Dunaújvárosi Hírlap – 2000. július 15.
Történelem másik nézetből
Schlitterné Nyuli Panni nénivel beszélget Stossek Mátyás
Az idén ötvenéves a város, ötvenéves a gyár. E fél évszázados jubileum jó ürügyet, alkalmat nyújt ahhoz, hogy felidézzük, megszólaltassuk mindazokat, akiknek valamilyen közük volt éhhez az ötven évhez. Lehetőleg persze olyanokat, akik meghatározó egyéniségei voltak a pentelei történetnek. Az ám, Pentele!
A minap kedves levelet és két szálkás, szépen kiírt betűkkel telerótt füzetet hozott a postás. Feladója Schlitterné Nyuli Panni néni, aki úgy érezte, hogy a múltidézésben azért jó néhány hézagot illene kitölteni ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, mi is történt itt 1950 óta. Együltömben végigolvastam a két füzetet, aztán bekopogtam írójához…
Az itt élők nem örültek a város építésének
– Panni néni miért tartotta fontosnak, hogy észrevételei nyilvánosságot kapjanak?
– Nézze, vagyunk itt még jó néhányan régi penteleiek, akik bizony felszisszennek, amikor azt hallják, olvassák, hogy itt minden a gyár és a város építésével kezdődött. Például az ön egyik írásában arról esik szó, hogy helyben nem voltak cipészek és a közeli település cipész ktsz-ének dolgozóit kellett idecsábítani…
E század közepén Pentele nem falu, hanem négyezer lélekszámú nagyközség volt. A harmincas, negyvenes években ráadásul mezőváros. Tizenkétezer kataszteri hold tartozott közigazgatási területéhez. Aki dolgozni akart, az bizony megtalálta itt a biztos megélhetését már akkor is. Vagy a nagybirtokosokhoz, nagygazdákhoz szegődött aratómunkásnak, vagy iparosként tisztviselőként kereste kenyerét. Azért nem volt cipész az építkezéskor, mert az itt élő cipészek nem vállalták a lábbelik javítását. Ugyanis az itt élők nem örültek a város, a vasmű építésének, hiszen a legjobb termőföldekre építették, és a legjobb földeket sajátították ki.
Panni néni, ahogyan egyik kiadványának borítóján szerepel
Kilenc hónapos internált
– Panni néniék hogy élték meg ezt az időszakot?
– Édesapám tizenhat évig volt aratómunkás, nem voltunk gazdagok, de olyan nagyon szegények sem. Az akkori Magyar utcában építettünk egy új házat, aztán néhány év múlva, ’48-ban egy tanyás gazda azzal a javaslattal keresett meg bennünket, hogy azt a házat cseréljük el egy tanyára, tizenegy hold földdel. Mi ráálltunk, kiköltöztünk a tanyára. Szerencsére az átíratást különböző okok miatt nem csináltuk meg. Aztán szállingózni kezdtek a hírek, hogy repülőteret építenek a fennsíkon. Csak legyintettünk rá. Megjelentek az első mérnökök, felmérők. Nálunk is laktak a tanyán, be kellett őket fogadni, igaz, jól megfizették. Akkor már arról volt szó, hogy gyár és város épül. Először ezt is hitetlenkedve fogadtuk. Ide, a termőföldre? De végül is csak így történt. Úgysem lesz abból semmi. Aztán “ideérkezett” az 1950-es esztendő, elvették a földeket. Ráadásul egy hideg decemberi éjszakán negyvenöt családot ki is telepítettek. A nővéreméknél is megjelent négy rendőr, fölpakolták őket, és elvitték. Internálták őket. Három gyerekkel. A legidősebb hároméves, a középső kétéves, a legkisebb, a Zsuzsika kilenc hónapos volt. Ezekkel a kitelepítésekkel jól ráijesztettek a népre, persze, hogy mindenki adta a földjét, vagy bevitte a téeszbe. Apám is.
– Kárpótolták valaha is magukat, Panni néni?
– A nővéreméknek tizenkét hold földjük volt, és valamikor a hatvanas években adtak érte hatezer forintot… Nekünk a mai művelődési ház helyén volt egy kétszáz négyszögöles szőlőnk, kétezer forintot kaptunk érte.
– Mi lett a tanyával?
– Megjelent egy háromtagú bizottság nálunk, hogy napokon belül hagyjuk el, ugyanis megkezdték a rétszilasi vasútvonal építését és útban volt. Úgyhogy visszaköltöztünk a Magyar utcai házba, ezért mondtam, hogy szerencsések voltunk, hogy az átíratás nem történt még meg.
Tamburazenekar és teniszpálya
Panni néni felsorolása szerint dolgozott itt nemcsak cipész, de koporsókészítő éppúgy, mint hentes és mészáros, vagy halaskofa, volt cementgyáros, kútásó és kosárfonó, böllér és cséplőgép-tulajdonos nem is egy. Két benzinkút volt már a harmincas években, és tamburazenekar, teniszpálya, és nyaranta sok-sok pesti vendég.
– Hogyan éltek, szórakoztak a penteleiek?
– Például a tamburazenekar, ha már említette, egy jó ideig a kis Duna menti Picsurdi-kocsmában játszott rendszeresen. Ez volt egyébként a pentelei rácok törzshelye. De zenés vendéglő volt a Cigány utcában, a szigeten, a hajóállomás mellett, nagy táncteremmel a régi Posta utcában Pálinkás Józsi bácsi tulajdonában. A fiatalság megtalálta a szórakozóhelyeket. Annál is inkább, mert minden ősszel tánciskolát is szerveztek Dunapentelén. Én is ott tanultam meg táncolni. Ezt rendszerint a Jantski-féle kocsmában rendezték. Minden hétvégén volt össztánc. A teniszpálya lent volt a szigeten, és elsősorban a felsőbb iskolát végzett diákok, illetve az úri nép használta. Gyakran bámultuk őket a kerítésre támaszkodva,..
Ősszel tánciskolát szerveztek, rendszerint a Jantsky-féle kocsmában (Panni néni archívumából)
Évente négy országos vásár is volt, ami szintén nagy rendezvénynek számított. A különböző mesterségek művelői rendszeresen, évente tartottak bálokat, ilyen volt például a vízimolnárok majálisa, minden év május 16-án. Megvoltak a különböző szervezetek is, például a fiatal lányokat a Mária-kongregácia fogta össze, de volt katolikus gazdakör, katolikus legényegylet, Fekete István tanár úr felesége, Magda asszony szervezte a Kalász leánykört. Ezeknek a katolikus kultúrház adott otthont. Énekkarunk volt, rendszeresen rendeztünk és játszottunk színdarabokat. Az adventi és a nagyböjt! időszak kivételével minden vasárnap kisbál volt, délután négytől este tizenegyig. Tehát mindenki, bármilyen, ma úgy mondanánk, társadalmi réteghez tartozott, megtalálhatta a maga szórakozási lehetőségét Tanulhatott is. Minden egyesületnek saját könyvtára volt.. Nagyon kevesen tudják, hogy a harmincas, negyvenes években kedvelt nyaralóhely is volt Pentele, sokan jöttek ide nyáron Pestről pihenni. Berán Lajos szobrászművész gyakran itt nyaralt ugyanis felesége, Dékány Ilona pentelei lány volt, alkotásai közül több ma is megtekinthető a katolikus templomban. Ugyanígy visszajárt Nyári Andor színész is.
Ha nem lenne a város és a gyár
– Játsszunk el a gondolattal: milyen lenne ma, ha nem épült volna meg a város és a gyár?
– Nézze, ötven év eltelt. Ha nem is kezdődött volna meg itt az építkezés, Pentele akkor is megváltozott volna. A szövetkezetesítést akkor is megcsinálták volna, a földeket akkor is elvették volna, az iparosok, kereskedők vagyonát is kisajátították volna. Eltelt ötven év, és én igazából ezekben az években sokszor örültem minden újnak. Ugyancsak nagyon tudtam és tudok szomorkodni ma is, ha elromlik, vagy elrontanak valamit. Csak egy példa: annak idején, ha végigment az utcán, a házak előtt mindenütt padokat láthatott, soha egyetlenegyet meg nem rongáltak…
Tudja, azért van valami folytonosság ebben a megszakított történetben. Az első őseim német ajkúak voltak, Tiringer Sebestyén és felesége az ezerhétszázas években költöztek ide. A sírját ma is meg lehet találni a temetőben. Mint annyi anyai és apai ági felmenőmét. Szóval, már a szépapám is itt élt. Ezt nem lehet megváltoztatni, eltüntetni, megmásítani.
Schlitterné Nyuli Anna dunapentelei történeteiből:
RÉGI DUNAPENTELEI TÖRTÉNETEK I-IV.
Panni néni történetei, Régi dunapentelei történetek címmel idén már 4 kötetben megvásárolhatóak. Aki szeretné akár csak a legújabb kötetet is a karácsonyfa alatt látni ajándékként, érdeklődjön a toni_cards@hotmail.com email címen.
