Falubeliek III.

Fejér Megyei Hírlap – 1957. november 6.

dunapentelei képeslap

III. rész

Varga László és Vagyóczki Mihály visszaemlékezései nyomán.

Világot átfogó ólomszárnyain megállás nélkül szállt az idő. Évek mentek és jöttek; a történelem kereke döcögve forgott előre. A hős Orosz Nép kiűzte hazájából az intervenciós betolakodókat, letette győztes fegyverét és két kézzel látott a réginél szebb és boldogabb élet megalakításához. Soha nem látott nagyszerű tervek születtek és valósultak meg.
Magyarországon Horthy és hóhérai könnybe és vérbe fojtották a legázolt nép szabadság-vágyait s a szegények erejével és verejtékével sáfárkodva kierőszakolták az uralkodó osztály dologtalan életének dús feltételeit.
Az aranyos trónusokat félelmetes erővel rengető csodálatos szabadság mozgalmak világszerte elcsendesedtek; a Horthy fasizmus, hazafiakkal, kommunistákkal tömött börtöneinek udvarán ritkábban ropogtak a kivégző osztagok karabélyai.
A tengernyi szenvedéstől és ártatlanul kiontott vértől megiszonyodott nemzet megadta magát: visszahúzódott erőt gyűjteni a rá következő megpróbáltatásokhoz; – az eljövendő újabb harcokhoz.
A dunamenti falu, Dunapentele, szótlan méltósággal élte a mostoha életet. A kövér úri földek szorgalmas gondozói reggelente rogyadozó inakkal ereszkedtek le a Kálváriáról, s estelenként hajlott, alázatos háttal kapaszkodtak fel rá, s bújtak aprócska viskóikba. Minden évben annyiszor, ahányszor megjelent az égbolton a halvány pitymalat, avagy előre nyújtották karjaikat az alkony megfoghatatlan árnyékai.
Hullott a föld felé hajló dolgos nép verejtéke, fogyott az olcsó emberi erő és a fényes kastélyokban nőtt, egyre nőtt az úri hetykeség és a henye jólét.
Szállt az idő, kérgesedtek, s szaporodtak a nép kezére, s szellemére rakott bilincsek. Az iskolákban szolgaságra, alázatra nevelték a nép gyermekeit; a templomok misztikus pompájában és tömjénfüstjében meakulpázva verték mellüket a gazdagok és dicsérték a mennyek láthatatlan, mindenható urát, aki az égő csipkebokorból Mózesnek átnyújtott tízparancsolatával a tiszta lelkű hívők seregeit intette a vagyonosok jogainak tiszteletben tartására.
Amikor a harmincas évek végén kitört a háború, a nép elnyomói fennkölt hazafiságról szavaltak. Átszellemült arcú ájtatos papok áldották meg a fasizmus gúlába rakott fegyvereit s az elbolondított hadakat víg zeneszó mellett indították el a frontra, hogy munkától, nélkülözéstől kiszikkadt embereket a gépfegyverek és ágyuk pokoli tüzébe vessék.
A Kálváriáról elvitték a férfi nép színe javát. Helyüket az urak által megvetett munka kínpadán elfoglalták a rettegésben otthon maradt aszonyaik, anyáik.
Sötét éjszakákon – amikor a halálhörgéstől és a patakokban folyó embervér szagától önmagába rogyva, ájultan hevert a világ – a szenvedés és nyomorúság meleg kis otthonaiban kipattant a szabadság utáni vágy csodálatos rügye s nőtt, növekedett, míg egy hosszú éjszaka után új napra ébredtek az élef csapásaitól szédült emberek.
1944 december hatodikát jelzett a naptár.
Varga László dunai halász, – egykori vörösgárdista – álmatlan szemekkel figyelte, hogy a Kálvária fölött mint emelgeti sápadtszürke arcát Miklós-nap hajnala. Síri csönd volt, a távoli ágyúdörgés elült. Gyűrött vackaikon édesen aludtak a munkától fáradt fiatalok, csak a korán ébredő öregek fogadták ébren az új nap óvatos beköszöntését.
Félelmetes s gyönyörűséges volt az a reggel.
A hegy ormán, pontosan a szakadék fölött, hajlékony, néma alakok jelentek meg. Egy pillanatig mozdulatlanul magasodtak a pitymaló ég felé, aztán eltűntek. mintha elnyelte volna őket a föld.
Laci bácsi felkelt az ágyból, s visszafojtott lélegzettel lépett ki az ajtón. Szíve boldogan ugrándozott, ujjongott fehér inge alatt:
Megérkeztek… Itt vannak, a beláthatatlan s leigázhatatlan orosz föld büszke fiai, – dobolt agyában a forró gondolat. S ott várta meg őket a fehérre meszelt ház nyitott tornácán.
Mert ők voltak…
… Ők, a baráti szovjet nép győztes hadseregének első katonái.
Ezen a napon jártak először emelt fejű, egyenes testű munkásemberek a Kálvárián.
A falu csodálkozva eszmélt:
– Hát ezek azok, akikről a hanyat-homlok futó fasiszták kígyót-békát kiabáltak?..;
– Ők bizony – mondogatta Laci bácsi és örömmel nézte, mint ízlelgetik, kóstolgatják a falu népei a drága szabadság édes, varázslatos ízeit.
Karácsony estelén rémülten jajdult fel a sziréna. A faluból kiűzött eltenség repülőgépeken merészkedett vissza és pusztító bombákat vetett az ünnepi békességbe merült házakra. Gyilkos robbanások, szívekbe hasító sikolyok keveredtek a füstös levegőben. A Tóth utca lakóinak kedves otthonait földig elsöpörték az ellenség bombái. Hontalan családok, árvák s özvegyek jelezték a szabadság első napjait élő községre mért csapás irgalmatlanságát.
1945 március 10-én megalakították a Magyar Kommunista Párt dunapentelei szervezetét. Kérges tenyerű arató és cseléd emberek kopogtattak ezután nap, mint nap a pártszervezet ajtaján:
– Elvtársak, vegyetek fel a pártba..:
Komoly, becsületben őszült emberek boldogan vették kezükbe a vörös csillagos, fehér, tagsági igazolványt s egy egész fejjel megnövekedve siettek haza.
– Vége a szolga életnek… Van már hely, ahol súlya van a szavunknak. Majd meglátjátok!..,
S meglátták.

1945. március 18-án lépett hatályba a Nagy Imre által előterjesztett miniszterelnöki rendelet “a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhözjuttatásáról” és kezdődött meg a magyarországi földbirtokrendszer drasztikus átalakítása. Az ország megművelt területeinek több mint egyharmadát osztották fel, mintegy 650 ezer személy között.
fotó: MTI/MAFIRT

A tavaszi napsugár langyos csókjaitól felengedett már a határban a tél fagya, amikor nemzeti színnel keretezett plakátok jelentek meg a házak falain: a nemzeti kormány tudatta a nemzettel, hogy a földesúri birtokokat fel kell osztani.
A kommunisták gyűlésre hívták a puszták és a falu szegénynépét a Pajzs Miklós féle ház udvarába. Bizakodva, csillogó szemekkel gyülekeztek az emberek. A kommunista párt titkára beszélt:
– Emberek: – eldőlt az ezeréves pör. A szovjet katonák porba döntötték a dologtalan földesurak henye világát. Az urak elhordták irhájukat az országból, gazdátlanul maradtak a birtokok, amelyeket ti szántottatok, vetettetek évtizedeken át. A párt azt mondja: a nép ossza fel a földet és vegye birtokába… Válasszatok Földosztó Bizottságot és kezdjétek meg a munkát. Az idő sürget. Siessetek: a magatok kenyerét kell előteremteni. ..
A barázdás, becsületes arcok kutatva fordultak jobbra, balra, s egymás után röppentek fel a nevek:
– A Kegyes Jánost ajánlom,
– A Vagyóczki Mihályt..,
– Vegyük be a Vészics Dömötört is!..:
Mihály bácsi emlékezetében felvillant a Vadász Kereszt és fülébe csengett a fehér tollasok fenyegető hangja:
“Nesze Miska!..: Osszuk a földet Miska!…”
Őszülő fején, szelíd arcán felsajogtak a könyörtelen ütések behegedt nyomai, tiszta fényű szemei nedvesen csillantak az a reá. ra szegeződő tekintetekbe, amelyek azt sugározták: mi sem felejtettünk még…
Másnap megkezdték
Súlyos léptek alatt dongott a föld, csörgött a mérőlánc: a föld népe mérte a határt, tépte, szaggatta ezeréves láncait. Zuhogtak, nyögtek a kalapácsok a Sigray Béla nagyságos úr birtokán s a nyirkos szántók, haragos zölden sarjadzó búzaföldek lágyan, engedelmesen fogadták magukba a durván faragott akácfa karókat: Ahány mélyre fúródó karó, annyi erős, kitéphetetlen gyökér, amelyet a földfoglaló falusi nép eresztett a téli álmából ébredező, zsíros televénybe.
A földfoglaló roham végig szántott az öt nagybirtokon s a tegnap még nincstelen százak a birtokbavett föld törvényes tulajdonosai lettek. Száz és száz lázasan dobogó szívbe költözött be a megváltozott élet biztos tudata, s száz és száz újjászületett ember szántotta, forgatta a földet, hogy megvesse laza, illatos ágyát a nép mindennapi kenyerének.
Varga László halász, az 1917-es dicsőséges orosz forradalom vörös gárdistája, s Vagyócki Mihály aratónapszámos büszkén meneteltek az új országot építő néppel. Harcaik, szenvedéseik beérlelték csodálatos gyümölcseiket..
A Kálvárián keresztül érkezett katonák bársonyos, simogató tekintettel nézték; miként rendezi életét a felszabadított, örvendő nép…

Hegedűs Péter

Falubeliek I.