Fejér Megyei Hírlap – 1975. július 15.
Nyár derekán
Dunaújvárosi képek
Nyár derekán – úgy mondják – kiürül a város; mindenki menekül az átforrósodott falak közül. S ha telefonon hívod ismerőseidet, csakugyan hiába várod, hogy valaki felvegye a kagylót, ha meg rászánod magad, hogy átballagj a szomszéd utcába, felbaktass egy-két emeletet, biztos, hogy zárt ajtókra találsz.
Ám az utca zsúfolt: hihetetlen, hogy mennyi ember hullámzik a város két korzóján: a Vasmű úton és a Dózsa György úton. Hazaiak? Idegenek?
Szandálos, farmeros, frottiringes. hátizsákos, rőthajú, nyakigláb fiatalember álldogál tanácstalanul a buszmegálló bódéjában: a Pest felé vivő járatok rovatában kutat. Akármi legyék, ha ez nem az állítólagos ködös Albionból került ide; olyan, mintha most lépett volna ki Jerome K. Jerome valamelyik történetéből. Próbáljuk meg! És a segítséget ajánló mondatra egy egy szótagú mondattal válaszol, azzal a bizonyos angol mondattal amelyben minden benne van: meghökkenés, csodálkozás. köszönet, kérés, elismerés és helybenhagyás, háromszor elkanyarítva a szótagot, dallamosan és hullámzóan, barátságosan és tartózkodóan, udvariasan és gyanakodva: “Oh!”
Az egyszótagú mondatot rövid párbeszéd követi, amiből kiderül, hogy agrármérnök, hogy három hónapja járja Európát. Romániában, Lengyelországban és Csehszlovákiában már járt, most Ausztrián és Nyugat-Németországon keresztül utazik Franciaországba, s onnét haza. Hogy mit tanulmányoz? A repcetermesztést. A repcetermesztést? Csakugyan? Oh… Legalább akkora udvariatlanság volna megkérdezni tőle azt, hogy miért épp a repcetermesztést, mint mondjuk azt, hogy mennyi a havi jövedelme.
Azt viszont bátran megkérdem, hogy mi tetszett neki itt Magyarországon. Válasza meghökkent: mindenre számítottam, de erre nem: “A magyar hidegvér”. Mi sem vagyunk idegesek, de a magyarok szörnyen flegmatikusok (they are terribly phlegmatic). Sokszor hallottam tőlük ezt a szót: “nyugi” és noteszát fellapozva orrom alá dugja; ezt olvasom benne, mint valamely óceániai törzs varázsigéjét “newgie”. És újramondja, kissé furcsa akcentussal: “Nyugi!”, és nevet, sőt: boldogan vigyorog; vigyorog, mint az angol mesevilág vigyorgó cicája, de közben nem tűnik el, mint az a bizonyos cica, hanem teljes hosszúságában nékidől a bódé falának. Várja az autóbuszt. Flegmatikusan, mint világjáró angolhoz illik.
De túl az idegeneken – litvánok a Vasmű úton, semmihez sem hasonlító nyelvükön beszélgetve, átforrósodott, Inturiszt-buszból menekülő ukránok a strandon egytől-egyig fekete úszónadrágban, csehek a nagy trafikban kézzel-lábbal magyarázva, és válogatva a kétes értékű porcelánmütyürök között, kubai úttörők a Béke-étterem előtt ragyogó fekete arcocskájukból ragyogó fehér fogakat villogtatva – nos, túl az idegeneken a hazaiak, sőt: a városbeliek is mind kint vannak a szabad ég alatt. A szabadstrand még használhatatlan az árhullám miatt, de az uszoda olyan mint egy sűrű halászlé, a füves-homokos napozórészt bedig mintha barna-vörös, és verejtékező emberi testekkel tapétázták volna ki. Hányán lehetnek? Ezren? Kétezren? ötezren? Jobb volna a Dunánál, de arra még várni kell egy kicsit. Pedig jobb volna – nemcsak a szabadabb tér, hanem az élő víz, a nagy folyó varázsa is hozzájárulna az örömhöz: ha csak lábad ujját dugod a Dunába, azonnal érzed a valóságos, fizikai kapcsolatot, egyszerre ott vagy a Fekete-erdőben a mosdótálnyi, jéghideg forrásnál, Ausztria vadregényes tájain, a Vaskapu duzzasztógátjánál, és távolról a füledbe morajlik a Fekete-tenger hullámverése.
A moraj… A moraj a valóságban nem a tengeré, hanem a kórház előtt várakozó, aggódó, reménykedő, panaszkodó beszélgetésékből szövődik. Városi és falusi emberek álldogálnak a kapu előtt, várják a látogatási idő kezdetét. Durva becsléssel háromszázra tehető a kosárral, táskával, szatyorral toporgók száma. Rengeteg gyümölcsöt, sok-sok üdítő italt hoztak magukkal, vagy vásároltak itt helyben, hiszen a kórház szinte liheg a kánikulában. Kit sajnáljunk jobban: a várakozókat vagy a betegeket? Vagy talán inkább az egészségügyi személyzetet? Operálni ebben a hőségben? Na, nem. Persze lefeküdni a műtőasztalra – hát azt sem. Még a legnagyobb zimankóban sem, nemhogy ilyenkor!
Mert ilyenkor mintha olvadt ólom csörgedezne lustán az ember ereiben. Elalszik a tettrekészség, az udvariasság, néha még a kötelességtudás is. Az oka persze ennek nem mi vagyunk, hanem a betont tüzesítő, aszfaltot olvasztó, agyat forraló kánikula; igen, mindenért a kánikula a felelős! Csak jönne már egy kis eső. Nem kéthetes, országos eső, csak olyan kis futó, könnyű zápor, hogy utána jól telesíthessük agyonbagózott tüdőnket egy kis friss levegővel.
Bár azért lehet friss levegőt találni a városban is. Túl a betontömbökön, a régi víztorony körüli kiserdőben, a padokon. Mamák, fiatal mamák, akiket gyerekkocsi nélkül kislánynak nézne az ember. Alvó, síró, gügyögő apróságok a már ferdén hulló napfényben. Béke, nyugalom, sok-sok eljövendő nyár ígérete.
Az egyik pad mellett feláll egy gubancos szőrű terrier merev lábbal áll egy ideig, azután középre ballag, lefekszik, de fejét magasra tartja. Mintha valamennyi apróság biztonsága rajta, egyedül rajta múlnék. Liheg, kínlódik a hőségben, de figyel.
Ő nyár derekán is szolgálatban van.
(kemény)
Felhasznált képek:
Panoráma képes könyvek – Dunaújváros
