével, hanem szabálytalan alakú, kis tóval és dús virágkiültetéssel éri el.
Az egyes tervek önálló vizsgálata nem ad választ arra a kérdésre, hogy a magyar kertépítészet reagált-e, és ha igen, hogyan, a szocialista realista építészettel felmerülő új téralkotási igényekre, hiszen a park 1953-ban készített terve elsősorban a tartalom és a forma egységének és meghatározott célra rendelt kerti terek megalkotását tűzte ki célul. A tervsorozat elemzése azonban arra a következtetésre vezet, hogy a forma változását éppen a tartalmi követelmény átalakulása okozza. Az ötvenes évek első felében a “kultúrparkeszmény” mély politikai, ideológiai tartalommal rendelkezett, a szocialista embertípus kialakításának fontos eszköze volt kulturális és sportlétesítményeivel, reprezentatív tereinek – a főépítész szavaival élve – a “szocialista élet ünnepkarakterét” kellett ábrázolnia, és az ezeket hirdető “monumentális propaganda” eszközévé kellett válnia. 1956 után ezek az eszmék mind vesztettek erejükből, és a Kultúrpark a város valós léptékéhez igazodó közparkká vált.
Weiner Tibor: Kultúrpalota, 1953. /nem épült meg
fotó: Építészet és tervezés Magyarországon 1945-1956 (Budapest, 1982)
Sztálinváros és a nagyívű tervek
A sztálinvárosi Kultúrpark sosem készült el. A terület rendezésére csak az 1964-ben bekövetkezett partomlás után került sor. A város Duna-parti területe 1974 óta a Dunaújvárosi Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium szoborparkja, tehát bizonyos értelemben kultúrpark ma is.
A SZTÁLIN ÚTI PARKSÁV – BULVÁR
A szovjet szakirodalom az olyan utakat nevezi bulvárnak, amelyek közepén zöldsáv helyezkedik el. A bulvárok egyrészt a zöldterületek rendszerének legfontosabb összekötő elemei, másrészt a városépítészeti kompozíció lényeges részei, szerepük a városkép alakításában is jelentős. A bulvár széles városi főút, reprezentatív szerepéből következően nem is lehet kérdés geometrikus kialakítása. Hosszan elnyúló formája miatt is az architektonikus kiképzés a kézenfekvő. Ezen a keskeny sávon teljesen indokolatlan lenne a szabálytalan térképzés, például az utak íves vonalvezetése. A geometria szükségszerűségét erősítik a fasorok, szabályos rendben történő kiültetésükkel egyértelműen meghatározzák a kert szerkezetét, ritmikáját.
Különböző szélességű bulvárok kiallítása, Lunc (Lunc 1952., 113. kép.)
A Sztálin úti parksáv első kertépítészeti terve 1952 augusztusában készült a VÁTI Városrendezési Osztályán, tervezője Fekete Antal. A mintegy 40 méter széles zöldsávra készített terv alapvonásaiban illeszkedik a szovjet példákhoz. A középen végigvezetett sétány a Sztálin úti házsor beugratott homlokzati kialakításához alkalmazkodva, vagyis ott, ahol a látótér kiszélesedik, egy középső zöldsáv beiktatásával kettős sétánnyá nyílik szét. A sétányt kétoldalt kísérő zöldsávok megformálása azonban határozottan eltér a szovjet példától. A két oldalon virágágyakkal keretezett zöldsávon belül a változatos fajokból álló fás kiültetés elrendezése szabálytalan, a fákat kísérő cserjesáv oldott vonalvezetésű. Ennek a kialakításnak a célja az volt, hogy a park és a házak előkertje egységet alkosson. Fasorszerű, szabályos faültetés csak a kettős sétány szakaszán látható, ahol a zöldsáv olyan keskeny, hogy szabadabb ültetésre nincs lehetőség. Ugyanitt a középen kialakított zöld mezők szabályos, geometrikus kiképzésűek; az egynyári virágágyak sorát szabályos közönként ültetett fagyalok szakítják meg. A zöldsáv díszítőelemei a ritmikus rendben elhelyezett díszmedencék – melyek közül a rendelőintézet előtti, kör formája az épület előcsarnokának kör alaprajzát idézi vissza, a többi az architektonikus rendhez illeszkedően téglalap alakú – és szoborhelyek, ahol a tervező a város neves sztahanovistáinak szobrait kívánta volna elhelyezni. A tervezői szándék kellemes tartózkodási helyeket biztosító városi sétahely kialakítása volt. A terv sajátos tulajdonsága a sétány befejezésének, kifutásának bizonytalansága, a széles sétány északi indulópontja hangsúlyozatlan, déli vége gyepsávba ütközik. Ez a kidolgozatlanság a Sztálin út északi és déli területei beépítési tervének hiányából következhet. A Sztálin út forgalmi sávjainak két oldalán ezüsthárs fasor fut végig.
A vizsgált kerttervek közül a Sztálin úti parksáv 1952-es terve az, amelyik sajátos stílusával az építészeti kompozícióhoz a leginkább illeszkedik. A terv műleírásából az is kiderül, hogy miért: “a B utat, mint ami átmenő forgalmat is szolgáló főútvonal, kettős fasorral (ezüst hárs) képzeljük el szebbnek. A rajzon így is szerepel, de a költségvetésben a nyugati fasor helyett sövény (Ligustrum ovalifolium) szerepel. Weiner Tibor kortárs kívánsága volt ugyanis, hogy oda fasor helyett cserjék kerüljenek…”. A tervezőnek tehát Weiner határozott koncepcióját kellett követnie.
Sztálinváros, a Sztálin úti zöldsáv kertterve, részlet, 1952
(Dunaújváros Polgármesteri Hivatal Tervtára – Kerttervek)
A területre 1954 januárjában készült a következő terv a Lakóépülettervező Vállalat II. Irodájának Területrendezési Osztályán, a tervet Kirchlechner Endre készítette. A korábbihoz képest Kirchlechner kompozíciója oldottabb, részletei azonban szabályosak. A tervező egy sétányt vezet végig a közel egy kilométer hosszú zöldsávban, a környező építészeti rendhez a sétány szélességének változtatásával igazodik. Azon a területen, ahol a korábbi terv kettős sétány vezetését javasolta, a tervező a sétány szélesítésével tágítja ki a teret, a merev szimmetriával megformált középső zöldsáv ezen a terven nem jelenik meg. Hangsúlyos részletek alakulnak ki a sétány teresítésével a zöldsáv északi végén, a sétány kezdőpontjánál, a rendelőintézet előtt, a Kossuth Lajos utcai sarkon, a park középső területén és a Kohász utcai sarkon. A kiemelt egységek hangsúlyát szobrok állításával és szoborfülkék kialakításával fokozza a tervező, padokat elsősorban ezeken a teresedéseken helyez el. A parksávot három eltérő kialakítású egységre lehet tagolni. A Dózsa György út és a Kossuth Lajos utca közötti szakaszon a sétány vonalvezetése meghatározza a sáv geometriáját, de a növényzettel borított szélső területek szabad alakításúak. A Kossuth Lajos utcától az Ady Endre út torkolatáig, ahol a Sztálin úti beépítés mindkét oldalon egységes, az építészeti rendhez igazodva architektonikusabb kialakítást javasol a tervező. Ezen a reprezentatív szakaszon a fák szabályos sorokat alkotnak, a geometriát nyírt sövények alkalmazása fokozza. Az út keleti oldalán az utcavonalból hátraléptetett lakóház előkertjét azonban szimmetrikus, de oldott formákkal tervezi a szerző. Az Ady Endre utca torkolatától a zöldsáv végéig határozottan könnyed kialakítás jellemzi a tervet. Az addig egyenes vonalban vezetett sétány kanyargóvá válik, szabálytalan formájú virág- és évelőkiültetés jelenik meg. A parksáv utolsó szakaszának növényzete ligetekké formált facsoportokból áll. Ezzel a kialakítással a tervező valószínűleg a véderdőbe való átvezetést kívánta biztosítani. Ez a törekvés indokolt, a zöldsáv egységes megjelenését, monumentalitását és reprezentativitását mégis rontja a sétány vonalának megtörése.
Sztálinváros, a Sztálin úti zöldsáv kertterve, részlet, Kirchlechner Endre, 1954. január 4.
(Dunaújváros Polgármesteri Hivatal Tervtára – Kerttervek)
Egy hónappal később a fenti koncepcióterv alapján a Sztálin úti parksáv közművekkel egyeztetett terve is elkészült. A Dunaújvárosi Polgármesteri Hivatal tervtárában a tervnek a 3. lapja, az északi területet ábrázoló részlet található meg. A terv jelmagyarázata tartalmazza a fás növények listáját, a fasorok két fő fája az ezüst hárs és a platán. A növénykiültetés részletei azonban a tervről nem olvashatók le, mert a növények csak elvétve vannak számozva.
Ezeket a terveket a város vezetése valószínűleg nem ismerte, de ha ismerte is, kevéssé tekintette előírásnak. Ezt a feltevést az látszik igazolni, hogy 1954 februárjában a végrehajtó bizottság egy tagja a három éve a Kertészeti Vállalatnál lévő 25000 rózsatő Sztálin úti kiültetését javasolta, a margitszigeti rózsaligethez hasonló formában.
A Sztálin úti zöldsáv parkosítása ebben az évben sem a kertépítészeti terv, sem a város vezetőinek elképzelései alapján nem valósult meg. Magyarázatot ad a kertépítés, illetve fásítás elmaradására az, hogy még 1955-ben is a főcsatorna lefektetésére vártak Sztálinváros tervezői. Addig nem lehetett a végleges parkosítást megkezdeni, amíg ez a főcsatorna elhelyezést nem nyert a Sztálin út területén. Amikor az 1956-os városrendezési tervek tárgyalásakor a végrehajtó bizottság tagjai közül többen is a Sztálin út leszűkítése mellett érveltek, Weiner azt válaszolta, hogy a Sztálin út szélessége mindaddig probléma lesz, amíg a fásítás meg nem történik.30 Sokan a tervező hibás elképzeléseként értékelték és értékelik ma is a zöldterületeknek tulajdonított nagy jelentőséget, holott a valós probléma az, hogy elmaradt az építészeti együttessel együtt komponált zöldterületek kivitelezése.
A Kertészeti Vállalat 1956-ban a Vasmű út tereprendezésére és parkosítására 3 millió forintos keretet kapott. A Sztálin út fásítását 1956 decemberében kezdték meg a Kertészeti Vállalat dolgozói, a munkálatok 1957 márciusában folytatódtak, amikor a dunapentelei faültetésbe szovjet katonák is bekapcsolódtak. 1957 májusára történt meg a Sztálin út középső részének tereprendezése.
1957 februárjából származik az a terv, amelynek felhasználásával a következő években a Sztálin úti zöldsáv parkosítását megvalósították. A Lakóépülettervező Vállalat Területrendezési Osztály III. Irodájában készült terv a korábbiaktól határozottan eltérő megoldást ad Sztálinváros főúti parksávjának kialakítására annak ellenére, hogy ez a terv is Kirchlechner munkája. A korábban alapkövetelményként jelentkező szimmetriának és szabályosságnak a kompozícióban nyoma sincs. A parkon végigvezető sétány megmozgatott nyomvonal mentén halad, szélessége folyamatosan változik, határait egyszer egyenes, máskor íves vonalak jelölik ki. A sétány kiszélesítésével adódó teresedéseken padok biztosítanak ülőhelyet a rövid pihenésre vágyóknak. A park geometriája véletlenül sem igazodik a környező épületekhez, szabálytalansága oly mértékű, hogy a keresettség látszatát kelti. A terv még a korábbi tervek egyik vezérfájának, a platánnak az alkalmazását is elveti. A fasorokban a másik vezérfa, az ezüst hárs megmaradhatott, valószínűleg kisebb termetének, kevésbé monumentális hatásának köszönhetően. A korábbi tervek teljes elvetése, az azoktól való határozott különbözés vágya a politikai fordulat után az építészetben és a kertépítészetben bekövetkezett ideológiai váltással magyarázható.
1957 februárjában a lakosság a várost még a forradalomban kivívott névváltoztatás értelmében Dunapentelének nevezte, ugyan a Budapesten készült terven a – hivatalos – Sztálinváros elnevezés szerepel, a város már nem ugyanaz, mint egy évvel korábban volt.
Azt, hogy a Sztálin úti parksáv végül ennek a tervnek az alapján valósult meg, és legkésőbb a tervezést követő két éven belül, egy 1959-ben készült képeslap bizonyítja. Az, hogy a járdákat szegélyező fasorokba a korábbi tervek vezérfája, a platán került kiültetésre, a lehetőségekhez való alkalmazkodás jele.
A Sztálin úti parksáv, 1959. (OSZK Aprónyomtatványtár)
A Sztálin út északi, vagyis a Dózsa György út és a Kossuth Lajos utca közötti szakaszának kertépítészeti tervét 1960-ban már a sztálinvárosi irodában készítette Tassi Ilona. A terv igazodik a parksáv többi részének kertépítészeti kompozíciójához, cikcakkos vonalvezetése még játékosabb, a gyepmezők formálása a századforduló egyedi kertépítészeti megoldásait idézi. A park keleti oldalán folytatódik az ezüsthárs fasor. A Sztálin úti parksáv rendezése a város tizedik születésnapjára, 1961-re fejeződött be.
Az egykori Sztálin, ma Vasmű út napjainkban kertészetileg rendezetlen, de értékes növényállománnyal rendelkező zöldterület.
ÖSSZEFOGLALÁS
A kertművészet fejlődéstörténete alapján a klasszicizmus építészetéhez a tájképi kert illeszkedik. Mégis, annak ellenére hogy a szocialista realista stílusban alkotó építészek – köztük Weiner is – a természeti és építészeti táj sajátos viszonyának kialakításával a klasszicizmus kompozíciós elvét kívánták érvényesíteni az építészeti tájban, a kertépítészetben megjelenő egyedi elemek barokkos vonásokat hordoztak. A kerttervek nagyvonalú, geometrikus és hierarchikus kompozíciója, a hangsúlyos részletek síkkertészeti elemekkel történő kiképzése, a nyírt sövények alkalmazása és kiváltképpen az épített elemek formai kialakítása – például a nyújtott téglalap alakú medencékre szerkesztett tengelyek – a barokk kertépítészet eszközei.
Az épület és kert ilyen geometrikus egysége utoljára a reneszánsz téralkotó művészetek tökéletességre törekvésének eredményeként valósult meg. A barokk korában az épületek hierarchikussá formálása a szigorú geometriától való eltávolodáshoz vezetett, olykor egyenesen szertelenséghez, ennek ellenpólusaként a kertben az architektonikus szerkesztés merevedett ünnepélyessé. A klasszicizmus felé vezető fejlődési folyamat a klasszikus ókori építészeti hagyomány szabályosságának felelevenedésével és azzal járt együtt, hogy a kertépítészet feladata az érintetlen árkádiai táj felidézése lett. A szocialista realizmusban az építészet a klasszicizmus, a kertépítészet a barokk stílusjegyek alkalmazásával válhatott a monumentális propaganda eszközévé.
Vasmű út 2020-ban /fotó: Horváth Tamás
