Téglából és fából

Magyar Szemle – 1999. április

Nagy Tamás építészete

Az alábbi írás kissé szabálytalan, mozaikos portré Nagy Tamás Ybl-díjas építészről, akinek féltucatnyi megépült háza közül valamelyikkel az olvasó is találkozhatott.
Pályakezdet. Nagy Tamás pályakezdete, építésszé, majd mesterré formálódása a hetvenes, nyolcvanas évekre, a Kádár-korszak virágzásának és hanyatlásának idejére esik. Jellegzetes módon nem az intézményes keretek, a nagy pesti tervezőintézet, a BUVÁTI vagy a mesteriskola játszottak benne döntő szerepet, hanem a személyes kapcsolat olyan mentorul választott idősebb pályatársakkal, mint az iparterves Reimholz Péter vagy Makovecz Imre. A BUVÁTI egyébként akkor már, hasonlóan a többi tervezővállalathoz, leszálló ágban volt, s bár pozitív impulzusokkal nem szolgált, a munka lehetőségét legalább biztosította. Ez sem kevés, mert a fiatal építész két jelentős feladathoz is jutott a nyolcvanas évek elején, derekán, a Semmelweis, illetve Logodi utcai ház tervezéséhez. Aztán hirtelen váltás következett, két és fél év New Yorkban, egy nagy amerikai építészeti irodában. Hétköznapi tapasztalatként élte meg a nyugati típusú munkaszervezést és feladatlebontást, melyben egy hozzá hasonló munkatársnak többnyire valami rendkívül körülhatárolt részlet kialakítása jutott. Két házának tervét fogadták el, az egyik meg is épült magastetős, széles, csüngőereszes stílusban. Túl ezen, Amerika azért mégis csak egy élvonalbeli építészet kimagasló eredményeivel való megismerkedés lehetőségét nyújtotta, s a fiatal magyar rendkívül tudatosan kiaknázta a helyzet adottságait. Amikor azonban erről faggatom, nem a nálunk is ismertté vált sztárépítészek neveit sorolja, hanem a sékerekről beszél. A mára már kihalt vallási közösséget említi, melynek enteriőrművészete és bútorkészítése a fa visszafogott, de átlelkesített és rendkívül meggyőző használatával mély nyomokat hagyott benne. Egybevág ezzel, hogy korábbi öninterjújában a tolnai parasztház mellett egy magtárat említ Vermontban. A gondolatmenet is figyelemre méltó, amelynek illusztrációjaként a két példa elhangzik: “igazában a népi építészet volt és maradt a legfontosabb fogódzóm. Az, hogy olyan közel tudtak kerülni Istenhez… olyan éles, tiszta hangokat hallasz, hogy belesüketülsz. Hát ezeket a hangokat keresem.” (Országépítő, 1992/1.)
Téglából és fából. A sékerek és a vermonti magtár, a keleti part gazdasági épületeinek lenyűgöző, de szigorúan strukturális faszerkezetei nyilván magyarázzák Nagy Tamás vonzódását a fa mint építőanyag iránt, s elégedjünk meg most ennyivel. Ami pedig a téglát illeti, ennek hagyományai még kiterjedtebbnek látszanak azon egyszerű oknál fogva, hogy inkább ellent tudott állni a tűzvészek és háborúk, a természeti katasztrófák és az idő romboló hatásának. Így aztán a római építészet kőburkolatukat vesztett, régészeti leletként előkerülő falazási csodái, a középkor kőben szegény vidékeinek téglagótikája vagy a téglahasználat makacsul vissza-visszatérő példái századunk organikus és expresszionista építészetében egyaránt eszünkbe jutnak. De mindez talán kevés lett volna a fiatal építész téglatiszteletének megalapozásához, ha nincsenek ott egyetemi éveinek tisztelt és becsült mesterei – Jurcsik és Jánossy, Szrogh és Reimholz -, akik a tégla ilyen vagy olyan használatával nyújtottak eleven példát a tanítvány számára. Most épülő balatonboglári templománál viszont már a kőhöz fordult, megtört tehát a varázs. Évtizedek kellettek hozzá, hogy kilépjen a téglaépítkezés bűvös köréből.

A Semmelweis utcai sarokházon (1986) a tégla csak egyszerű burkolóanyag, de előnyösen különbözteti meg az épületet vakolatos, gipszdíszítményes, historizáló környezetétől, a zárterkély- szerű rizalitsorral és a tetősík rácskoronájával egyetemben. Nagyobb változást a Logodi utcai ház sem hoz, hacsak a sarokbástyaszerű hengeres téglatömeg megjelenését nem tekintjük annak, amint környezetét visszhangozza a várfal alatti telken. A szombathelyi biztosítószékház (AB Aegon Általános Biztosító Rt., 1992) ehhez képest már “téglabarokk”. Az esőcsatornák korábban is megfigyelhető hengeres téglaburkolása itt félpillérként végighúzódik a kétszintes homlokzat egész magasságában, miközben a fal ablakívekkel és finom hullámvonallal, lépcsőződő párkánnyal és rézsútos, fogazatos falazással nyer plasztikus alakzatot, hogy a grafikus jellegű fúgamintázatról ne is beszéljünk. A fa is igencsak felhívja jelenlétére a figyelmet, ferde támaszok, eresz és belső burkolat képében. A példákat lehetne szaporítani, de a lényeg változatlan. A kilencvenes évek házai – a rákospalotai evangélikus parókia (1993), a dunaújvárosi evangélikus templom (1996), – a téglafal mesteri, hol grafikus, hol plasztikus kezelésének ugyanezekkel a jellegzetességeivel, mondhatjuk nyugodtan, erényeivel tűnnek ki, miközben a fa, a maga meleg árnyalatú, vöröses barna pácolásával, kiegészíti vagy éppen ellenpontozza a téglavörös, esetleg mészhabarcsfehér falazat homogén színhatását. Ez a két-három árnyalatra korlátozódó, olykor fehér vakolattal is kiegészülő, markáns és telített színesség egyaránt elhatárolja Nagy Tamás épületeit a modernizmus színabsztinenciájától és a posztmodern olykor megnyilvánuló szivárványszerűségétől is.
Tér és fény. Lakóházaknál a tér- és fényhatás, a külső világgal való kapcsolat, kint és bent harmonikus egymásra vonatkoztatása fontos hangulati, életminőséget javító elem. Nyilván ennek az alapigazságnak a jegyében született a Logodi utcai ház zárt beépítésű helyen nem éppen szokványos tömegalakítása. Nincs körbeépített udvar, az L alakú épület szárnyai könyvszerűen szétnyílnak, s széles, ívelt ablakfelületekkel, meg loggiákkal fogadják be a külvilágot, egy teraszosan emelt zöldfelület fölött. Még nyilvánvalóbb és közvetlenebb a kapcsolat kint és bent, ház és kert között a rákospalotai parókia esetében. A nappalit és a hozzá kapcsolódó hengeres hallt nyílások egész sora töri át. A fal szinte eltűnik, helyét üvegfelületek foglalják el, megnyithatósággal a terasz, s rajta keresztül a virágágyások és zöldségparcellák, a gyümölcsfák és a szomszédos telek felé. Ki se kell lépnünk, a külvilág mint látvány helyünkbe jön, a fénnyel együtt, mely betölti a helyiséget. Emellett, mintegy ráadásként, a belső tér váratlanul megemelkedik a galériaszintet megkoronázó kupolás ácsszerkezet felé, melynek fabordái közt a földszinti ablaksor “égi” mása vonul körbe. Kint és bent kapcsolatából egyszerre lent és fent, föld és ég, testi és szellemi világ korrelációja lesz. A centrális tér adottságainak és lehetőségeinek felismerése egyébként már a nyolcvanas években megjelenik, a dombegyházi könyvtár (1989, Ekler Dezsővel) hengeres tömegű olvasótermében, melynek körbeüvegezett felső szintjét hasonló ácskupola zárja le.

Kint és bent, lent és fent kapcsolata más értelmet nyer a dunaújvárosi templomban. A “tojáshéjburokba” helyezett épület, a maga tudatosan vállalt és kibontott organikus szimbolikájával – mint a mindenségnek és az élet teljességének képviselője – körülhatárolt, “védett” előudvarból nyílik, akárcsak a régmúlt századok falusi erődtemplomai. Ez a védettség persze inkább csak jelzésszerű, hiszen az áttört téglakerítés nem zárja el hermetikusan a házat környezetétől. Ami a belsőt illeti, az határozottan befelé forduló, önmagára koncentráló, a benne zajló szertartást érvényesítő teremtér, melynek tágasságát alacsony mellékhajók emelik ki. A kultusz világa ez, melyben a térhatás a külvilágot képviselő fény korlátozásával és kontrolljával kapcsolódik össze. A nyitott fedélszék meleg hatású faernyője alatt a plasztikusan markáns téglafal uralkodik, a kis felületű ablakokon, az oltárfal résnyílásán és az udvar felőli téglabordákon át bejutó nappali világosságnak pedig szinte csak az a szerepe, hogy ennek hatását érvényesítse.

Az épülő balatonboglári templom elliptikus, kupolás belső tere viszont, a dombegyházi könyvtárhoz és a rákospalotai parókiához hasonlóan, a fal felső sávjában megnyílik a külvilág felé. “Belép” a térbe a magasra nőtt kerti fák lomb- és áglátványa, a természettel való azonosulás, a benne való gyönyörködés és feloldódás lehetőségét kínálva a padsorban ülőnek.

PAX TV – Lélek és építészet – Beszélgetés Nagy Tamással

Szemérmes posztmodern? Nagy Tamás posztmodernje rejtőzködő, szemérmes, puritán jellegű. Odatartozása egyáltalán nem nyilvánvaló, annyira különbözik építészete a posztmodernről nálunk elterjedt fogalmaktól és a posztmodern hazai, átvett klisékre épülő gyakorlatától. Nála teljesen elmarad például a klasszikus, klasszicizáló formakincs felszínes alkalmazása. Bár vannak történeti forrásai, azokat javarészt máshol, a népi építészetben, a téglagótikában, az organikus építészetben kell keresni. Nem idegenek tőle a referenciák és hivatkozások, de sokkal kifinomultabban, átgondoltabban használja őket, múlt szokásos, semmiképpen sem persziflázsszerűen. A formarészletek és a stílusköntös helyett inkább az olyan nagy hagyományú történelmi térformák izgatják, mint a centrális, kupolás megoldás. Építészetszemlélete mögött egy határozott világlátás jegyei sejlenek. Amikor elutasítja a modernizmus anyagait és szerkezeteit, gondolkodásmódját és formáit, s a tradíció, a hagyományok felé nyit, ez egyben a modern ipari, fogyasztói társadalom kritikája is.