Érdemes volt jegyezni!


Néplap – 1951. szeptember 21.

Ötéves terv, virágzó ország, boldog nép, béke(kölcsön)

ÉRDEMES VOLT JEGYEZNI!

Egy esztendő eltelte után ezt állapította meg Wéber László elv­társ, vagongyári fékfüggesztékes, a mozdonyszerelde dolgozója is, mi­közben kérges kezeivel végigsímogatta békekölcsönkötvényeit. (A sorsolás, a számok miatt vette elő.) Visszagondolt azután a jegyzés izgatott, de ünnepélyes hangulatá­ra, a Vagongyár díszkapujában vá­rakozó fúvószenekarra, mindarra a sok-sok kedves emlékre, amelytől ezekhez a napokhoz fűzi.
Röpködtek a szavak akkoriban a levegőben.
Te mennyit jegyeztél? – kér­dezték egymástól a munkások.
– Hát te?
– Hétszázat… Nyolszázat… ezret… ezerkétszázat… – volt a válasz.
Izgalmas verseny alakult ki. Wé­ber elvtárs azonban nem maradt !e. Ezer forintot jegyzett. Megtett mindent, amit a szíve és az esze parancsolt. Az összeg pedig hoz­zájárult ahhoz, hogy felépüljön a Vagongyárhoz közel a Dobozi-utcai sorház azóta hozzákezdtek a Vö­rös Hadsereg útján az irodaház és négy bérház építéséhez, rövidesen tető alá kerül a penicillin-gyár is. Mindez a Wéber Lászlóék pénzé­ből.
De meg vannak a kötvények is. Ezer forintot takarított meg Wé­ber e!vtárs azzal, hogy az állam­nak kölcsönzött. Most azt látja: az egyik zsebéből a másikba tette a pénzt, amely ott megsokszorozó­dott és az ezer forintot így majd sokszorosan kapja vissza.

Mikor Wéber elvtárs és a többi békekölcsönjegyző odaírták nevü­ket a jegyzési ívre. akkor még nem volt Dunapentele. Nem állt még a Május 1 utca, az új gyárépületrészek egész sora, a büffé, a kultúr­terem. a sportpálya, kopár kietlen volt arra a tájék. Ma már a hatal­mas építkezések egyrésze befeje­zés előtt áll és november 7-én öm­lik majd a foró, izzó acél a pentelei öntődéből.
A debreceni dolgozók nagy többsége is izgatottan figyeli az ujságokból, ismerősöktől és barátok­tól érkező jelentéseket. Szinte együtt élnek a hős város ifjú építőivel és úgy várják onnan az új, győzelmi jelentéseket, mint mond­juk sporteseményről, a D. Loko­motív egyik vidéki mérkőzéséről szóló híradást. Debrecent tehát ha légvonalban százkilométerek választják is el Pentelétöl, a két vá­ros dolgozói mégis közel kerültek egymáshoz.
Sokan azonban másképpen vé­lekednek.
– Dunapentele messze van – hangoztatják – és mit segít az rajtam, ha felépül.
Ezek szűklátókörű emberek. Nem újdonság ez a közöny számunkra. Ezt mondták ők akkor is, amikor a Lánchíd újjáépítéséről, vagy egy-egy napközi otthon felállításáról volt szó. Pedig azóta hányszor rö­vidült meg az útjuk, ha Pesten jártak és Budára vitte őket a dol­guk. Nem volt szükség már mint a fasiszta-dúlás után, fél-Budapest begyalogolására. De így vannak a napközivel is. Gyermekeik nyugod­tan eljárnak oda nap, mint nap. Ezt természetesnek veszik, mint azt is, ha majd Dunapentelén az új ko­hók ontják az acélt és a vasat, amely további felemelkedést jelent számukra is.

Szabó X. István, vagy ahogy itta Vagongyárban hívják a “szabópista” az esztergaműhely egyik legjobb dolgozója. Neve ott hirdeti száz százalékon jóval felüli telje­sítményét a dicsőségtáblán, keze éppen most villámgyorsan állította be a vagonkerekeket az eszterga­kés alá. Igaz szívből adta ő is a múlt év őszén forintjait a nép ál­lamának. Tudta százszorosán visszakapja.
Jól keresett Szabó elvtárs azóta is. A nyáron, július utolsó napjai­ban pedig Mátraházán találkoz­tunk vele. Galyatetőről jött haza­felé.
Két hetet töltött ott, ahová az­előtt sohasem kerülhetett. A békekölcsönjegyzés forintjaiból arra is jutott, hogy Szabó X- István és 300.000 társa fenn Galyatetőn, Ké­kesen, Mátraházán, lent a Balatonon és az ország más üdülőhelyein nya­raljon, pihenjen.
Szabó elvtárs kötvényeinek a száma most ott forog a szerencse- kerékben. A várakozás izgalma egy-egy pillanatra, erőt vesz rajta is. de talán azért, mert a kerékben ott forognak Pentele, Inota, Tiszalök, a békeerőművek hatalmas épít­kezései, az új lakások, kultúrotthonok százai, ezrei. Ezek azoké is lesznek, akik nem jegyeztek …
Mert ilyenek is akadnak. Nap­jainkban azonban lesütik a szemü­ket, ha ismerőssel találkoznak. Gyorsan elköszönnek, tovább áll­nak. Otthon sem érzik jól magu­kat, mert gyermekeik talán éppen az ötéves terv ragyogó beruházásairól tanulnak és esetleg még meg­kérdezhetik:
– Apuka, hol van az a Duna­pentele? Hol van az a Kazincbarci­ka ?
Beszélni kellene akkor arról, hogy a vagongyári, bútorgyári, ci­pőgyári munkások, a becsületes dolgozó parasztok, értelmiségiek pénzéből milyen nagyszerű építkezések folynak szerte az országban. A békekölcsön forintjaiból épül az új, szocialista ország.
Leikiismeretfurdalása van ekkor, mert a múlt év őszén – hallgatva a reakció szavára – nem mert kölcsönözni az államnak. Most megjárta. Nincs kötvénye, egyéni­leg nem nyerhet a most folyó sor­solás alkalmával.
Szabó X. Istvánnak nincs ilyen gondja, ő hallgatott a Párt sza­vára.

A békekölcsönjegyzés is – kiál­lás volt a béke ügye mellett. Dol­gozó népünk részéről ez a kiállás azt jelentette: erősebbek lettünk, jövőnk még fényesebben csillog. Wéber László, Szabó X. István és a többi vagongyári dolgozó pedig a jegyzésen túl, teljesítményével még erősebbé kovácsolta jövőnket, amely egyre szebb, egyre boldo­gabb.

Ötéves tervünk: Béketerv

Dunaujvaros