Szabad Ifjúság – 1951. december 14.
A “javíthatatlan” ember
Találkoztam a “javíthatatlan” emberrel. Fiatal, alig 19 éves, zömök férfi volt. Sztálinvárosban, a gyárépítkezésnél dolgozik. Brigádjában a legjobb munkás, 150-160 százalékos átlagteljesítménnyel. Sztálin elvtárs születésnapjára még szebb eredményt akar elérni, 200 százalékot szeretne teljesíteni.
Beszélgetés közben megkérdeztem tőle, hogyan ragadt rá ez a név. Kicsit elpirult, csak azután válaszolt:
– Hát ennek hosszú története van.
Először hallani sem akart róla, hogy elmesélje, csak hosszas unszolás után kezdett hozzá a történethez.
★
Június közepén érkezett a városba, azaz pontosabban Dunapentele községbe. A régi állomáson szállt ki a vonatból, aztán árkon-bokron keresztül elindult a víztorony felé.
Aznap 10 órakor munkába állt.
– …Itt van az új brigádtag. Faluról jött, neveljetek belőle jó kubikost – mutatta be a munkavezető.
A brigádtagok szeretettel vették körül az új munkást, szereztek számára talicskát, lapátot. Közben beszélgettek vele, bár a beszélgetés meglehetősen egyoldalú volt, mert elég szűkén mérte a szót, igennel, nemmel felelt.
Egy-ketten már célozgatni kezdtek, hogy talán beleharapott a nyelvébe, vagy a kerekek mozognak nehezebben, s azért ilyen szűkszavú. De a brigádvezető leintette őket:
– Hagyjátok, nem szokott még meg.
Hozzáláttak a munkához. Kicsit ügyetlenül mozgott, de azért nem maradt le.
– Előbb-utóbb jó kubikos lesz – átlapították meg a többiek.
Így múlott el az első nap, aztán a következő. Az új emberhez nem lehetett közeledni, pedig a brigádtagok mindent megkíséreltek.
★
Amikor először kapott fizetést – meghökkent. Majd felével kevesebbet kapott, mint társai. Átlagteljesítménye alig érte el a 90 százalékot. A lányok is mind lepipálták. De nemcsak ő, a brigádtagok is elégedetlenek voltak eredményével:
– Fogd meg jobban a munka végét, mert különben nagyon lemaradsz – mondták neki.
Este elkeseredve ért a szállásra. Az ágya alól elővette zsákját, aztán egymásután beledobálta szappanát, törölközőjét és a többi holmit. Lakótársai meglepetten várták, mi lesz ebből. Ő meg szó nélkül hátára vette batyuját és indult kifelé.
– Hova mégy – állították meg.
– Haza.
– Miért? Talán meguntad a munkát, vagy valami nem tetszik – kérdezgették tovább.
Akkor elmondta: azért megy el, mert attól tart, hogy rossz munkájáért elbocsátják.
Az egyik fiatal nevetve vágott a szavába:
– Szamár vagy! Inkább azon törd a fejed, hogyan tudnád megjavítani a munkát!
Csak nehezen látta be, hogy valóban ez a feladat. De társaival szembeni bizalmatlansága ezután sem múlott el.
– Hallod-e – szólt hozzá másnap a brigádvezető, – ne húzd fel annyira a talicska szarvát, mert kifárad a karod, a föld egyrésze meg kihullik. Vigyázz arra is, hogyan öntöd kifelé a homokot. Billentsd a talicskát egy kicsit előre, aztán fogd meg a két lábát és úgy döntsd ki.
Csak bólogatott rá, de a tanácsot nem fogadta meg, nem hitt benne. Amikor később megkérdezték, azt felelte:
– Jobb így nekem.
★
Nem sokkal ezután megjelent a brigádverseny-értékelés.
– Két százalék híja, hogy első lettünk – jelentette be szomorúan a brigádvezető. – S ennek te vagy az oka – fordult feléje. – Hiába beszélünk neked, hiába akarunk segíteni, semmi sem használ. Javíthatatlan ember vagy!
Ezután már mindenki úgy beszélt róla, mint “javíthatatlan” emberről. Ha a győztes brigáddal találkoztak és a versenyre terelődött a szó. gyorsan “megokolták” a vereséget:
– Könnyű nektek, de nálunk van a “javíthatatlan” ember!
Csak a brigád egy újonnan jött lánytagja nem értett egyet a többiekkel:
– Nem hiszem, hogy javíthatatlan. Nálunk nincsenek olyan emberek!
★
Másnap ebédszünetkor odajött hozzá a kislány.
– Tanácsot szeretnék kérni tőled – szólította meg ártatlan arccal.
A fiúnak még a szája is elállt az álmélkodástól:
– Tőőlem?!
– Igen, tőled – pergelt a leány nyelve. – Tudod, csak néhány napja dolgozom a brigádban és szokatlan a munka. Estére nagyon kifáradok, a teljesítményem mégis kevés., Mutasd meg, hogyan csinálod te?
A “javíthatatlan” ember gyanakodva vizsgálgatta a lány arcát, de nem látott rajta semmi huncutkodást. Egy darabig zavartan hallgatott, restelte bevallani, hogy ő bizony kevés jó módszert adhat neki. Rekedten felelte:
– Hát megkísérelhetjük.
Délután már komolyan oktatgatta a lányt:
– Ne tarsd olyan magasan a talicskát, mert elfáradsz, meg kiömlik a föld.
Ő maga is úgy csinálta.
Három napig “foglalkozott” a lánnyal s amint látszott, “eredményesen”. Nemsokára már az jött hozzá, hogy ilyen meg amolyan könnyítést “fedezett fel”, mi a véleménye, nem próbálnák meg.
Szeptemberben már 105 százalékos átlagteljesítményt ért el. De “tanítványa” negyven százalékkal megelőzte.
Ezt behozom, ha törik-szakad – határozta el magában.
Ezután már gyakran kérdezgette a brigádvezetőt, hogyan lehetne ezt meg azt a munkát jobban, gyorsabban elvégezni. S hasznos tanácsot adtak társai is. S a “javíthatatlan” javíthatónak bizonyult. Amikor a november 7-i munkaversenyt értékelték, második lett a brigádban, november végére pedig brigádelső.
★
Eddig tart az én történetem. Hadd köszönjem meg a végén mégegyszer az elvtársnőnek, hogy elvtársi segítséget nyújtott nekem, a “javíthatatlan” embernek – mosolyodik el búcsúzóul.
Sármezei Sándor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
