Magyar Nemzet – 1952. augusztus 20.
Nyári este Sztálinvárosban
Sztálinváros, augusztus.
Egy fejjel magasabbak már az embernél a frissen ültetett fák a Május 1-úton. Ha kezdő lombjuk nem zúg is még a meleg szélben, de már gagyog. Csemeték. Most tanulnak beszélni és árnyékot adni. A nap az imént szállt le fölöttük a Beloiannisz-út tengelyében, a város háta mögött.
És három-négy emelettel magasabbak a most épülő Sztálin-úton a házak a földnél. Napról napra, óráról órára kelnek ki a hatalmas épülettömbök s ahogy a húszméteres Kaiser-daruk járnak fölöttük, úgy tűnik, mintha láncaikkal készen húznák elő a talajból a házakat. Csakugyan úgy nőnek a falak – mint serdülőkre mondani szokás – mintha húznák őket. Kamasz étvággyal habzsolják fel a reflektorfényben a japánerekkel eléjük tálalt vacsorát, a tejfehér maltert. Attól vállasodnak olyan gyorsan.
Ezekből a képekből pedig két dolog is kiderül.
Egyrészt az, hogy ma már az épülő város lakói nevükön nevezik a sokáig csak számokkal számontartott útvonalakat, a Sztálin-utat, méreteiben a pesti Sztálin-úttal vetekedő, legfőbb ütőerét a városnak, a virágos Május 1 utat, a Beloiannisz-utat, a Bartók Béla-utat, a Felszabadulás útját, a Görbe-utcát, amelyről még majd szó lesz a végén. Sőt az a kedves kerti vendéglő a Vasmű-szálló szomszédságában sem “6-os kocka” már, hanem “Kossuth-étterem”.
Másrészt pedig kiderül, hogy este van most Sztálinvárosban, nyári este és csütörtök. Ami azért fontos, mert csütörtökönként egy órával későbbi a záróra, tizenegy órás helyett éjféli.
Milyen Sztálinváros este – erről szól ez a riport. Milyen egy ilyen nyári csütörtök estén, a meghosszabbított záróra idején, szédületes iramban fejlődő szocialista városunk élete.
REFLEKTOR ÉS RIVALDA
Átadja-e magát a záróra-meghosszabbítás könnyed, nyár-szilveszteri hangulatának, táncnak és szórakozásnak? Behívogatja-e fiatal lakóit – mert Sztálinváros a fiatalok városa, az utcán elsuhanó, vidám arcokba nézve az átlagos életkor itt a harminc év lehet – behívogatja-e őket a Béke-étterem ragyogó ablaksorán kiszűrődő zene, a cukrászdák hosszú sorának színes fénye, a büffék pecsenyeillata s az óriási szabadtéri színház kigyulladó rivaldája?
Persze hogy igen. Szeret ez az életerős város szórakozni ezeken a meleg estéken. Szeretnek eljárni hazulról a fiatal házaspárok, lányok és fiúk, szeretik egy kicsit kicsípni magukat operaestre, balettre, a Béke-étterem pódiumán előadott klasszikus operettekre, s ma például a budapesti Vidám Színpad társulatának az Alkotmány ünnepére felajánlott vendégjátékára, a szabadtéri színpadon.
Egy földszinti, új lakásban – nemrég költözhettek bele, mert a függönytartó karnis még neki van támasztva a nyitott ablakszárnynak – egy nő fésülködik a tükör előtt.
– Színházba jössz, Irén? – kiált be az utcáról hozzá a barátnője.
– Igen, várj egy pillanatig, mindjárt kész leszek.
– A férjed?
– Ő a rendelőből jön, kinn találkozunk.
Aztán úgy jön ki a házból, hogy a kapun kilépve deszkalépcsőre teszi a lábát, végigegyensúlyoz egy pallón s az utca felőli oldalon lekúszik róla egy háromfokos létrán. A ház előtt ugyanis úgynevezett repülőállvány áll, az utcasor egész hosszában végigfektetett iparvágányon mozgó alumínium állvány-szerkezet. Erről permetezik be eleven-sárga vakolattal ma ezt a házat, holnap a szomszédját, aztán a következőt.
A tizennyolcezer személyes konyha irodáján dolgozik ez az asszony, a férje orvos a SZOT-rendelőben – ezt onnan lehet megtudni, hogy véletlenül egymás mellé szól a jegyünk az előadásra s a szünetben beszélgetni kezdünk.
Ez a házaspár mondja el, hogy a város nagyon szereti a színes, vidám műfajt, “nézzen körül a padsorokon, legalább ötezren vannak itt”, de az eddigieknél gyakrabban szeretne találkozni komoly prózai darabokkal, klasszikusokkal is.
– És ez nemcsak az értelmiségiek kívánsága – mondja a férfi – hanem valamennyiünké. A Sztálin Vasmű munkásaié is.
A szabadtéri színpad rivaldafényének ezeken a nyári estéken tehát nagy vonzóereje van.
Rossz idő esetén, amire az idén nem volt példa, az előadásokat a szinte Városi Színház-nagyságú Dózsa György-mozi színpadán tartanák. Minden színpadi műfajnak hatalmas közönsége van: az egész város. Tehát nem volna szabad hiányoznia, vagy legalább is gyakran kellene megjelennie itt a klasszikusoknak.
De csak a rivaldafény vonz ilyen nyári éjszakán, meg a szórakozóhelyek forraszának kék, piros, sárga, zöld lámpafüzére?
Dehogy! Az imént volt szó róla, hogy az építődaruk reflektorfényben dolgoznak, az emelkedő falaknak a japánerek reflektorfényben tálalják a maltert. Tehát este is. Este és egész éjszaka, szakadatlanul folyik itt a munka. Messziről, a Duna felől, a városra mosolyog villogó fogsorával a Vasmű ablaksora, tehát ott is. Az orvosi rendelőben is. A kotrógépeknek is. Mindenütt.
A nyári éjszakában szórakozó várossal együtt lüktet az utcákon és a város határában a nyári éjszakában munkálkodó város. Az autóbuszokon – mert már kezd kialakulni a normális városi közúti közlekedés – van, aki a körhintákhoz tart, van, aki a kohókhoz, van, aki színházba megy, van, aki az erőmű éjszakai műszakára. Munka és mulatság, dologidő és a záróráig tarló szórakozás elvegyül ebben a nagy intenzitással élő városban, abban a buzgó életkedvben, amely erővel áll neki a jó munkának és erővel a kedves időtöltésnek is s amely oly jellemző a szocialista városra. Ha valaki tömören akarná kifejezni, mi van Sztálinváros légkörében, hangulatában, magatartásában, egész létében az ilyen estéken s bizonyos, hogy a nappalaiban is, mi a belső rugója a mozgalmasságának, egyetlen szóval fogalmazhatná meg: életöröm.
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
Mert énekelnek, éjszaka is zümmögve énekelnek a tanulóépítkezésen – van egy tömb a Sztálin-úton, amelyet kizárólag építőipari tanulók emelnek természetesen mérnökök és művezetők irányításával és ellenőrzésével – és énekelnek a DISZ-fiatalok most a szabadtéri színház nézőterén, mig az előadásra gyülekeznek. Láncba fogózva nevetnek a fényes utcán a lányok – hogy mennyi fog fér el egy ilyen húszéves lány mosolyában! – az ablakokból szól a rádió s a tereken ugyanez a muzsika zeng, egy Schubert-dal, csak megafonon felnagyítva. A jókedv a központi fűtése ezeknek az utcáknak, s már igazán nem tudni, a nyártól van-e ilyen hőség itt, vagy ettől a forró vidámságtól.
KÖNYVTÁR ÉS CÉLLÖVÖLDE
Ezek szerint munka és szórakozás – ezzel telik Sztálinváros esti élete.
Hát nem csak ezzel.
Az építkezéseken világitó reflektorokon, a színpadot besugárzó rivaldafényen, a Vasmű égen tükröződő, piros kohótüzén kívül belevilágít a Tanácsház ablaksora is a sztálinvárosi estébe. Kilencig égnek a csillárok a Tanácsház nyilvános könyvtárában. (Kilencig tartanak nyitva különben az üzletek is.) Azt mondják, a sztálinvárosi az ország legjobban felszerelt műszaki könyvtára. Régi könyvektől a legfrissebb, a legkülönbözőbb szakmákba vágó technikai kiadványokig minden megtalálható itt, persze ideológiai és szépirodalmi művek is.
Ha az ember bepillant az olvasóterembe, még kilenc előtt öt perccel is könyvekre, jegyzetekre hajló fejeket lát, munkásokét, diákokét, mérnökökét, nőkét. Sőt, itt ül most egy hathétéves fiúcska is – vagy az anyja, vagy az apja olvas valamelyik asztalnál – még az is valami iskoláskönyvben babrál. Mert tiszta lelkiismerettel nem lehetne éppen azt állítani róla, hogy ezzel a tűnődő arccal most is tanul.
– Záróra! – szól egy hang (itt csütörtökön is kilenckor zárnak), az olvasók behajtják a könyveket, elteszik a jegyzeteket. Van negyedtíz is, mire a terem kiürül és a csillárvilágítás, meg a könyvek világossága elalszik a Tanácsházán.
Tehát tanul, művelődik, képzi is magát Sztálinváros a nyári estéken, komolyan és elmélyülten, nemcsak dolgozik és szórakozik. Életöröme – amelynek része az érdeklődés – kiterjed a könyvekre is.
Meg a játékra. Ilyenkor este élénkül meg a felnőttek játszótere a szabadtéri színpad előtti nagy térségen. Körhintáival, céllövöldéivel egy kicsit a pesti vurstlira emlékeztet, sikongások hallatszanak a magasbakalimpáló hajóhintákról és puskaropogás hallatszik a bódékból.
EGY RÁDIÓKÖZVETÍTÉS
Ehhez a csütörtöki estéhez tartozik egy rádióközvetítés is. A színházi előadás előtt, nyolc órakor, a szabadtéri színpad megafonjában és a tereken felállított hangszórókban megszólalt a budapesti rádió hangja: az Országház augusztus 14-i történelmi ülésének helyszíni közvetítése. Ezen az ülésen választotta meg az ország a minisztertanács elnökévé Rákosi Mátyást.
Nem volna szocialista város Sztálinváros, ha arra a félórára, mig a közvetítés tartott, meg nem állt volna a munka és a szórakozás a városban. Az épülő falakon kihajoltak a kőművesek, úgy figyeltek le a térre, a terraszokon megállt a kiszolgálás, az utcákon megszűnt a forgalom és a zaj, a színház ezrekremenő közönsége feszült csendben hallgatta a szavakat.
A haza sorsáról, további fejlődéséről volt szó. A mozgalmas városkép egyszerre állóképpé változott, mintegy varázsütésre. Ez az egy vonás hiányzott még a dolgozó és szórakozó, az erős és vidám Sztálinváros arcáról: hogyan érdekli közös ügyünk, a haza dolga. Ebben a félórában megmutatta ezt a vonását is. Így, ilyen elmélyedve, ilyen figyelő odaadással érdeklődik, teljes értelmével és szívével. Úgy vesz részt a közös dolgokból a döntően fontos pillanatokban, ahogyan egy szocialista város öntudatához méltó.
Mikor a rádió elhallgat, megint mozdul a város, az érdeklődés feszültsége felenged, az építők a falakon, az emberek az utcán, a nézők a színházban megtárgyalják a változást. Egészséges észjárással és gyors ösztönnel alakul ki a sztálinvárosi közvélemény: egy lépéssel megint közelebb jutott az ország a szocializmus megvalósításához.
Megint járnak a daruk és zúgnak az utakon a Vasmű teherautói, felcsattan a zene a terraszokon és a Vidám Színpad műsorának a Hideg zuhanynak számait harsányan megtapsolja a nézőtér. Megtapsolja, sőt az egész fiatal korosztály “megfütyüli”. A fiatalság körében most az a temperamentumos délszaki szokás kap lábra, hogy füttyentget, ha valami nagyon tetszik neki.
ZÁRÓRA
Táncolnak a cukrászdákban és a szórakozóhelyeken, a moziból tódul a közönség s ma véletlenül csöndes a József Attila- kultúrház környéke. Innen nőtt ki másfél év alatt az a sokféle művelődési lehetőség: színház, könyvtár, mozi kultúrest, amely ma már az egész várost behálózza. A pesti társulat fellépte alkalmából ma a József Attilában nem rendeztek műsort.
Éjfél van, záróra. Kiürülnek a termek, a kerthelyiségek és az utcák, eloltják a neonokat. Félegykor, ha felnéz az ember az emeletekre, itt is, ott is lehu nyódnak az ablakok. Messziről zümmög az éjszakai műszak építőinek éneke, mintha a sztálinvárosi táj arra a tücsökzengésre emlékeznék álmában, amikor itt még, nem is olyan régen, legelők és kukoricások aludtak a csillagok alatt.
A Görbe-utcában – ez az utca hajlik egy kicsit – még koppan a sétálók cipője. Itt lakik a legtöbb nő; a konyha dolgozói, gépírónők, az üzletház kiszolgálói, őket kísérik haza a legényemberek. A kapuban búcsúzóul elcsattan néha egy csók. Nyári éjszaka van Sztálinvárosban s a könnyű harmatban mélyet sóhajtanak a parkok jószagú petúniái.
Mátrai-Betegh Béla
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Intercisa Múzeum
Sándor András – Sztálinváros
MTI
