Dunaújvárosi Hírlap – 1987. augusztus 18.

Régi aratások Dunapentelén

Apai öregapám, Nyuli Márton 1872-ben született. Sokszor elmesélte nekünk, uno­káinak, hogy 18 évig volt a helybeli Dóra uraság aratója. Aratóbandában dolgoztak, “bandagazda” irányította őket és nemcsak látástól-vakulásig dolgoztak, hanem még éjszaka is, holdvilágnál. Ebédidőben kö­rülülték a nagy, cserépből készült arató­tálat és hatan kanalaztak belőle.


Ebédidőben a mezőn /1935 körül

Öregapánk később a maga uragazdája lett néhány hold saját földön és több hold bérletes földön. Itt lettem én is ara­tó; a kisebb gyermek kötélteregetö, a nagylány meg marokszedő. Az aratás kö­rülbelül egy hétig tartott, esetleg másfél hétig. A felnőttek hajnali kettőkor felkel­tek, csavarták a sok zsuppkötelet a gabona megkötözéséhez. Minket, gyermekeket fél négykor ébresztett anyánk e szavakkal:
– Kapkodd hamar rád a göncöt, fésülködj gyorsan, mosd meg a szemedet a vályúnál, aztán pakulás a kocsira!
Ahogy álmosan készülődtünk, hallottuk, hogy édesapánk az udvaron kalapálja a kaszát. Kocsira dobtuk a zsuppkötélkévéket, az elemózsiás csíkos szőrtarisznyát, ebbe tettük a reggelit, meg az uzsonnát. (Szent György naptól Szent Mihály napig a parasztember is uzsonnázott, mert ilyen­kor hosszúk a napok és nehéz munkával telnek. De ha Szent Mihály nap után öregapánk délután ennivalót látott a ke­zünkbe, szigorúan ránk szólt; – Szent Mihály nap után nem jár uzsonna, mert már rövidek a napok!)
Föltettük a kocsira a vödröt, melyben szalma között ott volt a fekete színű cserépből készült vizeskorsó. Vászon tarisz­nyában a kévekötözőfák, a sarló a marokszedéshez, és ebbe a tarisznyába tettük a durva vászonból készült stucnikat, azaz karvédőt, amely a kévekötöző karját védi. Egy-két régi rossz kabátot is földobtunk a kocsiderékba, megfogadva a közmon­dást: “Télen kenyeredet, nyáron kabáto­dat el ne hagyd!” Mert bizony volt olyan aratásunk is, hogy olyan hideg szél fújt, hogy dideregtünk, és a rossz kabátot spárgával erősen ránkkötöztük, hogy a szél le ne vigye rólunk. Kocsira tettük a kifakult, hajdanán szebb napokat látott búcsús esernyőt, mert sokszor kivert az eső is bennünket. De még a jég is! Ko­csira ugráltunk, a rossz kabátokat még a fejünkre is ráborítottuk, egymást nevet­tük, hogy úgy nézünk ki, mint a maskurások. A hazafelé futó kocsikról egymás­nak kiabáltuk, hol milyen volt a jég.
– Az Alájáróban akkora jegek estek, mint egy galambtojás!
– A kaparóháznál meg akkorák, mint egy meggy mag!
– A Dunadűlőben nem volt jég – új­ságolta másvalaki.
Öregapánk hátul a saráglába tette a kaszát, a bőggőt, a gereblyét, édesapánk a tokmányról meg a kaszakőről gondos­kodott, aratáskor a tokmányt a derekára akasztja, vizet tesz bele, és ebbe a kasza­követ.
Gabonaföldünkre érve, öregapánk is, mint minden gazdaember, levette a kalapját. – Jézus segíjj meg – mondta, és megkezdte az első kaszavágásokat. Ő volt a kaszás, Marci bátyánk a marokszedő, Juliskánk, illetve én a kötéltere­gető, édesapánk a kévekötöző. Később marokszedő lettem. Édesanyánk volt az, aki otthon minden munkát elvégzett, sütötte-főzte a jó aratási ebédet, és kosárba, szatyorba pakolva, már tizenegy órakor cipelte az ebédet a forró napsütésben. Mi igen sokszor vágyakozva néztünk az or­szágút felé, láthassuk, hogy jön már az édesanyánk. Nemcsak az evésért, hanem akkor leállhattunk a munkával és az útszéli szederfák árnyékában, a jó ebéd után még szunyókálhattunk is. Csak édes­anyánk nem pihent le, ő hordta a kévé­ket, bőggőzött, segítés után meg hazagya­logolt kilométereket, az otthoni munkát tette tovább, és főtt vacsorával várt haza bennünket.
Nem volt könnyű az aratás, tűzpirosra égette a nap a karunkat, arcunkat, a földiszeder indái véresre karmolászták a lábunkat, talpunkat fölszurta a tarló, sar­kunk berepedezett, és ha dőlt volt a ga­bona, igen nehéz volt a kaszálás is, meg a marokszedés is. Alig vártuk, hogy a sor végére érjünk és jót ihassunk a szalma hűsébe rejtett korsóból. Vasárnap nem arattunk, megtisztálkodva ünneplőbe öl­tözködtünk, és délután ha meghallottuk, hogy a Kultúrházban Hosszú Sanyi, a prímás “húzza” a talpalávalót, hát elfe­ledtük az aratás fáradalmait és mentünk táncolni. Téli estéken meg már vidáman meséltünk egymásnak történeteket az ara­tás idejéből. A többi között sokszor hal­lottuk azt, hogy nehezebb volt annak a dolga, aki otthon maradt, mint aki kiment aratni. Íme egy ilyen történet, régi ara­tásból:

Az öregapa, apa. anya meg a három nagyfiú napok óta aratnak a földeken. Éjszakára se jönnek haza, a földjükön levő roggyant istálóban alszanak egy kicsit, aztán újra föl! Odahaza öregmama volt, roskadt a sok munka alatt. Sütött, főzött, ellátta az aprójószágot, nagyjószá­got, a veteményes kertet gondozta, vigyázta a három itthonmarad apróbb gyermeket.
Jóska, a nagy fiú a tanyáról jött egy lovas kocsival az ebédért, fél tizenegy tájban már a kapu előtt füttyögetett. Sok volt ez egy hetvenöt éves idős asszonynak, de a legnehezebb, a Pali gyerekkel való vesződés volt.
A hétesztendős fiúgyerek szófogadatlan, akaratos, feleselő volt.
– Te, te lélekvesztő! Vitt vóna el anyád téged is az aratásba. Ne hárborítanál engem itt egész nap! Ha a jó Isten meghagyja érnem a jövő nyarat, majd én megyek ki aratnyi! Anyád meg maradjon idebe, kínlódjon veled az, te, te, tűzrevaló!
Így ment ez minden nap reggeltől esté­lig. Pali most megint rosszat csinált. A kiskertben leszedett egy nyaláb sárga vi­rágot és vitte a konyhába.
– Öregannya, nizze e, mennyit szed­tem!
– Húúú, te gyerek! Jaj, jaj, te! Most mit csináljak veled? Miért köllött egy egész kertre való virágot leszednyi, hová tegyem?!
– Tegye a sublótra, a Mária szoborhol.
– Nem teszem oda, mert sárgo! Vidd innen azt a ronda sárgo virágot!
– Akkor miért van a kertbe sárgo vi­rág? Maga vetette oda!
– Te a kutyafádot, ne felesülj énvelem, a Mária szoborhol én csak fehír virágot teszek, vidd a sárgo virágodat, ahová aka­rod! Menj elüllem, tele vagyok dologgal, majd meggyulladok itt a kemence, meg a porhalt mellett!
– Dehát má leszedtem… Majd én oda­teszem a Mária szoborhol, dunctos üvegbe, ahogy maga szokta.
– Tisztuggy elüllem és be ne tedd a lábodat az első szobábo!
– De bemegyek, be is megyek azértis!
Öreganyja most elkapta Palit, jól a fe­nekére vert és messzire lódította. – Menj elültem, te lélekvesztő, ne is lássalak má­ma!
– El is megyek világgá, tuggya meg! – óbégatta Pali vörös arccal és kiszaladt a kiskapun.
De nem világgá ment, ahogyan mondta, csak a nagy kertjük végéhez. Itt megkereste a részt, melyet gyerekféle úgy hívott “kutyalik”. itt bújt be Pali. A nagykert­ben sűrű kukorica volt vetve, gyerekféle ki sem látszott belőle. Pali mérgében a földre feküdt, a kukorica között, el is aludt, arra ébredt, öreganyja a nevét kia­bálta: – Pallll!… Pallli! Hányszor kajátsok?! Gyere be! Borzasztó, borzasztó! Csak legalább ne azt a szép .kis új üngöt adtam vóna rája! Úgy járok, elhasítja valahun! Má ezuta biztos a patak alját járja! Paliii!… Szép kis liláj ümög, majd még lehúzza rulla valami kóborgó tollasasszony!… Paliii!
Így mérgelődött öregmama, míg a jószá­got etette, itatta. Pali meg duzzogva fülelt a sűrű kukoricában.
– Pali! Hallódé?! Kétszer nem tálulok, ha nem gyüssz, éhen maradsz! Jaj, de sajnálom azt a szép kis üngöt, még majd elhagyja!
– Ccciha! – tüsszentett Pali egy na­gyot, mert légy szállt az orrára. A hangra a kutya beszalad a sűrű kukoricába és örvendezve Palira ugrál. – Bolond Pe­szók! menj innen! – kiabál rá a gyerek.
– Eheen, ott vagy büdös, a kukoricába, én meg itt összevissza kajabállok! Gyere ki onnan rögtön!
Pali morc arccal bekullogott a konyhá­ba. Hétéves fejébe sehogy sem fért bele, hogy lehet az, hogy ő megmondta, hogy világgá megy, és öreganyja nem őutánna siránkozott, hanem az új lila üngöt sajnálgatta.
– Egyél, ne duzzogj itt! – szólt rá az öreganyja.
– Öregnyanya nem szeret engem – sírta el magát a gyerek – ugyis tudom, hogv nem szeret…
– Miért mondol ilyent, hát dohonnem szeretlek!
– Hallottam, hogy az öngöt sajnálgatta, pedig én megmondtam, hogy világgá me­gyek. Hátha engem vitt vóna el a tollasasszony?
A mama sírt is, meg nevetett is ezen.
– Hát biztos, hogy az öngöt húzta vóna le rullad. nem köll annak gyerek! Jól viselkedj te gyerek, hogy kibírjam ezt az aratást!
– Öregnyanya nem is arat.
Elhallgass ám, te! Annak a nehe­zebb, aki idehaza van! Palikám, kisfiam, ugye jó leszöl eztán?

SCHLITTERNÉ NYULI ANNA

Dunaujvaros