Petró elvtárs zeneszóra ébredt

Népszabadság – 1991. február 9.

Petró elvtárs zeneszóra ébredt

A téli nap beragyog az ablakon. De csak fénye van, meleget nem ad. A gázkonvektorban takarékon pis­lákoló láng. Ketten hajolunk az 1952-es március 9-i Szabad Nép fölé egy szombathelyi lakás konyhájában 1991 hideg telén.

HAZÁNK EGY NAPJA /részlet/ Pontosan fél hatkor, zeneszóra ébred minden reggel Petró László. Vidám indulókat játszik a zene és Petró elvtársnak mosolyra húzódik az ajka. Minden reggel újra és újra öröm­mel eszmél rá, hogy itt van, Sztálinvárosban. Pedig már megszokhatta: másfél esztendővel ezelőtt jött ide, brigádjá­val együtt. Fiatal, derék, szőke férfi Petró László. A Komszomol-brigád tagjai úgy szeretik, mint az édes test­vérüket. Heten vannak a brigádban, közülük négy az “öreg”, négy az olyan, akik már több mint három esz­tendeje együtt vannak, akik együtt alapították még Szombathelyen a brigá­dot. A brigádnak akkor is hét tagja volt és hét tagja volt, amikor Pestre kerültek, a békeúti építkezéshez, hét tagja van most is. Csakhogy egyik-másik új feladatot kap, elkerül a bri­gádtól. Iskolára, hivatalba, közigaz­gatásba – és ilyenkor a brigádtagok felvesznek valaki mást maguk közé. Azt mondják az újoncnak: gyere kö­zénk és becsüld meg úgy magad, hogy te a Mák Jancsi helyére kerülsz. Az újonc valószínűleg sosem hallotta ez­előtt Mák Jancsi nevét, aki a Komszomol-brigádból került tiszti iskolára, de azt tudja, hogy ebben a brigádban mindenki igazán legény a gáton. Sztahánovista valamennyi: először Szom­bathelyen, másodszor itt Sztálinvárosban lettek sztahánovisták. sztahanovista jelvény /saját gyűjtés/ Petró elvtárs felhúzza a sötétkék vattázott ruhát – ez most a legele­gánsabb viselet Sztálinvárosban, mert a sztahánovisták, jó munkások kap­ták – elbúcsúzik az asszonytól és siet a tűzállótégla-gyár felé. A felesége is itt dolgozik – házasságuk második napján együtt jöttek ide. Petró elvtárs megáll a Május 1.-utca sarkán, egy pillanatra gyönyörködve nézi a fiatal várost. Mindennap látja – de nem lehet megszokni, megúnni a reggeli Sztálinváros színes, vidám képét. Szé­les utcasorok, modern erkélyes, emele­tes házak, a hatalmas üvegkirakatos üz­letház, a biciklin, autón, buszon, gya­log áramló munkástömeg. Az ének, a nevetés még a legszomorúbb embert is felvidítaná. Nem, Petró elvtárs nem tartozik a kedvetlen emberek közé. Most is nótát dúdol, annak a taktu­sára lép, átvág a hatalmas, üres té­ren. Messziről látja a gyár óriási épü­letét. Jön errefelé is szapora léptekkel a nép. Huszonegy brigád dolgozik itt, közöttük tíz sztahánovista brigád. Tu­riék, Horváthék brigádja, a híres Par­tizán brigád, a Zalka Máté-brigád – nem könnyű dolog itt az elsők között lenni. Petró elvtárs számolgatja: há­romszáz százalék a mostani átlag, 486 százalék a tegnapi teljesítmény… ha ma sem hagyják magukat… El­kapja a verseny izgalma, legszíveseb­ben futna a gyár felé. A makadámúton most kanyarodik erre két brigád­tag, a Sziffer-testvérek. Jókedvűek ők is, mosolygósan köszöntik a brigádvezetőt. “Ilyen jó munkánk sem volt még – mondja Sziffer Feri – azt mondom koma, ha felépítettük a vá­rost, maradjunk Sztálinvárosban, le­gyünk vasöntők”. A bátyja nevet, le­gyint. “Kőművesek maradunk mi már… ha meghallod, hogy valahol új, nagy építkezés kezdődik, te leszel az első, aki azt fogod hajtogatni, hogy gyerünk jelentkezzünk mi is. Ahol a falakat rakják, betont keverik, ott a helye a Komszomol-brigádnak.” Szabad Nép – 1952. március 9.

“Pontosan fél hatkor, zeneszóra ébred minden reggel Petró László. Vidám indu­lókat játszik a zene, és Petró elvtársnak mosolyra húzódik az ajka. Minden reggel újra és újra örömmel eszmél rá, hogy itt van Sztálinvárosban”.
Az asszony mutatóujja ottmarad a bekezdés végén. Petró Lászlóné ar­cán a történelem egyetlen leírhatat­lan, lefotografálhatatlan rezdülése suhan át. Istenem – hallatszik egy halk sóhaj a csendben.
Sokszor elolvastam ezt a hajdani riportot, melyet Szabad Nép-beli elő­döm vetett papírra. A szerkesztőség archívumában üldögélve próbáltam elképzelni Petró László sztahanovis­tát: milyen lehetett a magyar már­ványember. Hasonló, mint filmben is megörökített lengyel sztahanovista­társa – Birkut elvtárs? Mi minden lehetett e pár ragyogóan optimista újságsor mögött? Milyen lehetett az igazi acélos munkásosztály sztálinvárosi sztahanovista képviselője?
– A férjem apja úriszabó volt – mondja Petró Lászlóné. – Több nyelven beszélt. Angolul, franciául, olaszul is. Nagyon jó mesterember hírében állt itt Szombathelyen, sok külföldi üzletember csináltatott nála ruhát. A férjem mesélte, hogy éppen emiatt gyanúba is keveredett: azt hitték, kommunista összekötő.
– És az volt?
– Dehogy volt. Senki kommunista nem volt a családban.
– A férje sem?
– Még szakszervezeti tag sem volt. Dolgozni, azt tudott.

“Petró elvtárs felhúzza a sötétkék vat tázott ruhát – ez most a legelegánsabb viselet Sztálinvárosban, mert a sztahano­visták, jó munkások kapták – elbúcsúzik az asszonytól, és siet a tűzállótégla-gyár felé. A felesége is itt dolgozik – házas­ságuk másnapján együtt jöttek ide”.
– Házasságuk másnapján már Sztálinvárosban voltak?
– Dehogy voltunk. 1950 decembe­rében házasodtunk össze, és 1951 februárjában költöztünk le Sztálinvárosba.
– Miért?
Mennyivel más ez a történet, mint amit elképzeltem. Erzsike – nem il­lik rá ma sem a néni – ölébe ejti a varmivalót, és úgy meséli: Alig volt tizenhét éves, amikor meghalt az anyja 1945-ben. Másfél évre rá az édesapja. Heten maradtak testvé­rek. Ő – mint a legidősebb – taka­rítói állást kapott a vasútnál, ebből próbálta meg a testvéreket eltartani. A rokonok segítettek. Egyik húgát Győrben vállalta el, másikat helyben egy hozzátartozó.
Hogyan találkoztak és mikor Petró Lászlóval? Nem emlékezik pontosan.
– Tudja, én nem értem rá ma­gammal foglalkozni. Nekem az élet mindig úgy volt a nyakamban, mint egy hurok – mondja. – Szorított az állandó kötelesség, hogy felelős vagyok a testvéreimért.
Egyszóval azért mentek Sztálinvárosba dolgozni, mert ott jobban le­hetett keresni, az üzletekben volt áru, és így a nagy családnak is be lehe­tett szerezni, amire szüksége volt. Petró László sztahanovista feleségé­vel együtt a megélhetést jelentette. Ezt Erzsike nem mondja ki, csak minden második, harmadik monda­tában visszakanyarodik férje emlé­kéhez, akiről válogatás nélkül el­mond minden jót, amit csak ember­ről el lehet mondani. Puskás Erzsé­bet nagyon szerette a férjét.
– Milyen ember volt Petró László? – kérdem, s ő mondja: nagyon jó ember volt. Egy okos, mindenhez ér­tő, tervrajzot készíteni tudó kőmű­ves. Biztonság volt mellette, akár­hol voltak.

fotó: Dunaújváros története képeslapokon

“Petró elvtárs megáll a Május 1. utca sarkán, egy pillanatra gyönyörködve nézi a fiatal várost. Mindennap látja, de nem lehet megunni a reggeli Sztálinváros vi­dám képét. Nem, Petró elvtárs nem tar­tozik a kedvetlen emberek közé. Most is nótát dúdol, annak taktusára lép”.
– Hogyan éltek Sztálinvárosban?
– Volt egy Sztahanov-ház. Abban laktunk, ötvenegy februárban men­tünk le, és már májusban utánunk hoztuk az egyik húgomat. Együtt laktunk hármasban egy kis szobá­ban, mellettünk a másikban meg a brigád többi tagja. Igazi tömegszál­lás volt. Reggelente két-három kilo­métert gyalogoltunk a munkahelyig, fél lábszárig érő sárban. Sokszor kellett megállni, mert a csizmát le­szedte rólam a sár.
– Milyen előnye származott abból, hogy sztahanovistafeleség volt?
– Semmilyen. Négy évet voltunk Sztálinvárosban. Amikor visszajöt­tünk Szombathelyre, nyolc hónapig nem kaptam munkát. Anyósomnál laktunk. Két szobája volt, mi voltunk az egyikben, a férjem húga és öccse anyósomnál a másikban. Nyolc hó­nap után tudtam elhelyezkedni a ci­pőgyárban. Szandálpántokat lukasztgattam.
Tizennyolc évre a házasságunk után jutottunk az első önálló laká­sunkhoz a Nagykar utcában, úgyhogy én elvállaltam a lakónyilvántartó könyvek vezetését. Ráfizetéssel cse­réltünk a Kossuth Lajos utcába 1961-ben, de még az a lakás sem volt komfortos.
Petró Lászlóból közben gépész lett. Kiváló eredménnyel tette le a gépészvizsgát – mondja büszkén Erzsike. A csatornázási művekhez került. Sosem lett nagyfőnök belő­le. Nem is akart.
– Csak a munka meg az olvasás érdekelte. Mindig kért, hogy ezt vagy azt a könyvet hozzam ki a könyvtár­ból. Éjszakánként sokáig égett a kislámpa. Arany János verseit szerette a legjobban. Néha valamelyik sort hangosan felolvasta, és azt kérdezte tőlem: ugye milyen szép, Erzsikém?
– Az élettől mi azt kaptuk aján­dékba, hogy nem volt semmiféle igé­nyünk. Nem tudtuk meg soha, mi az: igényesnek lenni. Csak élni kellett, életben maradni. Ezt tanultam meg. Tizennégy éves voltam, amikor a né­metek kivittek árkot ásni a szombathelyi repülőtérre. Tizenhét éves, amikor a csöppnyi húgomat el kellett vinni anyám halála után a rokonok­hoz Győrbe. A vonat teli katonákkal, részegekkel. Féltem, rettegtem az egész úton. Egy embert kidobtak a száguldó vonat ablakán az orosz ka­tonák, olyan verekedés támadt. Akkor a kishúgom mentett meg, mert a ka­tonák kézről kézre adták, cirógatták. Hazafelé jövet nem tudtam Szombat­helyig jegyet váltani, mert ami pénz reggel még elég volt hazáig, azon már délben Pápáig sem lehetett el­menni. Hát én ezt szoktam meg. Eb­ben nőttem fel. Ami ettől egy kicsit is jobb volt, azért mi már nagyon hálásak voltunk.
Erzsike száját panaszszó sem hagy­ja el, amíg beszélgetünk késő délutá­nig. Férje, Petró László csendesen, szinte észrevétlenül halt meg 1979-ben. Még a körzeti orvosnál is azt makacskodta, hogy neki pedig be kell menni a munkahelyére, mert fontos elintéznivalója van.
Erzsike ma nyugdíj-kiegészítést kap sztahanovista férje után. Így együtt – negyvenhárom évi munkaviszonnyal a háta mögött – hatezer­négyszáz forintot számol le neki a postás. Erzsike nem költ semmi fe­leslegesre. A fűtést, világítást, a re­zsit fizetni tudja. Ruháit maga varrja. Egy luxuscikket, egy biciklit azért vásárolt, mert ideje java részét a temetőbe járással tölti.
Erzsike leül a műszőrmével borí­tott ágyra, A lila ruhás nő bekerete­zett, nagyméretű reprodukciója alá. Forgatja, nézegeti a családi fotóal­bumot. Fiatal házas korukból, Sztálinvárosból egyetlen képe sincs: ti­los volt fényképezni.

Szigethy András