Három nap egy ember életéből


Béke és Szabadság – 1952. október 26.


Sztálinvárosban szerelik az áramvezetéket a Sztálin Vasmű tűzálló téglagyárához, amelynek dolgozói Rákosi elvtárshoz írt levelükben megfogadták, hogy a gyár a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján termelni kezd (Ráth felv.)

HÁROM NAP EGY EMBER ÉLETÉBŐL

– versenyben a vas városa –

A Sztálin Vasmű és Sztálinváros építői Rákosi elvtárshoz intézett levelükben megfogadták, hogy a Sztálin Vasmű tűzálló téglagyára az év vége helyett már “november 7-én legyártja az első tűzálló téglát”, az épülő erőmű első kazánja pedig “november elején” megkezdi Sztálinváros lakásainak fűtését.
Mindezt olyan emberek teszik lehetővé, amilyen például a sztahanovista Mihali Pál ózdi kemencekőműves…

Mihali Pál a november hetedikét megelőző egyik szombaton öt órakor kelt, mint rendesen. Még sötét volt. Felkattintotta a villanyt, elnyomott egy ásítást, megmosdott, felhúzta a fekete cúgoscipőjét, barna ingét, rávett egy pulóvert, a mélykék kezeslábast, fejébe nyomta siltes sapkáját és kilépett a sztálinvárosi Sztálin-út 17. számú házból, ahol május óta takaros kis szobában él, ózdi családjától többszáz kilométerre. Odakünn szellő nyargalászott. Mihali elhagyta a Május 1-utcát, befordult az Építők útjára s nagy szál alakja néhány pillanat múlva belevészett a sötétségbe, meg az emberáradatba.
Haj, de keveset ismer az, aki nem látta Sztálinvárost hajnali pirkadáskor! Megnyílnak a kapuk, házak, kis lakások, feltűnnek a kézben a kis cekkerek, a fejeken a siltes sapkák, lányokén a babos kendők, kopognak a bakancsok a friss aszfalton, áradnak az ácsok, kazánkovácsok, vasasok és öntők, gépkezelők és kohókőművesek, főmérnökök és a parasztlányok (néhány hete még a vetőgép után ballagtak!) a gépgyárhoz, az épülő kokszműhöz, a Martin-acélmű alapozásához, a nagyolvasztó pillér-munkáihoz, az erőmű első kazánjának ácsolataihoz. Kurta szavak, egy-egy ujjérintés a sapka széléhez, egy-egy “hogy vagy komám”, vagy tréfás kedvű szó a piros-sipkás, kezeslábasba bújt matyó lányhoz, aki nesztelenül surran gumicsizmájában, szedegeti azt a fiatal lábaszárát a Sztálin Vasmű üzemei felé. Mihali Pál végigmegy az aszfalton, áthalad a betonúton, azután jobbra fordul a cúgos cipő és gyors iramban elkanyarodik a tűzálló téglagyár felé.
A Duna felett most kél a nap, szétrepeszti a hajnali derengést s első sugaraiban csillog a táj: Sztálinváros piros tetői, a lombhullató nyárfaerdő, a vasmű épülő üzemeinek messziről óriás tüskéknek látszó vasbeton pillérei.


“VIGYÁZZÁTOK A DILATÁCIÓRA!” – mondja Mihali Pál kemence-kőműves Sellánszky Pál és Svamberg Ágoston kőműveseknek

A tájon végigszaladó fényben most már jobban látni Mihali Pál kemencekőművest. Jó fejjel magasabb, mint a többiek. Szedi a lábát, sebesen lépked, pedig már öt esztendővel múlt ötven. Betér a téglagyár egyik épületébe. A gazda szemével körülkémlel, megnézi öreg óráját, vár. Még nincs hat. Hatra jönnek a kazánépítők, hétre a vaskohászati kemenceépítők. Mire mind befut, szól hozzájuk néhány szót. Ő a sztálinvárosi tűzálló téglagyár kemenceépítő ellenőre; de nagy szavakat hiába várnak tőle, ő ilyeneket nem mond. Szombat reggel is azt mondta az embereknek – kőműveseknek, kazánfalazóknak, ácsoknak, segédmunkásoknak:
– Anyag lesz, szaktársak, csak mese ne legyen. Tudjátok, mit ígértünk?!
A nagy szál palóc ember (Mikszáth hőseinek rokona) odamegy az első kőműveshez:
– Mit csinál a szaktárs?
– Kemencét falazok.
– És a dilatáció?
– Nincs a tervrajzban.
Mihali máris szalad Előd István főmérnökhöz, siet az építésvezetőhöz: a tervrajzokból kimaradt a két centiméteres tágulási hézag. A kőműves kicsit morog: mit tudja azt Mihali; a pesti mérnök, aki tervezte, jobban ért hozzá. Jön a főmérnök, az építésvezető: Mihalinak lett igaza, őt az élet nevelte, negyven évi szakadatlan munka. Veszi a plajbászt, a tervrajzot, térdére fekteti és belerajzolja a pesti tervezőirodában kifelejtett tágulási hézagot. Azután visszateszi az ózdi plajbászt a felső zsebébe, a collstok mellé.
Múlik az idő. Esni kezd, elérkezik délidő. Mihali még nem ült le egy másodpercre sem. Jön a Lénárd-Ácsbrigád néhány tagja: “Elfogyott a deszka”, mondják, nem tudják tovább zsaluzni a szárító pilléreit. Jön a Plavecz-brigád: “Nem tudjuk megtakarítani az ezer órát, amit felajánlottunk.”
“Miért?…” “Elfogyott a cement…” Mihali megy, szalad megint. Egy telefon, két telefon, vitázik, harcol. Egyetlen érve van, de ezzel azután egy szállítóvállalat sem tud szembeszállni: “Kell!” Néhány negyedóra múlva már ott berreg egy teherautómotor a feneketlen sártengerben, megáll a tűzálló előtt, rakodni kezdik a cementet.
Végetért a műszak, sokan készülődnek ki a vonathoz, haza, Diósgyőrbe, Ózdra, Sopronba, Pestre. Mihali csak nem akarózik jönni. “No, Pali bácsi?” – kérdi Szentkuti János kemencekezelő. “Maradsz?” Bólint. “Mit csinálsz holnap?” Mosolyog: “Megvan a magam terve” – s a gyár nyitott falnyílásán kinéz a Martin-mű vasbetonpilléreire.


KÉT HÉT MÚLVA, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján égetik ki az első samott téglát a Sztálin Vasmű tűzálló téglagyárában

Süt a nap. Mihali ma ünneplőbe öltözött és megindul a városból a vasmű felé. Szaktársakkal találkozik, akik csakúgy, mint ő, sötétbe öltözve sétálgatnak a jövendő gyárak között. Kicsit akkurátusán, kicsit feszengve: Mihali is azt mondja, jobb a munkaruha, könnyebben mozog benne az ember. Ezen meg itt is egy gomb, ott is egy, meg a nyakkendő, meg a kabát, az embert csak akadályozza.
Elhagyta már Sztálinvárost, el a nyárfaerdőt, már az óriás gyártelep területén ballag. Gyerekek szegődnek hozzá, kezükön fogja őket s a maga egyszerű szavával magyarázza Magyarország történelmének eddig legnagyobb építkezését, hazánk legnagyobb békeművét:
– No, fiúk, mi eltökéltük úgye, hogy kétszer-háromszor-négyszer annyi vasat meg acélt fogunk termelni, mint eddig. A vashoz meg az acélhoz vasérc, mészkő, meg kohókoksz kell. Vasércet kapunk Rudabányáról meg a Szovjetből. Mészkövünk van elég. Kohókokszot itt fogunk először előállítani komlói feketeszénből.
A gyerekszemek rászegődnek, ő meg folytatja:
– Először is kell építeni egy nagykohót, ahol a nyersvasat kiöntjük. Azután Martin-kemencéket, ahol az acélt olvasztjuk. Azután egy kokszművet, amely koksszá dolgozza fel a szenet. Azután kell egy erőmű, amelynek árama hajtja a vasmű gépeit, működteti a gyárait. Azután kell egy tűzálló téglagyár, amely kiégeti a samott- és sziliikát-téglát, amellyel a kohókat és kemencéket béleljük.
– Még! Még! – mondják a gyerekek, mikor elhallgat.
Nekilendül:
– Tudjátok azt, gyerekek, hogy a múlt esztendőben annyi fűrészelt faanyagot építettünk be ide, mintha kivágtunk volna egy százötven holdas erdőt? Meg hallottatok-e a pesti parlamentről? Az ötszázezer légköbméter. A Vasmű hengerművének két csarnoka pedig egymilliószázezer lesz, több mint kétszer beleférne az Országháza. Meg azután hallottátok, hogy Budán, a Várhegy alatt van egy alagút?
– Láttuk is – mondja egy hirtelenszőke.
– No, fiúik, ott negyvenezer köbméter földet lermeliek ki, a Sztálin Vasmű üzemeinél meg kétmilliót. Azután láttátok-e már a Margitszigetet?
Egy-két gyerek bólogat.
– No idehallgassatok: csak a kokszmű, amely negyven épületből áll, nagyobb területen épül, mint a Margitsziget!


HAZÁNK EGYIK LEGNAGYOBB ERŐMŰVE is tető alá került. Első kazánja novemberben kezdi fűteni Sztálinváros lakásait

Elhallgat. Szétnéz a vidéken. Már állnak a Martin-mű alappillérei. A hétszáz köbméteres nagykohó alapjait kiásták. Mellette felállították a toronydarut. Az erőmű hatalmas épületét az inotai emelőbika állította össze. Kész a kazáncsarnok, épül az első kazán, amely jövő hónapban már fűti Sztálinváros nyolcszázötven lakását. A kokszműből elkészült a gépjavító, a gépraktár, az igazgatósági épület, épül a kokszoló, az oltótorony, a laboratórium. All a tűzállótéglagyár, szerelik gépeit, építik kemencéit.
A gyerekek elszelednek. ott marad az öreg kőműves fekete ünneplőben. Csend van. Vasárnap, délidő.

Megint hajnal, megint öt óra. Megint sötét. Mihali még az este megírta levelét Ózdra, haza, az asszonynaik, a két fiúnak, a sarkon bedobja a postaládába. Megy, menne ő haza, de mostanság annyi minden ideihúzza. Megint csak hat előtt ér oda a tűzálló téglagyárhoz. Nézi az embereket, amint érkeznek. Voltakép milyen kicsik az emberek ezekhez a nagy oszloppillérekhez képest, gondolja magában. Az ember kicsi, még ha egy kis daruhoz mérem is… Jön az első jóbarát, kérdezgeti, mit látott tegnap. Az öreg kevés szavú, palóc ember. Csak annyit mond:
– Fel van turkálva a föld, ameddig csak lát az ember.
Na, de kezdjünk munkához. Jön a Zettl kubikos-brigád. Csupa szálas legény. A szárítónál dolgoznak. Több, mint nyolcezer órát kaptak a munkájukhoz. Mihali beszélgetni kezd velük: “Nem menne négyezer alatt?” Egy-ketten felkapják a fejüket: “Hová gondol, Pali bácsi?” Számoljunk, emberek. Kikerül a plajbász a felsőzsebből, ráfekteti egy bé nem vakolt falrészre, töprengenek, összeadnak, tanakodnak, olykor még egy-egy mérges szó is felcsattan. A végén azt mondja a brigádvezető: fog menni!
Mihali meg megyen tovább Lénártékhoz, a Plavecz-kőművesbrigádhoz, az alagútkemence építőihez, azután fel.az irodába Előd főmérnökhöz, azután nyúl a telefon után, sürgeti a fa zsaluanyagot, a cementet, a samott-téglát. Mire visszamegy, kialudt a villany. Leáll a munka. Mihali szalad megint, telefonál, szerelőkkel tárgyal, felmászik a felső födémre, nézi a vezetéket, ott térdepel, előtte a porban, bosszúsan dörgöli borostás arcát, napszítta homlokát.
– Hiába, áramszünet. Nincs.
Néhány óra múlva kigyúl a fény. De kiesett néhány óra.
– Ha behoznánk, szaktársak, műszak után? – kérdi csendben. Senki nem felel. Elérkezik a műszak vége. Mihali vár. Oldalfalhoz támaszkodik. Talán rosszul jár az órája, mert senki sem mozdul. Vár még öt percet. Dolgoznak tovább az ácsok, kazánkőmüvesek, falazók, a lányok.


MINT MESEBELI VASERDŐ FÁI, úgy állnak őrt a Martin Acélmű alappillérei az épülő elegytér mellett

Az öreg kinéz az estébe: meglesz az első tégla november 7-re! Megígértük – megcsináljuk. Odakünn zúg a szél, meredeznek az ég felé a vasbetonpillérek. Mint egy erdő, mondja magában az öreg. Vaserdő!

Ruffy Péter
Ráth Károly felvételei)

 

Dunaujvaros