Bóna István

490 0


Magyar Tudomány – 2001. december

BÓNA ISTVÁN
1930-2001

A hazai régészet minden tekintetben elveszítette igazodási pontját – a Farkasréti temetőben utolsó útjára kísértük a Régészt. Immár két évtizede, hogy László Gyula egyetemi katedráról való távoztával a kétpólusú magyar archeológia Bóna István köré rendeződött: a régész-művész helyét a pragmatikus kor régész-történésze vette át. 2001. június 4-én bekövetkezett halála az egész szakmát megrendítette. A magyar régésztársadalom csak a teljes kapcsolatrendszer újrarendeződése után juthat talán nyugvópontra.
Bóna István tartalmában és terjedelmében gazdag, szerteágazó munkássága a Kárpát-medence őskorától a török kor végéig tartó, több kutatási korszakon átívelő időszakot fog át. Témaválasztásaival szinte minden műfajban maradandót alkotott, legyen az bár egyedi jelenségek részletekbe menő elemzése, a vizsgált korszak tudománytörténeti áttekintése vagy éppen szintetizáló összefoglalása. Életműve két pilléren nyugszik: a tárgyi emlékanyag és a korabeli írott források elmélyült ismeretén.
Az egyes régészeti-történeti kérdések kutatása más-más hangsúlyt kapott pályafutása során. Az egyetemet még a László Gyula által kijelölt, az ürbőpusztai avar temetőt elemző szakdolgozattal zárta (1952). A Magyar Nemzeti Múzeumban végzett egyéves gyakorlat után a dunapentelei múzeumba kapott kinevezést, majd 1954-ben az. aspirantúrát ismét Budapesten, Banner Jánosnál kezdte. Márton Lajos tószegi ásatásainak feldolgozása, a korai és középső bronzkor kincseinek, időrendjének leírása hosszú távra az őskori témakör elsődlegességét biztosította számára. Csaknem félszáz múzeumi és egyéb gyűjteményi anyag feldolgozása után, számos tanulmányra építve, mintegy két évtized múltán jelentette meg a korszak monografikus összefoglalását. A Duna-Tisza vidéki bronzkori tell-települések kutatásáról készített áttekintés német és francia nyelven is napvilágot látott. A római korral csak kisebb jelentőségű tanulmányokban és egy monográfiában foglalkozott, ám jellemző szakmai hozzáállására, hogy a kora császárkori kálozi lelőhely leletközlésére negyedszázaddal később önkritikusan visszatért.
A Volgán át forgószélként Európába nyomuló hunok egy évszázados (375-469) szereplésével négy évtizedig foglalkozott. Kiindulópontja az 1956 utáni szilencium miatt kéziratban maradt műve, végkifejlete pedig a több nyelven megjelent, nagysikerű monográfia volt. A gyakorló régész és az antik irodalomban jártas historikus szerencsésen ötvözte a hunokkal kapcsolatos írott és régészeti források adatait,s mind a szakemberek, mind a nagyközönség számára izgalmas olvasmányban számolt le például az olyan toposzokkal, mint Attila hármas koporsója vagy a folyómederbe temetés legújabb korban keletkezett legendája. A fokozott érdeklődésre tekintettel több ízben is szerepelt e témával a rádióban, tudománynépszerűsítő folyóiratok hasábjain. A tanítványaiból időközben munkatársaivá lett régészek közreműködésével adta ki azt az összeállítást (Hunok – Gepidák – Langobardok), mely egy másik fontos kutatási területére utalt: a Kárpát-medencében megtelepedett germán népek vándorlása, régészeti hagyatéka és királyságuk megszűnése sok tanulmányának témáját alkotta, míg a több nyelven megjelent népszerű összefoglalás európaszerte ismertté tette eredményeit. A szűkebb szakma figyelmét ugyanakkor arra hívta föl egyik briliáns elemzésében (a gyermeksírok “nomád kerámiájáról”), hogy a legjobb szándékú tipológiai megközelítés is tévútra vezethet, ha a vizsgálat tárgyát kiragadják régészeti-történeti összefüggéseiből. Ez volt jellemző szemléletére: kutatásmódszertani és leletértelmezési problémákon át mutatta be a gepidák régészeti hagyatékát.
Az avarokról szóló művei is egy-egy lelőhely sokoldalú elemzéséből indultak ki, ezekre támaszkodva jelent meg nagy összefoglalása. A későbbiekben éremtani, valamint történeti témájú tanulmányokat tett közzé, emellett számos olyan kiállítás szervezésében vett részt, amely több európai nagyvárost érintett, és rendszeresen publikált kisebb-nagyobb cikkeket az egyre látványosabb kivitelű katalógusokban. A késő avar kor és a Karoling Pannónia történetét is a régészet és a történettudomány eszközeinek együttes kezelésével kezdte tanulmányozni (petőházi kehely, bolgár emlékek). A Kárpát-medence magyar honfoglalás előtti állapotát ábrázoló térképére azóta is minden, a korszakkal foglalkozó szerző támaszkodik.
Bóna István azon hivatás művelői közé tartozott, akik elmondhatják magukról: “rendszeresen találkozunk Árpád és Taksony harcosaival s azokkal az egyszerű emberekkel is, akik hallomásból vagy személyesen ismerték Géza fejedelmet, István királyt, a velencei Pétert … Földi maradványaik … nagyon beszédesek. Alig várják, hogy napvilágra kerülve megszólaljanak, s meséljenek magukról és az övéikről“. Az első, e korszakkal foglalkozó közleményét egy lovas kislányról írta, azután – a millecentenárium múltával – alapvető összegzések sorával jelentkezett. Legutolsó monográfiája szintén e tárgykörben készült, melyben kelet- és nyugat-európai kitekintéssel mutatja be a régészeti emlékek és az egykorú, hiteles írásos feljegyzések egyeztetéséből levont következtetéseit. A magyar hadművészetre és a kalandozó hadjáratokra vonatkozó meglátásait a hazai és a külföldi nagyközönség számára művelődéstörténeti tanulmánygyűjteményben, tudományos ismeretterjesztő folyóiratokban és többnyelvű, reprezentatív kiállítási katalógusokban tette közzé.
A közelmúltban olyan művet adott ki, mely rövid időn belül könyvritkasággá vált. Nem annak szánhatta, de sajátos végakaratának tarthatjuk azt, amit a kötet bevezetőjében leszögezett: “Ez a munka a honfoglalás és államalapítás korát kutató régészek számára íródott. Szerzője szeretné visszaadni önbizalmukat, szeretné, ha saját lábukra állnának. Az archeológia, mint tudományos diszciplína önbecsülésének helyreállítását, törvényszerűségeinek elismertetését szorgalmazta mind a régészek, mind a társtudományok képviselői részéről – szigorúsága a szakmai állapotok ismeretében érthető. Önmagával szembeni igényességére is példa, hogy a könyv alaposan átdolgozott és bővített kiadására három éven belül (!) sort kerített. A várak egyébként – keletkezési idejüktől függetlenül – kedvenc témái közé tartoztak (Kisvárda, Doboka, Alpár), posztumusz megjelent tanulmányában is erős kritikai hangvételben tárgyalta a magyar vármegyeszervezet kialakulásának tudománytörténeti vonatkozásait. Ezt a tisztánlátást próbálta nyújtani – némi öniróniával – a másik klasszikus témakör, a székely kérdés áttekintésekor egy, a szokásosnál földhözragadtabb ember szempontjából, aki “ásatásokat végző – leleteket feldolgozó régészből vált történésszé”. Véleménye szerint “a régészet kézzelfogható tényekkel is dolgozik, amelyeket az írott forrásokat kutató történész ma már nem hagyhat figyelmen kívül.
A frissdiplomás muzeológus első, általa is számon tartott publikációja a lakó- és munkahelyévé vált település helytörténeti kiállításának katalógusa volt. A város (modern azilumként mindvégig a háborítatlan alkotómunka lehetőségét nyújtotta számára) mindenkori elnevezésével az adott történelmi korszakot tükrözte vissza: előzménye a római Intercisa, a középkorban Pentele (ahol Szent Pantaleon monostora állt), a török korban Pentelepalanka, az újratelepítés után Rác-Pentele, II. József alatt Duna-Pentele, 1833-tól Dunapentele mezőváros, 1951-től Sztálinváros, s 1961 végétől Dunaújváros – a Kárpát-medencei folyamatosság tipikus példája. Önálló kötetében, melynek második, bővített kiadása nemrég jelent meg, Bóna István a magyar honfoglalástól a 19. század közepéig összegzi az adatokat. Vágó Eszter elhunyta után közzétette az egyik közösen feltárt késő római kori temetőt, a Duna fennsíkján előkerült avar és magyar telep pedig alkalmat adott egy nagyszabású településtörténeti összefoglaló elkészítésére. Hasonló várostörténeti áttekintést korábban Orosháza történetéről írt, s legújabban szülővárosának históriáját foglalta össze az újkőkortól az Árpád-korig.
Az elszórt adatokból egy-egy közigazgatási egység településtörténeti áttekintése formálódott (Fejér, majd Szabolcs-Szatmár-Bereg megye). Még ennél is nagyobb tájegység, az Erdélyi-medence jellemzését adta a háromkötetes Erdély története első részében. E nagyformátumú vállalkozás három teljes és két rövidített magyar változatot, valamint többnyelvű és javított tartalmú német, francia, illetve angol kiadást élt meg.
Az idők során iskolateremtő személyiséggé vált, 1975-ben egyetemi tanárrá kinevezett Bóna István legnagyobb hatású alkotásai az országos kitekintésű monográfiák, illetve könyvfejezetek. Az első, művészettörténeti megközelítésű kötet után Barkóczi Lászlóval és Mócsy Andrással közösen adott ki római kori összefoglalást, majd ismét önállóan egy egyetemi jegyzetet. Az 1964-ben Gábori Miklóssal együtt megjelentetett tankönyv később annyira hiányzott az egyetemi oktatás palettáján, hogy több mint három évtized után ismét kinyomtatták. Ez idő alatt magyarul és németül sorra jelent meg egy-egy résztéma feldolgozása, melyek közül hazai és nemzetközi tekintetben a legnagyobb hatású a népvándorlás-kutatás negyedszázados tudománytörténeti áttekintése volt. Ebből születtek akadémiai doktori disszertációjának tézisei. A hazai történettudomány számára a legnagyobb nyereséget a tízkötetes Magyarország története első részében megírt fejezetek jelentették.
Amilyen komoly erőfeszítést igényelnek szerzőjüktől az átfogó monográfiák, hasonlóan nagy szellemi igénybevételt követelnek tömörségükkel a lexikon-címszavak. Bóna István e műfajból is kivette részét: sok-sok lényegre törő szócikket köszönhet neki a hazai és nemzetközi régész-történész-művészettörténész szakma. Az újonnan kiadott avar lelőhelykataszter, az Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa csaknem százfős munkaközösségének egyik legtöbb címszavas szerzője, emellett a kiadvány legapróbb részletre is figyelő szuperlektora volt.
Külön említést érdemel a mindenki által elismert tudós rendkívül sokrétű lektori, opponensi és könyvismertetői tevékenysége (csupán ez utóbbi több mint hatvan, tanulmánynak is beillő recenziót jelent), valamint a pengeéles formában közzétett vitairatok, megjegyzések sokasága. Egy közismert álláspont szerint az a nem kevés szerencsés, aki az elmúlt fél évszázadban Bóna István támogató véleményéi magáénak tudhatta, megnyugodhatott: az általa bírált tanulmány kiállta a próbát, s a régész szakma színe elé bocsátható. Nem véletlen az sem, hogy kit tartott szellemi elődjének, kikhez kötődött, s kik voltak a barátai. Kutatástörténeti áttekintés, illetve ünnepi megemlékezés során Rómer Flóris, Wosinsky Mór, Banner János és László Gyula kapott személyre szóló méltatást az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetőjének tollából. Tudatosan megújítva a nekrológ műfaját, két egykori egyetemi társra, Szabó János Győző és Dienes István barátjára emlékezve személyes érzéseit sem leplezte el. Ekkor olyasmiket is elárult, amiket korábban csak a hozzá közel álló személyek tudhattak róla.
Kutatói és oktatói tevékenysége már pályája korai szakaszán összefonódott. Generációk sorát tanította, s tudományszervezési, szerkesztői tevékenységével átlátta és elérte a magyar régészet minden zeg-zugát. Az Akadémiai Díj, a Széchenyi-díj, a Rómer Flóris Érem, a Kuzsinszky Bálint Érem, a Munka Érdemrend arany fokozatának birtokosa, a Pro Pentele Díj kitüntetettje volt. Az Akadémia levelező tagjává 1990-ben, rendes tagjává 1998-ban választották.
Hevesen született 1930. február 10-én, Dunaújvárosban és Budapesten élte tevékeny mindennapjait. Európa volt az igazi élettere. A gyorsuló évek-hónapok múltával súlyosbodó betegségét a halandó ember méltóságával viselte, és életművét összegző terveihez (mindenekelőtt a gepida korpuszhoz) igazított feladatokkal nézett szembe a Megváltoztathatatlannal. Pünkösdhétfő hajnalán otthonában elszenderedett. Remélt könnyű álma azonban nem jelent búcsúzást: nemzedékek lépkednek nyomdokain. Művei, mozdulatai, jellegzetes testtartása, hanglejtése, sokunk sorsát egy életre meghatározó állásfoglalásai velünk maradnak. Akarva-akaratlan az általa kijelölt utat járjuk…

Szentpéteri József


Bóna István hevesi Múzeum bejáratánál elhelyezett emléktáblája

“..Hogyan lettem régész?…

Ott kezdődött, hogy valamikor négy vagy ötéves koromban beteg voltam. Már nem emlékszem, hogy mi bajom volt, hetekre ágyhoz voltam kötve, és ezalatt anyám az elejétől a végéig felolvasta nekem az Egri csillagokat. Ez a könyv egy élénk fantáziával megáldott vagy megvert, különösen vizuális képességű gyereknek kinyitja a szemét a történelemre. Akkoriban szokásban volt, hogy az embert nyaralni vitték jó szülei, és engem 1933-tól nagyjából 1940-ig Egerbe vittek. Éppen a vár alatti utcában laktunk, délelőttönként semmi más dolgom nem volt, minthogy a várat kőről kőre megismerjem. Több alkalommal voltam a kazamatákban, így aztán az Egri csillagok nyomán is, meg az egri vár nyomán is valami egészen fantasztikus vonzalmat éreztem a várak és a középkor iránt…

…Akkoriban Hevesen olyan könyvesbolt volt, aminek antikvár része is volt. Ott vettem a Stampfl-féle zsebkönyvtár sorozatból Darnay Kálmánnak Magyarország őskora kézikönyvét. Ez egy gazdagon illusztrált kis zsebkönyv, amely Pozsonyban jelent meg 1895-ben. Ebből én úgy 12 éves koromra tisztába jöttem olyan alapfogalmakkal, hogy mi az őskőkor, a csiszolt neolitikum, mi a lengyeli kultúra, mi a bronzöntés, hogy a bronzot formába öntik, hogy van egy bronzkori mészbetétes kerámia, milyen lehetett – Wosinsky könyve nyomán – a bronzöntő műhely. Olvastam a hallstatti korszakról, a La Téne korszakról, a “celtek”-ről, ahogy akkoriban írták őket. Mások, ha rossz gimnáziumba jártak, egyáltalán nem hallottak az őskorról. Nekem az, hogy Wosinsky Mór Lengyelen ásott, nem volt újdonság. A családomnak nem volt igazán nagy könyvtára. Anyámék négyen voltak testvérek, ő volt a legkisebb, így sok könyvet, millenniumi kiadványokat a nagyobb testvérek vitték el. Nekünk inkább a történelmi munkák jutottak. Így aztán elég jól el volt látva a ház, mi is meg az unokatestvéreim is, a nagy képes történelmi sorozatokkal: a Ribári-félével, a Marczali-féle nagy képes világtörténelemmel, a tolnai Világtörténelemmel, úgyhogy a képeken keresztül jóban voltam az ókori Egyiptommal, vagy az asszír királyokkal. Ezeket a könyveket roppant gazdagon illusztrálták és érdekesek is voltak: nem az asszírok birka-állományának a fejlődéséről írtak, hanem arról, hogy mit csináltak az asszírok. Anyámnak volt egy nagyon érdekes kis kihúzható albuma, még a millennium idején vásárolták a nagyszüleim. Ebben Árpádtól Ferenc Józsefig minden király képe, s a kép hátán rövidebb-hosszabb története benne volt. Amikor a gimnáziumban az osztályt azzal kínozták, hogy kik voltak a magyar királyok, én már ismertem őket. … “

Csányi Marietta – Tárnoki Judit: „Imádom az archeológiát!” Interjú Bóna István régészprofesszorral. Jászkunság 45/1. (1999.) 1-23.


Fejér Megyei Hírlap – 2001. június 30.

BÚCSÚ

Bóna István akadémikusunk 2001. június 4-én, életének 71-ik évében hunyt el. A Farkasréti temetőben vettünk végső búcsút tőle.
A tanítvány emlékezik mesterére.

Közel egy éve készültünk a találkozásra, azon okból, hogy már évek óta nem beszélgettünk egy jót. Halála előtt jó pár héttel a dunaújvárosi Intercisa Múzeumban, egy kiállításnyitón randevúzhattunk. “A Rácdomb évezredei” című kiállítást nyitottam meg.
Professzorom egyetemi tanulmányait a Bölcsészettudományi Karon folytatta 1948-52 között, de már 1954-ben tanársegéd lett az egyetemen. Fiatal régészként is jó neve volt a szakmában. Járatos volt ősrégészeti ügyekben, de a későbbi korokban is. Szakdolgozatát népvándorláskori témából, doktori disszertációját (1958) a dunaújvárosi bronzkori koszideri kincsek elemzésével védte meg.
Mindig igényes, ilyen szempontból “nehéz” ember volt. Jómagam, aki kicsikét “lustaságáról” is híres, igyekeztem felkészülten megfelelni a feladatnak. Nemcsak azért, mert Bóna István a mesterem volt, de Dunaújvárosban élt. Szinte városalapítónak számított.
Az Intercisa múzeum első igazgatója volt. Részt vett a múzeum városépítést megelőző régészeti feltárásaiban. Dunaújvárosi kutatási eredményeit a “Dunapentele története a honfoglalástól a 19. század közepéig” című munkájában foglalta össze (1991).

Nemigen szokott szembedicsérősdit játszani. A kiállításnyitó után ennyit mondott: “Jól van, akkor most ihatunk egy pezsgőt!”- a süket is érthette, az elvárásoknak némileg megfelelően szerepeltem. “Találkozzunk a nyáron!” felkiáltással váltunk el egymástól.
A szomorú, és váratlan esemény idején szabadságon voltam, külföldön.
Talán a sors fura akarata, hogy Itáliában járva nem hagytam ki Cividale városának múzeumát sem. Itt őrzik azon lang obardok régészeti hagyatékát, akikről a fiatal tudós máig zseniális feldolgozást írt “A langobardok Magyarországon” címmel (1956). A mű Európa egyetemein kötelező olvasmánnyá vált. Langorbard kutatásait “A középkor hajnala – A gepidák és langobardok Magyarországon” című műve tette teljessé (1974). 1990-ben az olaszországi Codroipo-ban, a Villa Maniniben a valaha is létezett legnagyobb szabású langobard kiállítás magyar részét rendezte és a kötet munkatársa volt.
A sok száz cividalei vitrin láttán természetesen eszembe jutottak a korábban tanultak, s az is, hogy mit tudna magyarázni Bóna István, sajátos gesztikulációjával, beleérzésével, a szavakon is átütő szinte képi megjelenítéssel, ha ott lenne mellettem.
Nem volt ott, s most már nem is lehetünk együtt a langobardok földjén, Lombardiában.
1962-ben lett a történettudományok kandidátusa a hazai bronzkor kutatás 100 éves eredményeit összefoglaló művével, amely német nyelvű monográfiaként látott napvilágot (1975). Igazi kézikönyv őskorászok számára, de módszeréből más korok kutatói is okulhatnak. 1972-ben, fiatalon, a történettudományok doktora lett.
Ekkor már én is régészhallgató voltam. Élveztük előadásait, szemináriumait, amit személyiségének sajátos kisugárzása font körül. László Gyula, Mócsy András professzorokkal és a tanársegédekkel együtt Bóna István is jól érezte magát az ú.n. “tanszéki estéken”. Ezeket kiváltképpen ösztöndíjosztás után rendeztük meg. A kis pálinka, sör, bor mellett valamelyik hallgató beszámolt munkájáról. Ennek mindig tréfás bírálata után “tanszéki családi” beszélgetés alakult ki, melyet a ráérők tíz óra után (akkor zárt az egyetem) a közeli Alföld vendéglőben folytattak, immár szabadon, kötetlenül, barátilag. Tanulságos esték voltak. Szóval: nappal oktatás, vizsgán szigorú számonkérés (a hölgyek esetében néha sírással tarkítva), este szinte egyenrangú “barátság”. Mindenki tudta, mikor, minek van helye, s hogyan kerek az egész.
Tanáraink húzták magukkal a hallgatókat. Alig volt közöttünk olyan, akinek első tudományos publikációját már harmad-negyedéves korában ki ne “kényszerítették” volna, ravaszul adagolva, mintha az ember magától jött volna rá egy-egy részprobléma megoldására. Eközben maguk is jó példával jártak elől.
Bóna István 1969-től tagja, 1975-től titkára, 1980-90 között elnöke az MTA Régészeti Bizottságának. 1990-ben az MTA elnöke kinevezte a tárcaközi Ásatási Bizottság elnökének. 1980 óta tagja a Nemzetközi Ős- és Koratörténeti Unió Állandó Bizottságának, 1990-től a Magyar Történeti Komplexbizottság alelnöke. Az MTA idegen nyelvű régészeti folyóiratának szerkesztő bizottsági tagja. 1975-től az egyetem Régészeti Intézetének professzora, 1990-95 között a Régészeti Tanszékcsoport vezetője. Nevéhez fűződik az ELTE Régészet-tudományi Intézetének létrehozása. 1991-95 között tagja volt a Kari Tanácsnak. 1990-ben az MTA levelező tagjává, 1998- ban rendes tagjai sorába választotta. Ugyanebben az évben az MTA felterjesztésére a Magyar Köztársaság elnöke Széchenyi- díjjal tüntette ki.
A jó régészt a szerencse is segíti. 1966-ban az ő nevéhez fűződött az ország első avarkori településének feltárása. A kötet (1973) máig tartó lendületet adott az avar kori telepek kutatásának. 1953-ban, kezdő régészként nyújtotta be az avar kor belső időrendjét meghatározó diplomamunkáját, amelyet az Akadémia különdíjjal jutalmazott.
Bóna Istvánnál doktoráltam. Kemény volt a munka kiadásában, a konzultációkon és a bírálatnál! Eredményem Summa cum laude lett, ami némileg az ő érdeme is. Emlékszem, egy kérdésére – rövidzárlat – nem tudtam válaszolni. Nem vette zokon, s azt sem, hogy utána a tanszéki borozgatáson megemlítettem: “Professzorom, az angliai konferencián te is kihagytál egyszer, amikor a svéd kolléganő rákérdezett a hazai bizánci emlékek egy csoportjára. – Hogyne emlékeznék, de este amikor söröztünk, eszünkbe ju tott, s abban is megegyeztünk, a svéd nővel nem tudatjuk, járjon többet könyvtárba.” Az értelmes kritikát állta, további kutattásra sarkallotta. Túlságosan precíz volt, lényeglátó. Ezt érdeméül róják fel, tanítványai is.
Foglalkozott a kora Árpádkor régészetével is. Nevéhez fűződik a 12. századi viselet meghatározása. 1995-ben jelent meg Az Árpádok korai várairól írott könyve (1998-ban másfélszeresére bővítve adták ki). A 10 kötetes Magyarország történetében ő írta a korai középkorral foglalkozó fejezeteket. Ugyanezt a témát dolgozta fel az Erdély történetében is, amelyért Akadémiai Díjat kapott (1987). E munkája is szigorúan tudományos, politikamentes. A leírtak évtizedekre meghatározták a magyar és külföldi kutatás irányait, egyben felbecsülhetetlen támaszt nyújt a romániai magyarság számára, amely azóta modem, elfogulatlan feldolgozást mutathat fel az államilag terjesztett soviniszta dáko-ro mán elméletekkel szemben.
1954-től Dunaújvárosban élt. Az Intercisa Múzeummal napi kapcsolata volt, ha tehette kijárt az éppen esedékes ásatásra. Segíteni jött, tanácsot adni, de többnyire maga is beugrott a gödörbe egy kis feltárásra, rajzolásra. A várossal való eleven kapcsolatát bizonyítja, hogy elvállalta a Vágó Eszter Múzeumi és Műemléki Alapítvány elnöki tisztét. A Pentele Baráti Körtől Pro Pentele Díjat kapott (2000).
Első találkozásunkat maga tette felejthetetlenné. Benne volt minden szakmai és emberi nagysága. Pedig az egész egy kis gyarlósággal indult. Jó tanárunk valami fogadáson kissé felöntött a garatra, de nem szerette elhalasztani az óráit. Ültünk a teremben nyolc elsőéves, és két másodéves hallgató. Professzor urunk az alföldi szarmatákról kezdte meg előadását. A meleg teremben a hatalmas Eurázsia térképen mutatta meg a szarmaták lakóhelyét, amikor néhány “tánclépés” után már a Bajkál tónál járt. Nem jött zavarba. A szarmaták a római birodalom szomszédai lévén hamar átugrott Pannóniába, majd előhozta Julius Caesart, a Gall háborúk című művét. A történet ugyan Európa nyugati felén játszódott, de az akkor nem volt érdekes. Az egész kötetet előadta fejből, jobbról balra a rómaiakat, balról jobbra a germánokat adta elő, igen érzékletesen. Humorosra, mégis tanulságosra sikeredett a másfél óra. Mi elsőévesek élveztük, kuncogtunk, nevettünk a történeti poénok hallatán. A két másodéves fapofával ülte végig az egészet. Óra után közölték velünk: “Tiszta hülyék vagytok! Hogy mertetek röhögni? A vizsgán majd meg lesz a böjtje ennek!” Nem ismertük Bóna Istvánt, így kissé félve mentünk a júniusi vizsgára. Semmi okunk nem volt a félelemre. Akkor már csak hatan voltunk, kiosztotta a kérdéseket. “A szarmatákról most nem beszélünk, mert, ha jól emlékszem akkor Cézárt adtam elő helyette, az meg tanagyagon kívüli ismeret volt” – közölte velünk, a fölsősök csodálkozására. Mi hatan tanítványai voltunk egyetemi éveink alatt, s azután is sokáig.

Fülöp Gyula régész
Szent István Király Múzeum

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings