Rákosi Mátyás elvtárs Sztálinváros dolgozóinak első képviselőjelöltje
Pergő dobszóval, meghajtott vörös zászlóval üdvözlik szocialista városunk ifjú polgárai – az úttörők Sztálinváros első képviselőjelölő gyűlését, a Vasvári Pál általános iskolában kedden este összegyűlt építőmunkásokat, sztahanovistákat, párt és gazdasági vezetőket. Az első alkalom az ifjú városban, hogy dolgozói képviselőket jelölnek a májusban megtartandó új országgyűlési választásokra. Zúgó tapsvihar köszönti Bojér Béla elvtárs, Munkaérdemrenddel kitüntetett kőműves javaslatát, hogy Sztálinváros első jelöltje a szeretett vezér, Rákosi Mátyás legyen.
És egy emberként emelik kezüket szavazásra az építők, egy emberként szavaznak a nép vezérére, aki szülőatyja volt a mi szocialista építkezésünknek is.
A Mélyépítő Vállalat sztahanovista kubikosa, Bíró Miklós áll a mikrofon előtt. A Párt, Rákosi elvtárs szaváról beszél, azokról a tervekről, amelyek ma már fényes valósággá váltak. “Nézzünk szét gyönyörű városunkban, iskolák épültek gyermekeinknek, új lakások százai a munkásoknak. És az új munkáspaloták mellett már gyárak terjeszkednek, új üzemóriások nőnek.” Majd azokról beszélt Bíró Miklós, akik mindezt megvalósítják, akik vezetik, szervezik a munkát.
És mint a Mélyépítő Vállalat kubikosa javasolta, hogy Sztálinváros jelölje képviselőjének Bonta József elvtársat, a Mélyépítő Tröszt Kossuth-díjas, Munkaérdemrenddel kitüntetett főmérnökét.
Sztálinváros képviselőjelöltje
BONTA JÓZSEF
Hogyan lettem mérnök? – gondolkozik el Bonta József elvtárs, a Mélyépítő Tröszt Kossuth-díjas főmérnöke. Már gyermekkoromban vonzódtam az építkezésekhez. Nem szerettem a zárt területet, inkább a szabad, természetformálta tájat, földet. Így határoztam el, hogy általános mérnökként szerzem meg a diplomát, – mert azok utat építenek, amely hosszan elnyúlik, – vasútat, amely végig kanyarog az országban, szabályozzák a folyókat, hidat építenek.
Apám asztalossegéd volt és jól összehúztuk magunkat, hogy az egyetemet elvégezhessem. Egy órányira laktunk a műegyetemtől és gyalog jártam be, hogy a villamosköltséget megtakaríthassam. Már az egyetemi évek alatt részt vettem kisebb, alkalmi munkákban, annak befejeztével első nagyobb munkát Zalaegerszegen kaptam. Mint ínség-mérnököt vettek fel, – örültem ennek is, – hiszen a harmincas évek gazdasági válsága idején számos évfolyam társam még ilyen munkát sem kapott. Sokan malomellenőrnek mentek el mérnöki diplomával a zsebükben. Velem is aláiratták a belépésnél a nyilatkozatot, hogy még csak meg sem kísérlem kérni a véglegesítésemet. Munkámat főleg a tervezés alkotta. Többször előfordult, hogy sürgősen meg kellett tervezni egy utat, – vagy más mélyépítményt – azonban megépítése egyre húzódott. Nagyon kevés valósult meg azokban az években a mi terveinkből. Az állam nem adott hitelt az építkezésre és a tervek csak porosodtak.
1936-ban még mindig mint ínség-mérnök dolgoztam. Akkor hallottam a hírt egy ismerősömtől, hogy lehetőség van Törökországban vállalni munkát. Nem gondolkoztam sokat, mert itthon nem láttam, nagy jövőt, fejlődést számomra – és elfogadtam a törökországi munkát. Több helyen dolgoztam abban az országban is. Mikor egyik helyen elfogyott a munkám – úgy láttam, hogy egyhamar nem tudok újat szerezni. Akkor kaptam a hírt, hogy délen, a tenger partján egy ültetvény öntözését kell megtervezni. Akinek ezt az állást felkínálták, nem vállalta, mert azon a területén a malária “uralkodott”. Elvállaltam, nem törődve a maláriával. 1940-ben négy év után – nagyon vágytam már haza. Hiányzott a magyar szó, a barátok. De hazajövetelemkor sem találtam más helyzetet – mint tíz évvel előtte, mikor befejeztem az egyetemet. Egy ideig még részt vettem apróbb munkákban, javításokban, – de még a gondolata is riasztó volt annak, hogy én egész életemben utakat toldozzak, tatarozzak.
A felszabadulás után nyílt meg előttem az út – mint mélyépítő mérnök előtt. Algyő, Szeged, Polgár, Komló, Galgamácsa, Dunaföldvár voltak az állomásaim. A hidak újjáépítése után gátakat, víztárolómedencéket, vasútat építettünk.
1950 októberben pedig Sztálinvárost választottam új munkahelyemül. Az első vasútvonal – amelyet 1950 december 21-én avattunk fel – műtárgyainak építéséhez fűződik az első munkám. Majd az üzemvízellátási hálózat építése képezte feladatomat.
Két és fél éve annak, hogy Bonta elvtárs a sztálinvárosi építők egyik ismert műszaki vezetője – részt vesz az ötéves terv legnagyobb művének építésében. Itt vált valósággá az álom: – mindig valami “nagyot” szerettem volna építeni – mondta el már sokszor. És a mélyépítési munkák, a szivattyúházak, az újszerűen megoldott feladatok, az új mérnökök segítése, nevelése – ismertté tette Bonta elvtárs nevét. Főépítésvezetőből a Mélyépítő Vállalat főmérnöke, majd pedig a Tröszt főmérnöke lett. Szerényen beszél magáról, mint mindig. Mosolyogva mondja: – Hiszen rólam már úgyis tudnak mindent, ismernek… Igen, igaza van a Kossuth-díjas főmérnöknek: ismerik nemcsak Sztálinvárosban, hanem szerte az országban. Szeretik és bíznak benne a dolgozók, a munkatársai – ezért jelölték Sztálinváros képviselőjének.
Új beosztásában megnőttek a feladatai, nagvobb lett a felelőssége. Először furcsa volt, de a cél ugyanaz, csak a feladatokat nagyobb területen kell megvalósítania.
A vállalatok közötti jó viszony kialakításáról beszél Bonta elvtárs – a kölcsönös bizalomról, egymás segítéséről. A kohóról, amelynek üzembehelyezése szép és nagy feladatokat ró a mélyépítőkre. És amelynek első csapolását csak elősegíteni fogjuk – ígéri.
Így élt a múltban – így dolgozik a jelenben és így gondol a holnapra Bonta József elvtárs. Sztálinváros képviselőjelöltje.
Megjelent: Sztálin Vasmű Építője – 1953.05.12.
HAZÁNK LEGNAGYOBB ÉPÍTKEZÉSÉNEK SZÍNHELYÉN;
Bonta József Kossuth-díjas főmérnök és Marton László főépítésvezető a Sztálinvárosi Mélyépítő Vállalat egyik munkahelyén (Magyar Fotó — Seidner Z. felv.)
“Két éve dolgozom Sztálinvárosban Bonta elvtárssal, – mondta Bíró Miklós – műszaki munkáját a gondosság, pontosság, lelkiismeretesség jellemzi. Megbecsüljük Bonta elvtársat, mert meghallgatja a dolgozók véleményét, becsüli a mi munkánkat, mert mint pártonkivüli, szereti a pártot és nagy feladatok megoldásában mindig a párt segítségét kéri.”
Mérnöktársai nevében Garazsi György, a Mélyépítő Vállalat építésvezetője csatlakozott a javaslathoz: “Bonta elvtárs volt az, aki az új módszerekre való törekvésre, a nehézségek legyőzésére tanított bennünket. Én, aki csaknem az iskola padjaiból kerültem a gyakorlati munkára, bizony nem egyszer meghátráltam volna a problémák előtt, ha Bonta elvtárs nem buzdított, segített volna, amelyeknek eredménye új nagyszerű alkotások lettek.”
A javaslat elfogadása után Bonta elvtárs tett ígéretet: “A párt és a dolgozó nép számos nagy feladattal megbízott már engem – és én igyekeztem ezeknek mindenkor helytállni. Ígérem, hogy e megtisztelő megbizatásomnak a párt és a dolgozó nép érdekeiért minden erőmmel eleget fogok tenni.”
A jelölőgyűlés lelkes tapsa után Fejes Károly, a bádogos szakma legjobbja, kétszeres sztahanovista beszélt arról a változásról, amely a sztálinvárosi építkezésen tapasztalható, amelynek alapja, mozgató ereje a párt volt és amelynek érvényrejutását köszönhetjük pártbizottsági titkárunknak is, Földes László elvtársnak. “Mint asztalossegéd dolgozott a múltban. Tagja volt az illegális Kommunista Pártnak, amelyért börtönnel sújtotta a múlt rendszer. A felszabadulást mint partizán is segítette. Hosszú időn keresztül élt az építőmunkások között, velük egy sorban harcolt. Ma is az építők első soraiban halad, tagja az Építők Szakszervezete Központi Vezetőségének. Földes elvtársat úgy ismertem meg, mint aki nem ismeri a megalkuvást, tevékenysége nyomán megszűntek a zavarok, meggyorsult az építkezés üteme. Sok építőmunkás értette meg munkája, a verseny országépítő jelentősségét. Nekem is – aki azelőtt kulákok cselédje voltam, – Földes elvtárs hívta fel a figyelmemet a tanulásra. Ennek köszönhetem, hogy néhány hét múlva az általános iskola VII. osztályából vizsgázhatok. Ezért
javasolom Sztálinváros méltó jelöltjének Földes László elvtársat, hogy az építőmunka még nagyobb ütemben follyék, hogy az egyszerű emberek mind nagyobb tömege értse meg nagy pártunk szerepét, munkáját.
Az építők szeretetét fejezte ki a szűnni nem akaró taps, a szavazásra szinte egyszerre emelkedő kezek. Szeretet a párt iránt, a párt következetes szilárd harcosa iránt “Mint a párt katonája, továbbra is tántoríthatatlanul harcolok a magyar nép, a haza érdekeiért” – hangzott Földes elvtárs kemény ígérete.
Majd Fürjes János elvtárs, a gyárépítkezés pártbizottsági titkára szólalt fel. Javasolta, hogy
Wolf Johanna elvtársnőt, a 26-os Tröszt főmérnökét is jelöljék Sztálinváros képviselőjének.
Sztálinváros képviselőjelöltje
WOLF JOHANNA
Wolf Johanna elvtársnőt, a 26-os Tröszt főmérnökét képviselőjüknek jelölték ifjú városunk, Vasművünk építői. Megérdemelten övezi megbecsülés és bizalom országunk női kivitelező mérnökének alkotómunkáját, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyarországi építőtechnika fejlesztésében, a megoldhatatlannak látszó feladatok megvalósításában. Wolf Johanna mindig arra vágyott, hogy mérnök lehessen. Nagy feladatokról, napfényes, egészséges üzemek, gyárak építéséről álmodozott. Tervétől nem riasztották el a gúnyos mosolyok s az sem, hogy a Műegyetem kapui zárva voltak a nők előtt az úri Magyarországon. Beiratkozott a Tudományegyetemre, a matematikai és ábrázoló-geometriai szakot választotta azzal a reménnyel, hogy mégis építészmérnök lesz. Tanárai között is akadtak olyanok, akik ellenszenvvel kísérték tanulmányait, évfolyamtársai mind férfiak voltak. De Wolf Johanna tanult. Szorgalma, szívóssága, tudása ledöntötte az akadályokat. Mégis a Műegyetemre került és építészmérnök lett.
Ebben az időben az építőipar idényjellege sok-sok mérnököt is munkanélküliségre kényszerített és Wolf Johanna egyetemi tanulmányainak befejezése után egyike volt azoknak a keveseknek, akik dolgozhattak. A Ganz-gyárak építési vállalatánál lett statikus, mely ekkor az ország egyik legnagyobb magasépítési vállalata volt. De csak 3 hónaora szóló szerződést kötöttek vele s olyan munkát bíztak rá, hogy elvegyék kedvét az építészmérnöki tevékenységtől. Két éven keresztül háromhavonként mindig felújították a szerződést, hogy felmondás nélkül akkor bocsáthassák el, amikor akarják. Igyekeztek elzárni előle a továbbtanulás lehetőségét s irányító munkát nem bíztak rá – nők ilyesmire nem képesek – mondták. Véglegesítése után sem változott a helyzet.
Wolf Johanna derűsen mosolyog, amikor erről beszél: “a vállalatoknál régen legalább tíz évet kellett dolgoznia egy mérnöknek azért, hogy önálló munkát kapjon. A mi fiatal mérnökeink egyetemi tanulmányaik befejezése után egy évvel már nagyobb feladatot kapnak, mint mi a múltban tíz-tizenöt év után. Nem is voltak olyan építkezések, mint ma – mondja elgondolkozva – csak a hadiipar fellendülésének idején építkeztek az akkori méretekhez viszonyítva nagyobb arányban.”
Ma a béke művei épülnek szerte az országban és az új választásokra szóló felhívás leszögezi, hogy “Magyarország az ifjúság, a nők, minden dolgozó ember -számára a korlátlan lehetőségek hazája lett.” S ezeknek a korlátlan lehetőségeknek útját a felszabadulás nyitotta meg. Azóta valóra váltak népünk legszebb álmai. Életünk megújult, mozgalmas és tartalmas lett, az alkotómunka új embereket formált, olyanokat, akik lankadatlanul küzdenek az új Magyarországért.
Wolf Johanna élete is a felszabadulás után nyert igazi értelmet. Soha nem álmodott lehetőségek nyíltak meg az építőipar számára és most már szabadon kibontakozhatott alkotóenergiája. Soha nem kereste a könnyű feladatokat. Mindig a legnehezebbet választotta, azt a területet, ahol megoldhatatlannak látszó feladatokkal kellett küzdenie. És hamarosan felismerte, hogy a magasépítőipar technológiája csak az előregyártás széleskörű alkalmazásával fejlődhet igazán. Egyik élharcosa lett az előregyártott vasbetonszerkezetű építmények létrehozásának.
Szobája falán a felszabadulás utáni műveiről – a béke erődjeiről – készült fényképek sorakoznak. Tekintete símogatóan, szeretettel pihen meg ezeken a képeken, de Sztálinvárosra, a Vasműre a legbüszkébb. Ez a legnehezebb, de a legszebb munka is számára. Valaha üzemeket, gyárakat akart építeni. Ma ő a főmérnöke, a közvetlen műszaki irányítója az ötéves terv legnagyobb, és legkorszerűbb építkezésének. melynek méretei messze felülmúlják régi elképzeléseit.
És itt tanulta meg, mit jelent népünk számára a párt, mely néki, a pártonkívüli mérnöknek is biztos támasza, segítője a mindennapi munkában. Itt forrott eggyé a dolgozókkal, akiknek véleményét most már gyakran kéri munkája közben. S az eredmények nem tették elbizakodottá. Az igazi alkotók szerénységével végzi munkáját és nem ismeri a lehetetlent. Tudja, hogy az újabb ötéves terv az eddigieknél is nagyobb feladatot jelent és népünk további felemelkedését eredményezi s minden erejével küzdeni akar megvalósításáért. Ezért jelölte képviselőjének Wolf Johannát Sztálinváros népe.
Wolf Johanna képviselőjelölt 1953 május 17-én leadja a szavazatát Sztálinvárosban. Fotó: MTI/Bojár Sándor
“Wolf elvtársnő két éves munkája Sztálinvárosban megmutatta, hogy egész tudásával, erejével az építkezés fejlődését segíti elő. Wolf elvtársnő a régi műszaki értelmiség közül való, – de mint sokan mások. – hű harcosa lett szocialista építésünknek. A múltban ő volt talán az első nő, aki elhatározta, hogy építész lesz. Sok előítélettel kellett megküzdenie, de kemény akarattal küzdötte le. A felszabadulás után a Ganz gyárak újjáépítésében vett részt, majd nagy alkotásaink, köztük az inotai erőmű építésében. 1950 őszén vette át a város és a Vasmű építésének főmérnökségét. Sztálinvárosban élharcosa lett a szovjet építőipari módszerek alkalmazásának. Wolf elvtársnő maga is nagy változáson, fejlődésén ment keresztül ittléte óta. Mikor idejött, nem nagyon hitt a munkaverseny erejében, itt tanulta meg mit jelent a munkások és műszaki vezetők összefogása.”
Lipták János főépítésvezető csatlakozott a javaslathoz, amelyet határozattá emeltek a gyűlés résztvevői. “Köszönöm azt a megtisztelő bizalmat, amelyet irántam tanúsítanak – mondta Wolf Johanna Népköztársasági Érdemrenddel kitüntetett főmérnöknő – hogy képviselőnek jelölnek abba az országgyűlésbe, amely hivatott, hogy előkészítse és végrehajtsa második ötéves tervünk nagy feladatait. Ezeket éppúgy, mint jelenlegi célkitűzéseinket csak akkor tudjuk sikeresen megoldani, ha mind szorosabbá tesszük együttműködésünket a fizikai dolgozókkal. Ígérem, hogy ez a megtiszteltetés még fokozottabb harcra késztet a tervek teljesítéséért, éppítkezésünk meggyorsításáért.”
Szeretettel és lelkes tapssal ünnepelték a sztálinvárosi építők első képviselőjelöltjeiket és egész dolgozó népünk nagy tanítóját, Rákosi elvtársat, akinek táviratban jelentették be, hogy a szocialista építkezés első képviselőjének választották. Sztálinváros és a Sztálin Vasmű építőinek, műszaki és fizikai dolgozóinak emlékezetes marad e jelölőgyűlés. Emlékeztet mindnyájunkat a múlt nehéz éveire, az új szocialista város napfényes jelenére és azokra a hatalmas feladatokra, – melyek dolgos kezünk nyomán válnak boldog valósággá.
Sztálin Vasmű Építője – 1953. április 21.
A Sztálin Vasmű Tröszt dolgozói is megválasztották képviselőjelöltjeiket
Tanácskozásra jöttek össze a Sztálin Vasmű Tröszt dolgozói csütörtök este, hogy megválasszák jelöltjeiket az országgyűlési választásokra. Első ízben, az ötéves tervben születő új gyár munkásai, vezetői, hogy méltó jelölteket válasszanak a szocializmus diadalmas építését hirdető nagy alkotásnak. Öntők és szerelők, mérnökök és technikusok, segédmunkások és tisztviselők töltötték meg a mechanika ebédlőjét, – az új város új polgárai, akik magukkal hozták szívük minden melegét, szeretetét, egész lelkesedésüket.
Dévényi elvtárs, a Tröszt pártbizottságának szervező titkára a párt első emberéről beszélt, a kemény harcosról, aki a sötétségből kivezette országunkat, akinek drága nevével épülnek az új munkáspaloták, a vas és az acél fellegvárai. Rákosi elvtársról, akinek neve hallatára egy emberként álltak fel helyükről a résztvevők és zúgó tapsorkánnal fogadták a javaslatot: Legyen ő az első jelöltünk!
Forró lelkesedéssel ünnepelték, percekig visszhangzott a terem nevétől.
Ünnepelte őt a Munkaérdemrendes öntő, a sztahanovista esztergályos, a fiatal átképzős, a női magkészítő, akiknek kezébe ő adott munkát, akiknek álmai az ő vezetésével valósulnak meg.
Alig csendesedett el a “hurrá” – máris új javaslatot üdvözölt a jelölőgyűlés. Makádi Mihály öntő Földes László elvtársat, pártbizottságunk titkárát, a Központi Vezetőség pártszervezőjét javasolja képviselőjelöltnek. Gál Béla elvtárs, a Gépgyár dolgozója csatlakozott a javaslathoz. “1935 óta ismerem Földes elv társat, – mondola – aki velünk együtt csak a nyomort, a szenvedést ismerte. Azért harcolt már a múltban, ha kellett fegyverrel is, – hogy szebb és jobb legyen a munkások, a parasztok élete. Sztálinvárosnak az élharcosa Földes elvtárs. – hogy minél előbb felépítsük ezt a nagy alkotást.”
A lelkes szavazás után Földes elvtárs köszönte meg az előlegezett bizalmat, hogy a Függetlenségi Népfront egyik képviselőjének jelölték a Sztálin Vasmű dolgozói. “Amit az elvtársak rólam mondottak, – az a pártot illeti, a pártot, amely nevelt engem, tanított…”
Hertling Ferenc ifjúmunkás, az öntöde dolgozója kért szót: “Javasolom, hogy jelöljük az új országgyűlésbe képviselőnknek Borovszki Ambrus elvtársat, az építkezés helyettes vezetőjét. Borovszki elvtárs 1949 novemberében jött az első mérnökcsoporttal erre a fennsíkra.
A múltban 20 éven keresztül öntősegéd volt és valamikor még arra sem gondolhatott, hogy művezető legyen. Ma pedig egy nagy építkezés vezetője”
Sztálinváros képviselőjelöltje
BOROVSZKY AMBRUS
Borovszky Ambrus elvtárs a Sztálin Vasmű Tröszt vezérigazgatóhelyettese. Élete, fejlődése, az út, amelyet eddig megtett azt bizonyítják, hogy a dolgozó nép legöntudatosabbjai az ország politikai, társadalmi, gazdasági életének a vezető helyeire jutnak. Oda segíti őket a dolgozó nép pártja, hogy a tömegek emelkedő jóléte érdekében vezessék az építő munkát, megvalósítsák a párt és az állam terveit. Alig két évtizeddel ezelőtt még Borovszky Ambrus is úgy élt, mint a Horthy-Magyarország sokmillió, bizonytalan jövőtől rettegő, kizsákmányolt fiatalja. Apja szegény cipészsegéd, sovány, beteges ember volt A családnak gondot jelentett, hogy mi legyen a fiúból. Sok próbálkozás után végre megtalálták a helyét. A gyereket vonzotta a nehézipar egyik legnehezebb mestersége, a vasöntés. Öntőinasnak került a Ganz Hajógyárba.
Látta Kispest proletárnegyedeit, a gyárak leheletétől kormos házakat s a robottól görnyedthátú, szürkearcú munkásokat, a sovány gyerekeket az út porában délutánonként, amikor kilépett a gyár kapuján. És látta bent a város szívében a körutakon a fényes kávéházakat, jólöltözött urakkal, fecsegő dámákkal megrakva. Élvezték az életet; a napot, a fényt a jólétet. A Horthy-Magyarország proletárfiataljaiba mélyen belevésődött ennek a két világnak az igazságtalansága.
Mint fiatal vasöntő, 1931-ben szabadult. Mindjárt ki is tették a gyárból. Az országot gazdasági válság söpörte végig. Idáig hullámzott a két világháború közötti “nyugodt” Európa imperialista politikájának csődje. A tőkések mentették, ami menthető, becsukták a gyárkapukat. A tömegek az utcára tódultak munkáért, kenyérért. Az éhes munkásokat, asszonyaikat és gyermekeket az urak csattogó lópatákkal kergették Andrássy-út hosszat a liget felé. A rendőr-rohamra a munkásáruló Peyerék adták meg a jelet.
A tüntetők között Borovszky Ambrus is ott volt, hiszen akkor dobták ki őt is a gyárból. Természetesen nem vették vissza. Hosszú ideig segédmunkásként élt szakmai bizonyítványával a zsebében. Alkalmanként az ínségakció kegyeltjeként csatornát épített 28 fillér órabérért Újpesten.
Azután jónéhány év múlva a tőkés világ ideiglenesen megtalálta a kivezető utat a gazdasági pangásból, új háborúra készülődött. Most már kellett a munkás ágyút önteni, így kerülhetett vissza Borovszky Ambrus is a Ganz Hajógyárba.
Az, amit eddig a világból látott, a sztrájk, a munkanélküliség; mély vonzalommá nőtt benne a munkásmozgalom iránt. 1937-ben belépett a Vas- és Fémmunkások Szakszervezetébe. A többi fiatallal együtt eljárt a kispesti munkásotthonba. Olvasni kezdte, a Népszavát, résztvett egy szemináriumon, ahol a természettudományok közé a vezetők óvatosan némi kis társadalomtudományt csempésztek. Eljárt Népszava-agitációkra; előfizetők gyűjtésére, amelyet népnevelő, felvilágosító munkára használtak fel. Egyre inkább öntudatosodott.
1945 februárjában hadifogságba esett. A Szovjetúnióba került, ahol háromhónapos politikai iskolára irányították. Az iskolán hallottak felnyitották a szemét. Lenin és Sztálin tanítássai eddigi élete sok nyitvamaradt kérdésére adtak választ. A marxista eszmék előmozdították, hogy most már rövidesen a párt kemény harcosává nevelődjék. Ősszel már egy irányvonat agitátoraként Budapestre érkezett. Az első útja a Ganz Hajógyárba vezetett.
Borovszky Ambrust 1945 őszén felvették a párt tagjai sorába. Ezentúl a párt irányvonalát képviselte a Ganz Hajógyárban. A tőkéskufár szociáldemokraták éles támadást indítottak. Szabotálták a termelést, késhegyig menő harcot folytattak a legkisebb pozíciókért is. A gyárban nem voltak sokan kommunisták, de győztek. Az ő oldalukon volt az igazság. A széles tömegek érdekeit, a új életet képviselték.
Borovszky elvtárs egyre újabb megbízást kapott a párttól. Egymást követték az események s ahogy sorra megoldották a nehéz kérdéseket, vele együtt nőtt Borovszky Ambrus is, a párt egyik katonája. Öntőmester lett, üzemvezető, majd az egykori bámész inasgyerekből a gyár igazgatója. Borovszky elvtárs képezte magát szakmailag. Jó szervező munkája és bővülő szakmai ismeretei nyomán a hatalmas gyár biztos támaszává vált a nép államának.
Ötéves tervünk megindítása új, hatalmas távlatot nyitott a fejlődés felé. Borovszky elvtársat elszólították a gyár éléről – a NIK egyik irodájába.
Sokáig nem értette meg, miért tették ezt vele. Szerette a Ganz Hajógyárat, az ő fejlődése másfél évtizeden át összeforrt a gyár fejlődésével, A gyár irányításánál nagyobb feladatot nem is tudott elképzelni magának. De a párt nem ismer felső határt. Újabb és újabb feladatokon át növeli az emberi alkotóképességet. Ért ahhoz, hogy alkalmassá tegye neveltjeit merész álmok megvalósítására.
Ilyen merész álom megvalósítására küldte Borovszky elvtársat a párt 1950 májusában – a pentelei fennsíkra. Egy gyárnak – a Ganz Hajó-nak – az újjáépítése után azt a feladatot kapta, hogy Sebestyén János elvtárs kormánybiztos, a Beruházási Vállalat vezérigazgatója mellett az ország legnagyobb ipari kombinátjának az építőjévé váljék.
Borovszky elvtárs azóta a Gazdasági Műszaki Akadémia levelező tagja. Tanul és közben ő maga is tart előadásokat. Minden erejével készül a Vasmű beindítására, hogy élenjáró szakmai ismeretek segítségével már az üzemeltetés megkezdésekor a lehető legtöbb vasat adhassuk népgazdaságunknak.
Most nagy megtiszteltetés érte Borovszky Ambrust. Képviselőnek jelölték a Vasmű dolgozói. A többmilliós beruházással gazdálkodó egykori vasöntő-segédből nemsokára az ország dolgának egyik intézője lesz.
– Ha bennem ennyire megbízik a párt és a mögötte sorakozó milliók, akkor ebben a harcban, a Vasmű minél előbbi felépítéséért folyó küzdelemben még többet kell tennem, mint eddig – mondja Borovszky elvtárs, átérezve a felelősséget, amit a Sztálinvárosiak bizalma jelent számára.
És valóban van mit tenni ahhoz, hogy tovább javuljon a munka. Népgazdaságunk fejlődése érdekében még olcsóbbá kell tenni az építkezést. A műszaki vezetés színvonalának emelésével, jobb koordinálással kell törekedni arra, hogy határidőre teljesítsék dolgozóink felajánlásaikat.
A Sztálin Vasmű építése hazánkban – bár a legjelentősebbek egyike – de egy a sok építkezés közül. Borovszky Ambrus elvtárs is egy a sok képvisselő közül, akinek életében, fejlődésében, egész felfelé ívelő pályáján – mint cseppben a tenger, úgy tükröződik a párt nevelése, népünk alkotókészsége és kimeríthetetlen ereje.
Borovszki elvtársat javasolták Kornéli Gyula, Heidum Károly öntők is. “1928 óta dolgozom együtt Borovszki elvtárssal – mondotta Heidum elvtárs. – Akkor a Ganz Hajóban mint inasok dolgoztunk és az ő vezetésével vettünk részt a munkásmozgalomban.” A dolgozók bizalmát és szeretetét fejezte ki az egyhangú szavazás, az éljenzés. Borovszki elvtárs válaszában mondotta: “Valamikor életem minden vágya az volt, hogy öntőmester lehessek… ahhoz azonban, hogy ezt elérhessem, a szovjet felszabadító csapatoknak kellett eljönniük… Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy helyt álljak ennek az új, megtisztelő megbízatásomnak.” Nyugodt, boldog örömmel hagyták el a Sztálin Vasmű dolgozói a jelölőgyűlés színhelyét: méltó képviselőket jelöltek az új országgyűlésbe.
