Weiner Tibor, a Dunaújvárosi Tervezõ Vállalat Ybl-díjas tervezõ fõépítésze /1960
fotó: MTI/Lajos György
Egy építész emlékezete
Regényes életpálya volt az övé, de távolról sem könnyed, fordulatos lektűr, hanem egy konfliktusokkal terhes, társadalmi változásokat érlelő, majd véghez vivő korszak sok mindent láttató tükre. Különböző előjelű események hányatott sorsú megélője itthon és külföldön, majd végleg hazatérve, a felszabadulás utáni évtizedek jellegzetes, mégis rendkívül egyéni, sajátos vonásokkal megrajzolható alakja.
Azok, akik valaha is együtt dolgozhattak vele, immár több mint húsz éve, 1965-ben bekövetkezett, korai halála ellenére szinte hihetetlen elevenséggel idézik fel egyéniségét, mindmáig eleven hatását környezetére. És mindegyikük háttérben kíván maradni, Farkasdy Zoltán és Preisich Gábor – a kitűnő építészek – csakúgy, mint felesége, Judit, aki három gyermeküket úgy nevelte föl, hogy a rendkívüli feladatokkal rendkívüli felelősséget vállaló, oly sokat távollevő apát is helyettesítenie, pótolnia kellett.
Ki is volt hát dr. Weiner Tibor, akiről az újabb generációk legfeljebb “csak” annyit tudnak, hogy első szocialista városunk, Dunaújváros – a hajdani Sztálinváros – megálmodója, tervezője és megépítője. És mint ilyenről – miként azokról az esztendőkről is – bizonyára igencsak ellentmondásos kép sejlik fel azokban, akik személyesen nem ismerték.
Kitaszítottság
Már pályaválasztása is mély családi konfliktushoz vezetett. Malomigazgató apja kitagadta, mert nem akart molnár lenni, és a világ más dolgairól is az övétől meglehetősen eltérő nézeteket vallott. S ettől az időszaktól kezdve szinte mindenütt a kitaszítottság, a be nem fogadás jut osztályrészéül. Elvégezve a budapesti Műegyetemet nyilván e családi kiközösítés is hozzájárul, hogy Németországba utazzék, ahol a dessaui Bauhaus Hannes Meyer vezette csoportjához csatlakozik, s az ő tanítványaként érik építésszé. Ezekben az években alakul ki az az egész életre szóló kötelék is, amely a munkásmozgalomhoz fűzi.
A Bauhaus feloszlatása után a csoport – vezetőjével együtt – a Szovjetunióban talált menedéket. Itt Weiner Tibor számára is új lehetőségek nyíltak: a szovjet fővárostól a távol-keleti, földrengésveszélyes vidékekig tanított, épített, városrendezéssel, tervezéssel foglalkozhatott. A sztálini korszak torzulásai következtében azonban hirtelen-váratlanul körülötte is vészterhessé vált a légkör. Két párizsi év után – ahol diplomáját ugyan nem ismerték el, de Pierre Forrestier építész mellett dolgozhatott -, mivel szovjetunióbeli “múltja” miatt nem kapta meg a végleges tartózkodási engedélyt, most már rendkívül nehezen megkapott házassági engedéllyel, feleségével együtt Chilében kér és kap menedéket.
Itt találkozott és szövődött életre szóló barátsága Pablo Nerudával. És végre dolgozhatott; díjakat, pályázatokat nyerhetett, sőt a főváros egyetemén az építészetelmélet professzoraként oktathatott.
Itt érték meg az iszonyú chilei földrengést, amely emberáldozatok tízezreit követelte Concepcionban és Chillánban. Weiner Tibor jól hasznosíthatta ilyen irányú szovjetunióbeli tapasztalatait, és az ő általa tervezett új, stabil középületek és magánházak ma is állnak. Sőt, vásárcsarnoktervével I. díjat nyert a pályázaton.
– Éppen a napokban hallottam – jegyzi meg Judit asszony -, hogy magyar származású argentin építészek kiállítást rendeztek latin-amerikai alkotásai bemutatására.
– Már ott, a chilei egyetemen “papának” nevezték tanítványai, pedig még igencsak fiatal volt ehhez a titulushoz, de ez a szeretetteljes elnevezés hazatérése után itt a Budapesti Műszaki Egyetemen is meghonosodott – mondja Farkasdy Zoltán. – “Az építészet alapjai” cimszó alatt olyan tárgyat oktatott az első évesek számára, amelynek addig semmi előzménye nem volt. Az építészet filozófiai, szociológiai és lélektani, egy szóval társadalmi vetületeit ragadta meg a szerkezeti, funkcionális, kulturális és művészeti aspektusokon kívül.
Dunapentele dűlőin
1948-ban tért haza, és itthon – mai szemmel nézve bármilyen furcsának is találjuk – nem akármilyen szakmai és munkásmozgalmi múltja ellenére, némi gyanakvássnal fogadták. Rajzolóként tudott csak elhelyezkedni, de ő sztoikus nyugalommal emelkedett felül az újabb sérelmeken is. És az idő őt igazolta. Az addig “örök hontalan” végre hazatalált, fel- és elismerték tervezői és emberi értékeit. Olyan megbízást kapott, amelyért nemegy építész irigységét “vívta ki”, köztük olyanokét is, akik ugyan egy új, szocialista város megtervezésének dicsőségében szívesen fürödtek volna, ám annak minden felelősségét, emberpróbáló viszontagságait mégsem vállalták.
És most hangzatos mondatoknak, akár oldalaknak kellene következniük arról, hogyan élt munkásszálláson, majd szerzetesi cellához hasonlatos szobácskában Dunapentelén, csak hétvégeken vagy akkor sem mindig térve haza Budapesten hagyott családjához. Hogy amikor az idegzsába egy ízben valósággal megbénította, hogyan vitette vissza magát karosszékbe kötöztetve – orvosai könyörgése ellenére – mentőautóval az új város építkezésére, ahelyett, hogy kórházba feküdt volna.
Nem volt pedig sétagalopp, amit végig kellett ott csinálnia: jogos és jogtalan, indokolt és indokolatlan bírálatok, egy ország szúrós szemű figyelmének kereszttüzében, idehaza járatlan úton indulva el, átvitt értelemben és a pentelei kukoricadűlőkön egyaránt. És volt arra is ideje, hogy a heves építészeti vitáktól hangos időkben az Építőművészek Szövetsége főtitkári tisztét is magára vállalja, hogy tervezőirodát alapítson Dunaújvárosban, majd pedig 1958-ban az új város főépítészi, tanácselnök-helyettesi funkciójába lépjen.
– Kommunista volt, mélyen elkötelezett a fő dolgokban – jellemzi Farkasdy Zoltán -, de a lelkesedés sem vakította el. Észrevette és igyekezett tenni is a hibák ellen; a vastapsok korszakában is meggondolta, mikor, mire veri össze a tenyerét. Optimista volt, soha senki, semmilyen helyzetben sem látta reményvesztettnek, tudatában volt annak, hogy az ellentmondások az élet velejárói. Igazi polihisztor volt, csodálatos vitakészsége végtelen toleranciával párosult. A gyakorlatban is “élte” a dialektikát; olyan emberekkel vette magát körül, akiknek volt véleményük és azt nem is rejtették véka alá. Amikor a sztálinvárosi főtér kialakítása került napirendre, egymásután rendezte a lakossági vitafórumokat, mert szenvedélyesen érdekelte az emberek’véleménye. Akkor, amikor ez még egyáltalán nem volt “divat”.
Neruda búcsúja
Csak egyet nem kímélt: a saját egészségét. Három napig nyomta súlyos állapotban otthon az ágyat Dunaújvárosban, nem fogadott el helyet az akkor még csak lakóépületben működő aprócska kórházban. Mire felhozatták a fővárosba és az idegsebészeten megműtötték – már késő volt.
Pablo Neruda, a hű barát versben és cikkben búcsúzott Weiner Tibortól. Ez utóbbit így fejezte be:
“Bizonyos, hogy Dunaújváros lakói messzire látszó, fényes bronz emléktáblán fogják megőrizni annak az embernek az arcát, aki mindig homályban és láthatatlanul szeretett maradni. Azoknak, akik ma ott élnek és akik holnap ott fognak élni, meg kell ismerniük, milyen volt az az építész, aki elhagyta azt a földet, ahol szerették és tisztelték, ott a messzi Dél-Amerikában, hogy a pusztaságban az új Magyarországhoz méltó várost emeljen.”
Komor Vilma
Megjelent: Magyar Nemzet 1986. december 30.
