Népszava – 1955. március 13.
A béke és a barátság követeivel Sztálinvárosban
(Sztálinváros, kiküldött munkatársunktól.)
A város – az egyetlen az országban, amely nem ünnepelheti meg saját felszabadulásának 10. évfordulóját, hiszen sohasem szenvedte a gyűlölt elnyomók uralmát, mert már a szabadságban született, – olyan szeretettel öleli magához kedves vendégeit, mint édestestvéreket. Ez természetes, hiszen Sztálinváros annak az országnak a küldöttei előtt tárja fel virágzó, pompás ifjúságának megannyi csodáját, amely minden tapasztalatával, tudásával, technikájával anyagilag és eszmeileg egyaránt segítette létrejöttét, bölcsője mellett állt és most is támasza serdülőkorának. Kohászok, esztergályosok, mérnökök szorítják meg keményen a szovjet filozófus-tudós: Konsztantyinov kezét, úton-útfélen megállítják és körülfogják Brovkát, az írót, meleg barátsággal köszöntik Kartasovot, az agronómust, kis úttörők és csecsemőiket karonhordó asszonyok simogatják könnybelábadó szemük szeretetet sugárzó tekintetével Zoja édesanyját: a hófehérhajú Koszmogyemjanszkaja asszonyt.
… Fülsiketítően zúgnak a generátorok a patikatisztaságú erőműben, amely nemcsak a vasművet, hanem a várost és távoli környékét is ellátja villamosárammal. Félelmetesen surrog, zuborog, süvölt – egyenletesen lélegzik – a nagyolvasztó füstben és fehér gőzben úszó gigászi acélteste. Egyetlen gombnyomásra nyílik a martinkemence sokmázsás ajtaja és fortyogva tör ki rajta a tüzes láva: a sztálinvárosi acél. A martinban éppen csapolnak. A 130 tonnás üstöt pehelyként kapja fel a csörömpölő óriásdaru, amelynek kampója nagyobb egy jól megtermett embernél és a kokillákba ömlő, ezernyi szikrát lövelő izzó sugár bíborfénybe borítja az arcokat. Apró hangyának érzem magam e gigászi csarnok mammutgépei között, amelyek láttán élete végéig büszke lesz az ember a magyar ipar erejére, a magyar munkások szakértelmére. És ez a jogos büszkeség nemcsak a mi szemünkből sugárzik az izzó acélnál is fényesebben, hanem vendégeink tekintetéből is. Értünk és miránk büszkék.
Büszkék arra, ami már megvan és arra is, ami itt készül: az újabb lendülettel épülő tömörítőre, az ércelőkészítőre és a legjelentősebb üzemre, a kokszőlóműre, amely majd teljesem hazai – komlói és pécsvidéki – szénből állítja elő a kohó munkájához szükséges rengeteg kokszot.
Az új város gazdái
Vendégeink ismerkednek a sztálinvárosi emberekkel, akiknek akarata engedelmességre kényszeríti ezeket a gépóriásokat. Kartasov Gál Zsigmonddal, a nagyolvasztó főmesterével beszélget, aki csillogó szemmel magyarázza szovjet tanulmányútján szerzett tapasztalatainak sztálinvárosi alkalmazását. Brovka Horváth László martinász szavait jegyzi. (Ebből riport lesz a Lityeraturnaja Gazetában.) A dübörgő kemencéből kicsapó lángnyelvek fényében áll a Sztálin-díjas író és hazánk egyik legjobb fiatal martinásza. Gyors kérdések és feleletek váltogatják egymást. Igen, Horváth még csak 21 éves, de már háromszoros sztahanovista, munkaérdemrenddel tüntették ki, a városi és a megyei tanács tagja. Mint tanulatlan kőműves-segédmunkás jött Sztálinvárosba négy évvel ezelőtt, itt tanulta ki a martinászmesterséget. Szegényparasztok fia. Valamikor tizedmagával húzódott meg egy kis földespadlójú kunyhóban, ma feleségével és két kislányával gyönyörű kétszobás, távfűtéses, fürdőszobás lakásban lakik.
Konsztantyinov professzor Wolf Johanna Kossuth-díjas mérnöknővel beszélget Zaporozsjeről. A magyar építészmérnöknő nemrég járt ott, hogy tanulmányozza a hatalmas vasmű építőtrösztjének gazdag tapasztalatai. A szovjet tudós 1920-ban, 19 éves korában harcolt az akkor még jelentéktelen vidéki város környékén a fehérgárdista bandák és Mahno anarchistái ellen.
“Lehet, hogy éppen én tartok majd neked előadást…” – mondja Konsztantyinov professzor
Praznovszky Sanyinak, aki a Szovjetunióban szeretne tanulni.
(Magyar Fotó – Papp Jenő felvétele.)
A Praznovszky-család otthonában
Sztálinvárosra ráborul az est. Már vége a délelőtti műszaknak. A békegyűlésre és a szovjet film ünnepének megnyitójára készülő emberek sűrűjében, a város legszebb útvonalán: a csaknem száz méter széles Sztálin úton sétálgatok Konsztantyinov professzorral.
A filozófus, akinek legkedveltebb tudományos problémája az, hogy milyen döntő szerepet játszanak a néptömegek a történelemben, hogyan befolyásolják az élenjáró eszmék a társadalom fejlődését, kutatva néz a sétálgató sztálinvárosiak szemébe. Itt az életben ismét szembetalálkozik az elmélet igazát bizonyító valósággal: a nép a történelem alkotója.
– Micsoda emberek ezek – mondja elgondolkozva -, akik mindezt idevarázsolták a négy év előtti krumpliföldekre!… Hazám történetének egyik leghősiesebb időszakára emlékeztetnek. Magnyitogorszk, a szovjet ipar első fellegvára építőire…
József Attila utca 14. földszint 1. Praznovszky Sándor, az egykori kőművesből lett építőtechnikus, az ifjú város pompás Sztálin útjának építője olyan magátólértetődő közvetlen barátsággal fogadja Konsztantyinovot, mintha akár minden nap filozófus-professzorokat látna vendégül. A tudós rendre bemutatkozik a nagymamának, majd a fiatal Praznovszkynénak, azután megismerkedik a három Praznovszky-fiúval: a mamája karján ülő 15 hónapos Ivánkával, a négy és féléves Andrissal és a 12 éves Sanyival. Máris fiúgyermekek büszke szülei ülnek itt együtt. Konsztantyinov eldicsekszik, hogy neki is fiai vannak: hétéves ikrek.
– Ilyen erősek – mutatja. – Mint a vas…
Sanyi bátor “zdrasztutye”- val köszön és – mialatt szülei régi jóismerősként beszélgetnek a vendéggel – futva hozza orosz dolgozatfüzetét. A “vendég bácsi” megdicséri szép írását, egyetlen hibát talál csak, mire Sanyi bátran kirukkol:
– Én a Szovjetunióban szeretnék tanulni!…
Konsztantyinov megsimogatja fejét és mosolyogva mondja:
– Nos Alekszandr, nem hiszem, hogy ennek akadálya lenne. Hat év múlva talán már ott tanulhatsz a moszkvai Lenin-hegyen épült gyönyörű új egyetemen. Lehet, hogy éppen én tartok majd neked előadást… De vajon mi akarsz lenni?
– Csillagász – vágja ki Sanyi.
– Szép pálya – bólint Konsztantyinov és hozzáteszi: – De a csillagásznak is szüksége van ám a filozófiára, hogy miközben az eget nézi ne feledkezzék meg a földön élő emberekről.
“Történészek kőbevéshetik, költők megénekelhetik…”
Bensőséges, baráti beszélgetéssel gyorsan telik el az idő a békegyűlésig, amelynek végén felszólalása és a szovjet vendégművészek énekszámai után imént frissen szerzett barátai és új ismerősei szorongatják kezét. A fényes fekete országúton Budapest feli robogó autóban még Liszician nemes baritonja és Maszlennyikova gyönyörű lírai szopránja cseng fülünkben. Sztálinváros fényei gyorsan távolodnak. A filozófus hátradől az ülésen. Nem interjút ad az újságírónak, hanem a ki sem mondott kérdésre válaszolva csendesen mondja maga elé:
– Mióta megtudtam, hogy idejövök magukhoz, egyik legfőbb vágyam az volt, hogy lássam Sztálinvárost. Hogy miért? Először is azért, mert városuk Sztálinnak, korunk egyik legnagyobb, legkimagaslóbb emberének, a munkásosztály vezérének, az emberiség barátjának nevét viseli. Másodszor azért akartam Sztálinvárost látni, mert tudtam, hogy ez a város a munkásosztály városa, az épülő szocialista Magyarország iparának szilárd alapja. Tudjuk, hogy kenyér, hús, kukorica nélkül nem lehet élni. De a mi korunkban, a gépek korszakában, amikor körülöttünk olyanok élnek, akik a szocialista tábor szabad népei ellen fenekednek, csak vajból és csak kenyérből sem lehet élni. Hogy szabadságunkat, függetlenségünket megvédjük, acélra, vasra, gépre és fegyverre is szükségünk van. Sztálinvárosban nemcsak jó acélt öntenek, hanem az emberek is olyan erősek, mint az acél. Az ilyen acélba ütközve összezúzza magát az ellenség. Elmúlik néhány évtized és a történészek kőbevéshetik, a költők megénekelhetik, hogy Sztálinváros építése új, fényes oldalt jelentett az önök országának életében. Legyőzhetetlen az a nép, amely négy év alatt ilyen gyönyörű várost épít fel, ilyen maradandó emléket emel nevének a puszta földeken.
Lóránt L. Endre
Felhasznált képek:
– Sztálinváros /Corvina kiadó 1955
