Egyszemélyes Dunaújváros

Forrás 1977. május-június

MISKOLCZI MIKLÓS

EGYSZEMÉLYES DUNAÚJVÁROS

a Forrás 1977/1. számában közölt Az úr sztalinvárosi című írás folytatása.

Szüleim 1954 tavaszán költöztek Sztálinvárosba. Két szoba, előszoba, fürdőszoba, konyha, spájz és 101 forint havi lakbér. Polgári igények, polgári tervek, polgári lehe­tőségek. Hálószobát hoztunk, meg egy nappali félét. A konyha még normális méretű, sőt ma már azt is mondhatnám, hogy nagy. Olyan nagy, hogy apám és anyám szinte kizárólag abban élt. A szobába csak aludni jártak és utóbb tévét nézni, mert azt már nem lehetett felállítani a konyhában, mint a rádiót. A napi vendégek is a konyhaasz­talhoz ültek le. A szomszédok. Akik naponta kétszer is rányitják az ajtót anyámra, és amióta beteg, valami hallgatólagos megegyezés alapján egymást váltva beszerzik neki mindazt, amire szüksége van: tejet, kiflit, friss húst, cukrot, citromot.
E sorok írása közben utánagondolok: huszonkét év alatt mindössze két lakó cseré­lődött ki a lépcsőház tizenkét lakásában. Mindenkiről tudjuk, hogy honnan jött, mi volt azelőtt, tudjuk hol dolgozik, azt is, mennyi a nyugdíja, mikor nősül a fia, mit csinál a veje, akarták-e a kisbabát a fiatalok vagy csak úgy jött. A szót tudományosra for­dítva úgy mondhatnám, hogy itt erős szomszédsági kapcsolatok alakultak ki. A férfiak is tegezik egymást, ha nincs túl nagy életkor különbség köztük. Természetesen tegeződtek, már a beköltözéskor.
Tudom, a szomszédsági kapcsolatok ilyen alakulása korántsem jellemző, inkább meg­lepő a lakótelepeken. De hát, Magyarországon hol van még egy olyan lakótelep, ahol már huszonöt éve élnek együtt az emberek?

L múlt – emlékek könyv formában /2018

Akkoriban nem volt túl nehéz családostul letelepedni Sztálinvárosban. Keresték azokat a családfőket, akik hajlandónak mutatkoztak idehozni feleségüket és gyerekei­ket. A lakásokat vállalatok osztották szét. Az L/1/20-as lépcsőházat a Sztálin Vasmű Szállítási és Raktározási Vállalata kapta, és adta dolgozóinak. Ebből következik, hogy a beköltözéskor minden szomszéd a Száll-Raknál dolgozott, és ha jól emlékszem, sárga biciklin járt. Mert ilyen is volt hajdanán: szolgálati bicikli. Nem is kevés. A szín a tár­sadalmi tulajdont és a gyári hovatartozást jelentette.
Hovatartozási jel volt az is, hogy hová szólt a lakáskiutalás. Persze ezt nem verték nagydobra, de mégis, 1960-ig a legharsányabban hirdetett demokratizmus idején is tudatos, hivatalból irányított szegregálódási folyamat játszódott itt le.
A Dózsa György út, Szórád Márton út, Építők útja, Duna-sor által határolt területet ma belvárosnak nevezik. Ez a legrégebbi városrész. Legrégebbi? 2-3 évvel idősebb, mint az L épület, 3-4 évvel idősebb mint a Ságvári városrész, 10 évvel idősebb, mint a Barátság városrész. Itt ilyen differenciák vannak.
A belvárosban lakott és részint ma is ott lakik a város elitje. Persze az elit szó ezút­tal lényegesen tágabb értelmű, mint például Győrben vagy Budapesten. Itt természet­szerűen hozzátartozik néhány jól képzett, kvalifikált, megbecsült és alkalmasint nél­külözhetetlen szakmunkás, sőt az ideköltözési szándékát korán bejelentő segéd- és betanított munkás is. De minden értelmiségi is, aki 1960 előtt költözött a városba.
1961-ig munkásszállások is voltak a belvárosban. Ezek fokozatos felszámolásával, újra és újra rendelkezésre álltak üres lakások, amelyeket egyre célzatosabban osztottak el. A belvárosban lakni azt jelentette, hogy miközben az L épületekben és a Ságvári városrészben szénnel, fával fűtöttek és főztek, itt már távfűtés volt és később háztar­tási gáz. Járda, virág, park is előbb lett, mint másutt. Mindössze ez a komfort-differen­cia indította el a szegregációt; és talán az, hogy a belvárosban már aszfalt volt, amikor mi az L épületben még egyik tégláról a másikra léptünk, ha esett az eső.
Akkoriban én mit sem tudtam a társadalmi rétegek településen belüli elkülönülésének szokásairól, törvényeiről és nem fedeztem fel ennek helyi sajátosságait. Ám azt tudom, hogy egy engem mentő mondatot soha sem fogok elfelejteni. A véletlen úgy hozta, hogy szülei révén magasabb régiókba, helyi mérték szerint pedig a legmagasabb régiókhoz tartozó lánynak udvaroltam. Szerettem is a féle diákszerelemmel és ő vi­szonozta ezt. Kiterjedt baráti köre volt, amelyhez időnként megbecsült munkásszülők, kohászok, martinászok gyermekei is csapódtak. Egyszer szóba került, hogy én az L épületben lakom.
– Az L-ben? – kérdezte félreérthetetlen hangsúllyal egy kohómester lánya, aki a Május 1 utcában lakott, és nyilván tisztában volt az itteni értékrenddel.
– De csak itt! – sietett védelmemre a kedves. – Egyébként Budapesten lakik.
Ezzel valamelyest helyreállt a rangom. Tizennyolc évesek voltunk, Sztálinvárosban.

Emlékszem, költözéskor anyám végigsírta az utat. Nem tudom, mit siratott. Talán ötödik beköltözők voltunk a lépcsőházban. Akik korábban érkeztek, jóindulattal fi­gyelmeztettek bennünket: a tűzifát ne tegyük a pincébe, mert reggelre ellopják. Ahogy ez lenni szokott, már későn szóltak. Anyám megint sírt, mi meg a testvérbátyámmal kosarat fogtunk és a fát felhordtuk a fürdőszobába. Hogy el ne lopják. Később mi is loptunk fát. Igaz, nem mások pincéjéből, hanem a Duna-parton elhagyott kisvasúti vágányok talpfáit szedtük fel este és fűrészeltük éjszaka. Az egész L-épületben zenéltek a fűrészek, mindenki lopott. Szép sárga akáchasábok voltak, alig-alig átitatva kátrán­nyal. Fát venni nem lehetett. Szenet is csak néha. Ez akkoriban volt, amikor leálltak a vonatok. Pesten kialudtak a villanyok és csúcsforgalomban nem járt a villamos, mert nem volt szén és energia. Anyám naponta járt egy vödör szénért a közeli tüzép-telepre, ahol egy Józsi bácsi nevű sunyi ember keverte a löszport a szénporral. Azt suttogták róla, hogy valaha főjegyző volt, vagy alispán. Úgy is viselkedett. Szabályosan örült, ha az asszonyok összeverekedtek, szidták a rendszert, örült, ha nem tudott adni, vagy ha rosszat adott. Saját kezűleg lapátolta tele a vödröket. Ha jó kedve volt, darabosat adott, ha rossz kedve volt, akkor port és homokot. Anyám és a többiek is, hol mogorván áll­tak vele szemben, hol a kedvét keresték. Józsi bácsizták, tessék szíveselték. Valósággal udvaroltak neki a proletárasszonyok. 1955-ben.
Ha sorra veszem az L/l/20-ban lakó régi szomszédokat, meg kell állapítanom, hogy indításuk legyen bár különböző, sztálinvárosi sorsuk már közös. Még a gyerekeiké is. Családtagként tizenkilenc gyerek jött, vagy született a lépcsőházban. Egy kivételével már mindegyikük dolgozik. Egy fiú katonatiszt lett, a többiek vagy érettségivel vagy anélkül szakmunkások, adminisztrátorok. És, hogy mennyire kapcsolatszegények ezek a 23 éve itt élő emberek, arra akkor jövök rá, amikor egy-egy kislány leérettségizik, vagy egy-egy fiú jobb álláshoz akar jutni. A szülők ilyenkor kilesik testvérbátyámat, aki édesanyámhoz megy látogatóba. A szomszédok értékítélete alapján a lépcsőházból ő vitte legtöbbre, ő tud segíteni. Igaz is, vasúti előjelentőből (összeírta az érkező tehervagonok számát) kohómérnök lett, a Dunai Vasmű számítóközpontjának programozási osztályvezetője, a műszaki főiskola óraadó tanára. Hozzáfordulnak tehát a szomszédok egy kis segítségért, protekcióért, és úgy tudom, a bátyám szívesen segít.
Ha most gondolatban a szomszéd lépcsőházakat veszem sorra, megállapíthatom, hogy ott sincs különb helyzet. A mi környékünkön lakók gyerekeiből nemigen lett se mér­nök, se orvos, sem tanár. A fiúk munkások, a lányok legfeljebb adminisztrátorok. Meg­erősítették, igazolták szüleik előlegzett társadalmi státuszát. Nem háromhónapos át­képzés tanfolyam alapján lettek szakmunkások, hanem már tudatuk, világnézetük, ál­talános világképük szerint is azok. Munkások. Így aztán az L épület nem veszít proletár múltjából. Olyan lett, mint egy kolónia, mint a MÁVAG-é Budapesten. Negyedszázad nagy idő. Benne van jó is, rossz is, kacagtató is, sírnivaló is.
– Emlékszik Miklós, eleinte víz sem volt – mondja az egyik szomszédasszony.
Persze hogy emlékszem. Az udvar szélén, az építkezésből visszamaradt budira kellett járni. Az egész háznak. Ha meggondolom, hogy háromszázkét lakás van az épületben, s hogy a budikról az ajtót már az első nap lelopták és eltüzelték, akkor nem tudok mást, csak derülni – huszonhárom év után. No, de akkor!
Esténként, ahogy besötétedett, dobozok, újságpapírcsomagok repültek ki az abla­kokon, egyértelműen gyanús tartalommal. Egyszer egy anyaszült meztelen nő is ki­repült az ablakon. Éppen a fölöttünk levő lakásból. Albérlő volt és összeveszett a szere­tőjével, aki néhány hónapos szerelem után úgy döntött, hogy mégis visszatér a felesé­géhez. A szép, vöröshajú kalauznő valahogy maradásra akarta bírni a férfit; kiugrott az ablakon. De, hogy ezt éppen meztelenül tegye? A ház férfilakóinak őszinte örömére? Kijött a mentő, elvitte. Másnap, mintha mi sem történt volna, visszajött és tovább­lakott. Néhány évig még láttam az autóbuszon, szigorúan szedte a jegyeket, hivatalos hangon utasított, veszekedett. Nem tudom, de ha ránéztem, mindig ruha nélkül akar­tam látni. Szép, vakítóan fehér bőre volt. Ma is meg tudnám mutatni, hol feküdt és a ház szemérmetes asszonyai hol takarták le egyetlen kockás konyharuhával.
Érdekes sztori volt, de rendkívülinek azért nem mondható. Csak azért emlékszem rá, mert a mi házunkban történt. A sztálinvárosi “édes életről”, akkor is, ma is legen­dák keringenek. A valóságról sajnos nincs személyes tapasztalatom. Tartózkodó ka­masz voltam, a nagy lehetőségeket tálcán kínáló szálláson sosem laktam, csak mások történeteit tudnám elmondani, férfi tömegszállásra belopott – mit belopott? bevitt – nőkről, női szállásra betévedt fiúkról.
Ismertem egy nagydarab, puhatestű parasztlányt, aki hajdan főhivatású szállásellenőr volt. Éjszakánként járta a szállásokat és ellenőrizte, hogy mindenki a maga helyén al­szik-e, nincs-e valaki idegen a szekrényben, vagy a pokróc alatt. Szép foglalkozás le­hetett!
A hatvanas évtized legelején, újságíróként magam is részt vettem egy ilyen éjszakai szállásellenőrzésen, igaz akkor már a rendőrséggel. Az ügybuzgó körzeti megbízott feltépte a kulcsra soha sem zárt tömegszállás ajtaját, tisztelgett a sötétben, mert tudta, hogy mi illik, majd sorra az alvók szemébe világított.
– Rendőrség, kérem a személyi igazolványt!
Az emeletes ágyakon nyugvók sorra ébredtek. Többen szemüket ki sem nyitva elő­vették a párna alá készített igazolványt. Mindenkiét rendben találtuk. A Déliváros – ez a Nyárfa, Viola, Szegfű utcanevekkel büszkélkedő szörnyű barakktábor – ekkor már inkább az elesettek, semmint a vagányok fészke volt. Olyanoké, akik természetesnek tartották, hogy álmukban is nyújtani kell az igazolványt, akik megrekedtek a kordélyos vállalat és a barakktábor kerítésénél, akiknek ki tudja miért, de csak ideiglenes lakásuk volt, akiket állandó lakcímükön már nem is ismertek. A rendőrt eltöltötte a jól végzett munka öröme, én pedig írtam egy riportot „A Délivárosban minden csendes” címmel. Dicsekednivaló helyzet volt.

A déliváros utolsó napjai

A hajdani szállásellenőr emlékeiben viszont semmi sem volt csendes. Pletykaszínű történeteit mindig az abszurdumok orientálták. Kéretlen meséiből tudom, hogy közös ismerőseink közül ki jött a legendás kurva-hajóval, amelyik a megszüntetett nyilvános­házakból idetelepített lányokat hozta 1951 nyarán. Tudom, hogy a mai X-nét lánykorá­ban melyik tömegszálláson kapták inflagranti. Tudom, de mindez kevéssé érdekel.
– Te sem lehettél azért ártatlan egy ilyen munkakörben… – mondogattam volt neki és mindahányszor sejtelmesen válaszolt:
– Hát, néha elidőztünk…
Lehet azonban, hogy ez a “hát” neki is csak annyit jelentett, mint nekem? Emlék­szem, amikor hétfőnként visszatértem Budapestre, iskolatársaim látnivaló irigységgel gyanúsítgattak. Mi tagadás, jól esett ez a férfias feltételezés, ezért én is csak azt mondo­gattam, hogy:
– Hát, sok minden megesik…
Az akkori közhit szerint Sztálinvárosból nem lehetett és nem is illett ártatlanul megtérni. Nagy marha volt az a férfi, aki nem vitt magával innen egy emlékezetes ka­landot. Aki peches volt, mást is. Hamar szárnyrakelt az építkezés rossz híre, mert levél­tári kutatásaimkor megtaláltam a pártbizottság titkárának 1950 őszén keltezett levelét. Azt írta valakinek: “Arra a tényre válaszolva, hogy az építkezésen negyvenöt állapotos lány van, csak azt tudom mondani, hogy ez az ellenség hangja lehet, mert azt senkinek nincs módjában megállapítani, hogy így van…”
Minthogy azonban ezt az állapotot eltitkolni nem lehet, egyszer mégiscsak számbavették a helyzetet. Valamikor a hetvenes évek elején egy levéltári szobában értesültem arról, amit a pártbizottság titkára korábban ellenőrizhetetlennek vélt, vagy nem akart tudni. Nevezetesen, hogy 1952 februárjában négyszázharminc terhes nő volt a város­ban és közülük háromszázan hajadonként várták gyermekük megszületését. A helyzet­re jellemző, hogy a mai kórház szülészeti osztályának önálló épületét eredetileg leány­anya otthonnak szánták.
A szokatlanul magas arány kétségkívül megdöbbentő lehetett. Ennek megfelelően a számokat nem is publikálták. De, ha megjegyzem, hogy például az 1973-ban született gyerekek 6-8 százalékának is hajadon (elvált, özvegy) az édesanyja, akkor jogos a kérdés: vajon ebben az antibéby tablettás világban kell-e értetlenül ráznom a fejemet, vagy 1952-ben, amikor érvényben volt a jelszó, hogy lánynak szülni dicsőség.
Különben sem hiszem, hogy csak szerelem nélküli szeretkezések lettek volna, és nagy, szép, igaz szerelmek nem. Mert voltam én kéttonnás teherautóval is egy csokor virágért a Móricz Zsigmond körtéren. Hogy aztán azt a virágot ki adta, kinek és miért, nem tudom. Én csak utaztam érte 150 kilométert.
A Sztálin Vasmű Szállítási és Raktározási Vállalatának garázsában dolgoztam életem­ben először. Mint első évet végzett gépésztechnikumi hallgató 1954 nyarán szerszám­raktári segédmunkás lettem. Ha most a tavalyi, tranzitraktárbeli vágyaimra emlékez­vén azt hiszi az olvasó, hogy boldog voltam, hát téved. Nekem ugyanis csak állásom lett, munkám nem. De ez csak számomra volt érthetetlen.
Eredetileg textiltechnikus akartam lenni, ám abból az iskolafajtából csak egy volt Budapesten, gépipari technikum pedig vagy hat. Elvégre nem a textil, hanem a vas és acél országa akartunk lenni. Elutasított felvételi kérelmemet egy fővárosi hivatalnok vette kézbe, és miután közöltem vele, hogy apám Sztálinvárosban dolgozik, többé nem voltak kétségei. Elhatározta, hogy erőműgépész technikus leszek. Be is iratkoztam a Népszínház utcai 3. számú Gépipari Technikum első b. osztályába, 1953 júniusának végén.
Utóbb már tudom, hogy a magyar társadalmi és politikai élet számára sordöntő na­pok voltak ezek. Persze nem az én tortúrám, hanem az ekkor született és később 1953. júniusi határozatnak nevezett pártdokumentum miatt. Úgy emlékszem, hogy a mi családunkban nem került szó erről a politikai fordulatról.
Jóval később olvastam el a Szabad Népet, ami közölte az új miniszterelnök rádiószózatát: “Népgazdaságunk a fejlesztés terén… nem tűz maga elé olyan feladatokat, amelyek megvalósításához hiá­nyoznak a szükséges feltételek, akár nyersanyag bázisról, akár az ország erejét, teljesítő képességét meghaladó, vagy túlzottan igénybe vevő beruházásokról, akár a lakosság életszínvonalának rovására menő egyéb túlzott gazdasági beruházásokról van szó… A kormány mind a termelés, mind a beruházás terén felülvizsgálja a népgazdasági ter­vet és javaslatot fog tenni megfelelő csökkentésére… a túlzott iparosítás, főképp a nehézipar túl gyors fejlesztése és a velejáró nagyarányú beruházások mellett az ország anyagi erőforrásaiból nem futotta a mezőgazdaság fejlesztésére…”
A mi családunkban ezt senki nem olvasta akkor. Mi az Épül, szépül Sztálinváros (nem nyúz már a kulák, gyáros), a Sztálin Vasmű békemű, és a Vas és acél országa leszünk kezdetű nagybetűs újságcímeken éltünk immár három-négy éve. Mit jelenthetett az én pályaválasztásom pillanatában, néhány frissen szedett tizenkét cicerós petit sor? Semmit. Habozás nélkül lettem gépipari technikumi hallgató és némi viszontagság után, négy esztendő múlva technikus.
Mint nyári segédmunkás a garázs szerszámraktárában ismerkedtem az élettel. A rak­táros eredetileg dunaföldvári fűszeres volt. Körülbelül annyit értett a szerszámokhoz, mint hajdú a harangöntéshez, de ez senkinek sem okozott gondot. Kiváltképpen nem neki. Mindenre könnyű szívvel azt mondta, hogy nincs. A szerelők káromkodva for­dultak ki a raktárból, majd kisvártatva ugyancsak káromkodva megjelent a garázsfőnök, Várszegi szaktárs és az első polcról levette a kért szerszámot. A fűszeresre rá sem nézett.
A személyzeti osztályon tett formai látogatás után ennél az aranykeretes szemüveget viselő, magas, vagány Várszegi szaktársnál kellett felvételre jelentkeznem. Tisztán em­lékszem, hogy azt mondta:
– Na, fiatalember, maga is ezt a piszkos szakmát választotta?
Boldogan bólintottam. Aztán egy hónapig nem szólt hozzám, csak amikor arra kért, hogy az egyik tankból szívjak neki egy tepsi gázolajat. Buzgalmamban teleszívtam a számat is. Nagyot nevetett, de máskülönben mintha levegő lettem volna, rám sem né­zett.
A földvári fűszeressel másnaponként mosóolajat hoztunk a közeli olajraktárból. Én húztam a kiskocsit, a fűszeres jött mellettem, bratyizott a kapuőrökkel, a “varnyukkal”, és arra oktatott, hogy ezekkel nem árt jóban lenni. Körülbelül ennyit tanultam tőle egy hónap alatt. Néha kegyesen kiengedett a sötét, ablaktalan, levegőtlen raktár­ból, ahol egyébként semmi sem bízott rám. Ilyenkor csellengtem a teherautók körül, hallgattam a fényezők meséjét arról, hogy milyen fájintos volt a régi Krayer-Mayer flinckubkit. Nem tudom mi volt az, de így mondták: flinckubkit. Megismerkedtem a hangos Abonyival és mindjárt megtudtam, hogy hentes volt Mohácson, köszönő viszo­nyom lett és ez máig is megvan az agglegényként vérig szekált Venekei gépkocsi­vezetővel. Álldogáltam a gyárudvaron épített, ápolt teniszpálya mellett. Mondták, hogy mindenki teniszezhet, ha akarok, még én is. Csakhogy én nem tudtam teniszezni, hiába is akartam volna. A garázsból senkit sem láttam teniszezni. Az irodisták közül viszont sokan használták a pályát. Csak utóbb tűnődtem rajta, hogy vajon ők honnan ismerték ezt a játékot?
Egy alkalommal néhány napra elkértek a raktárból. Huszán, harmincan gyülekeztünk valami irodafélében. Azt mondták, elveszett egy láda platina. Másfél kilónyi. Meg kel­lene keresni. Minden talpalatnyi földet járjunk be és nézelődjünk.
Gyönyörű szép napok következtek. Csellengtem, bóklásztam az építkezésen. Senki sem szólt rám, senki nem kérdezte mit keresek, pedig minden rakodót, elhajított lá­dát, depóba rakott dobozt megnéztem. Igen szerettem volna megtalálni, de más találta meg. Legnagyobb sajnálatomra hamar lefújták az akciót. Pedig szívesen elbámészkod­tam volna még néhány napig!
Egy barátom ezen a nyáron Fóka volt. Így nevezték azokat a középiskolás diákokat, akik azért kaptak fizetést, hogy egész nap üldögéljenek egy-egy gépkocsivezető mellett. A fekete fuvarok megelőzését célozta ez a szolgálat. Bizalmi állás volt. Bizonyára érde­kesebb is, mint a raktári üldögélés, ahol egyébként rádöbbentem, hogy a szakmához nincs tehetségem. Később ezt igazolta az erőmű TMK irodájában tett vendégszereplé­sem is, ahol már végzett technikusként, rajzoltam. Bevallhatom, hogy az én kezem alól egyetlen épkézláb műszaki rajz sem került ki. Ám ez senkinek sem tűnt fel. Senki meg nem bírált, sőt kéretlenül is felemelték a fizetésemet. Ezer forintról ezerszázra.
A raktárban, nyári segédmunkásként hatszázat kerestem. Még a 3 forint 60 filléres ebédre sem költöttem belőle. Otthon ebédeltem, két óra után. Tíz óra tájban kimen­tem a garázs mögé, ahol a kocsik árnyékában megettem a napi zsíros kenyeret. De házizsírral! Egyelőre még erőltettük a régi életformát. Minden parányi részlethez gör­csösen ragaszkodtunk. Úgy vélem, ez valami tiltakozás féle lehetett, már úgy a magunk – értem, a szüleim – módján. A vidéki rokonoknál hízott disznót vágtunk, anyám gyümölcsbefőttet csinált, paradicsomot, uborkát, ecetes paprikát tett el, lekvárt fő­zött. Ha mostanában azt mondja, hogy a fácános konzerv paradicsom a legjobb, és hoz­zak egy üveg bulgár savanyú uborkát a boltból, mindahányszor felhorgad bennem a kérdés: vajon, az elmúlt huszonöt évben, nem ő tette-e meg a legnagyobb utat, mindannyiunk közül? Ő, aki bácskai háziasszonyként rájött, hogy a magafőzte paradicsom­nál jobb is, kényelmesebb is a fácános. Mindazonáltal ma is állítja, hogy a vendéglői koszt ehetetlen. Mégis, az övéhez képest milyen konfliktusmentes az én történetem, aki csak felnőttem, együtt mindazzal, amit magam körül láttam.
De hát mit láttam én magam körül? Egy szemmel, értelemmel, mértékegységeimmel átfoghatatlan építkezést, ahol mindenki egyforma rangjelzést (gumicsizmát, munka­ruhát, vattakabátot, ebédjegyet, káromkodást, megszólítást, életformát) viselt. És mi­tagadás, ösztönös, kamaszkori egyszerűsítésekkel dúsított demokratizmus-elméletem­be nagyon is beleillett ez a művileg idealizált látszat-kép. Senki sem különb a másiknál, mondatta velem az a tény, hogy tizenöt évesen semmiképpen sem lehettem különb azoknál, akikhez hasonlítgattam magam. Ó, áldott feloldódási, elvegyülési vágyam, ami akkoriban még nem volt terhes a kiválás igényével! József Attila költői dialektikáját hírből sem ismerve, a születtem gondolatától csak az elvegyültem-ig jutottam, és hit­tem is, hogy a kiváltam-ra soha sem fogok igényt tartani. Minthogy hitem szerint má­soknak is csak így, elvegyülten van és lesz rám szüksége.
Gyanítom, hogy mások is, sokan megfürödtek ebben az egyenlősítő tengerben, éle­tük, de méginkább tudatuk kamaszkorán. Hitüket pedig azok az újságok táplálták, amelyek minimum, egyetemlegesen hősöknek tisztelték és tiszteltették az itteni kő­műveseket, gépkocsivezetőket, ácsokat, italbolt vezetőket, mérnököket, bérelszámo­lókat, kubikosokat és vízhordó lányokat. Csoda-e, hogy ezt a kierőszakolt látszatde­mokratizmust összekötöttem az innen érkező hírekkel, hőstettekkel, munkasikerek­kel. Biztosan megroppant volna bennem valami, ha már akkor, és nem csak húsz évvel később olvasom azt a szigorúan bizalmas jelentést, amely 1951 nyarán megállapította: “annak ellenére, hogy a Dunai Vasmű ötéves tervünk legnagyobb jelentőségű építke­zése, mégis egyike az ÉM és a KPM leggyengébben dolgozó munkahelyeinek”.
Valójában hálás vagyok azért, hogy amikor 1953. július 2-án hajnalban a Sztálin út 1. számú lépcsőház előtt leszálltam a teherautóról nem tudtam másra gondolni, csak az újságból, rádióból, filmhíradóból, regényekből, versekből, filmekből ismert hősök városára. Szerencsémre nem tudtam, hogy itt hétfőnként nyolcszázan elkésnek, vagy meg sem jelennek munkahelyükön, hogy a vasárnapi rohammunkások élelmezése többe kerül, mint az általuk elvégzett munka értéke, nem tudtam, hogy a kiásott csatornákba beletemetik a drága zsaluzódeszkát és a zsákokból ki sem vett cementet, hogy az or­szágos hírű brigádok a párosverseny hevében összepofozkodnak a talponálló előtt, hogy kollektív szerződésbe kell foglalni az analfabéták tanítását. Csak arról tudtam, amit az újságok megírtak, hogy itt minden embernek és munkának egyforma rangja van, hogy minden lakásba besüt a Nap, hogy “a nyolcszáz személyes korszerű mozgó­képszínház máris szűknek bizonyult, de a szocialista tervező építészek nem ijednek meg a menet közben felbukkanó problémáktól és terveznek még egy mozit és ha kell, egy harmadikat is”, csak azt tudtam, hogy a Sztahanov, a Nazarova, a Deák, a Schrőder és a Gazda mozgalmakban itt látványos teljesítmények születnek, hogy a 400 százalékos tervteljesítés nem ritka, hogy Kossuth-díjat kapott egy hegesztő, hogy Csobán Anna élete kockáztatásával megakadályozott egy balesetet, hogy egy konyhalány utazott a VIT-re, hogy a Kiskrajcár sorsa itt szívmelegítően megváltozott, hogy megnyílnak az ajtók, ha hivatalos helyen megmondom, hogy apám Sztálinvárosban dolgozik.
Ma sem bánom, hogy akkoriban én csak az utóbbiakról tudtam. így volt szép. Val­lom, hogy mindenkinek magának kell megszülnie a saját kétségeit. Mit értem volna én, tizenöt évesen ezekkel az egymásnak ellentmondó ismeretekkel!
A Sztálin út 1-ben a Szállítási és Raktározási Vállalat egyik munkásszállása volt. A jobbaké. Apám a jobbakhoz tartozott, pedig munkakönyvébe a segédmunkás szót ír­ták. Valami előnyt jelenthetett ez a bejegyzés, talán olcsóbb hazautazást, vagy több és más munkaruhát, védőruhát. A valóságban raktáros volt. Milliókat érő árukért felelt, persze csak módjával, úgy, ahogy itt akkoriban egyáltalán felelni lehetett és kellett. Rámutatott egy ládára, hogy ez fél millió forint. Évekig állt a raktárban, azt sem tud­ták, mi van benne. Egy másik ládában ugyancsak fél millió forint értékű gép volt, így aztán gyorsan kijött a milliókat érő raktárkészlet.
Akkor én még nem tudtam, hogy a szállás-elosztókban is megkülönböztették az em­bereket. A délivárosi, radari barakkokban nem igen lehetett találni adminisztratív munkakörű dolgozókat, mint ahogy a lakásokban kialakított szállásokon sem sűrűn voltak segéd- és betanított munkások. Vagy beosztás, vagy némi összeköttetés kellett ahhoz, hogy valaki a Déliváros helyett a Sztálin úton lakjon. Mert ez korántsem volt mindegy! Tanúsítja egy 1952-ben keltezett kollektív szerződés is, amelyben a magas­építő vállalat igazgatója vállalta, hogy “a barakkokat évente kétszer kimeszelteti, a szükséghez képest fertőtleníti és biztosítja a naponkénti megfelelő takarítást, gondos­kodik a szállások fűtéséről és a megfelelő téli tüzelőanyag beszerzéséről. A dolgozók szálláshelyeit kényelmesebbé, otthonosabbá teszi, gondoskodik azok megfelelő berendezéséről és felszereléséről. Nevezetesen fogasok lehetőség szerinti biztosításáról és az ablakok szúnyoghálóval történő ellátásáról…”
Hogy ez a fertőtlenítés a szükséghez képest mindig megtörtént-e, arról a Magyar­ország felfedezése sorozat Balatonról szóló kötetében találtam adalékot, amennyiben Berta Bulcsú azt írja, hogy a poloskák megújuló rohamaitól űzve fordított hátat Sztálinvárosnak. Pontosan azon a nyáron, amelyiken én beleszerettem az itteni életbe. Azon túl, hogy engem nem csíp a poloska, vajon ki tudná megmagyarázni, hogy milyen ta­pasztalatok, előzmények után borzongott ő, s lelkesedtem én ugyanazon a nyáron, ugyanabban a Sztálinvárosban?
Már délelőtt volt, amikor felébredtem. A szállásszoba ablaka a Sztálin útra nyílott. Szemközt, vakolatlan falra meszelt felirat hirdette: Sztahanovista Otthon. Sztahano­visták kaptak itt jutalmul, soron kívül végleges lakást. Itt volt a sztahanovista brigádok tömegszállása is.
Megkerestem apámat. Egy papírra vetett vázlat alapján viszonylag könnyen rátalál­tam. Senki sem állta utamat, nem kérdezték, hová megyek, kit keresek, miért, merre, meddig. A hatalmas raktárak mentén ismerősök vártak. Fiatal és középkorú férfiak, abból a faluból, ahol mi is laktunk volt. Ha jól emlékszem, onnan Markovics Sanyi próbált szerencsét először, ő hozta az öccsét, az öccse hozta a barátait, azok ismerősei­két, öreget, fiatalt, mindenkit, akinek valami búbánata, baja volt otthon. Itt kopácsolt a ládák között Radák Gyula bácsi, akitől megvonták az asztalos-iparengedélyt. Ká­poszta Béla segített neki. őt a TF-ről rúgták ki állítólag kulákgyanú miatt. Nagyreménységű futballista volt. Másokra már nem emlékszem név szerint, de tudom, hogy a Száll-Raknál úgy összebújtak a kelebiaiak, ahogy eleinte együtt laktak az Amerikába, vagy később Ausztráliába kivándorolt magyarok. Be sem vallott félelem, a szemtől- szembeni kapcsolatok mindent megelőző igénye tartotta össze őket egy munkahelyen. Az egymástól várt és nem is hiába várt segítség, ebben az áttekinthetetlen, bizonytalan káoszban. Aztán lassan csökkent a régi ismeretség jelentősége, és amit eleinte meg nem tettek volna, később már húszfillér órabér többletért lemondtak egymás közelségéről. Felszívódott, érvényét vesztette ez a sajátosan konzervált falusi közösség, mert a múlt­ból táplálkozó face to face kapcsolatoknál erősebbnek bizonyultak a szervezeti kötő­dések, a közös gyermekkornál fontosabb lett az adaptációs képességben megmutat­kozó különbség, a új értékek, új normák befogadására mutatott képtelenség, vagy hajlandóság.
Éppen tizenöt éves voltam ezen a július 2-án. Apám tojásrántottát sütött ebédre egy irodafélének használt bódéban. Aztán utamra bocsájtott. Fürödni akartam a Dunában.
– Ha belefulladsz, ne gyere haza! – fenyegetett derűsen. A tó jegére is mindig így engedett el korcsolyázni.
Tájékozódni nem tudtam, kérdezni meg röstelltem. Mit kérdezzek? Tessék megmon­dani, hogy hol a Duna? Ezzel elárultam volna, hogy idegen vagyok és ezt végképp nem akartam, hiszen éppen hogy nagyon szerettem volna idetartozni. Különösen azok után, hogy reményem is támadt erre. A város felé lépdelve ugyanis megszólított egy férfi:
– Szakikám, mondja már meg, hány óra van!
Szakikám! Bevallom, legalább olyan büszke lettem ettől a megszólítástól, mint né­hány évvel később, amikor Tóni bácsi, a Napsugár öreg zongoristája, szerkesztő úrnak szólított. Megmondtam a pontos időt és sokért nem adtam volna, ha shortom hirtelen munkásnadrággá, szandálom meg bakanccsá változik. Bár, amint a mellékelt ábra mu­tatta, gyermeteg öltözetem nem zárta ki szaki voltomat. Szaktárs volt itt akkor a dok­tor is, meg a patikus is. Az építőipari vállalatnál megmaradt, de másutt jobbára elfe­lejtődött ez a megszólítás. Igaz, az építőknél is már differenciáltabban használják. Ha manapság keresem a főnököket az építőipari vállalat központjában, a titkárnő gyakorta így informál:
– A főkönyvelő szaktárs Pesten van, az igazgató elvtárs a pártbizottságra ment, a főmérnök úrhoz meg vendégek jöttek.
Elképzelheti az olvasó, hogy 1953 nyarán, kamasz önérzetem és immár szaktárs mi­voltom fényében senkitől nem kérdezhettem meg, hogy hol a Duna. Visszabaktattam a Sztálin út 1. elé, és onnan a Kohász utcán át elértem a felső partéit. Ösvények arze­nálja vitt lefelé a vízhez. Egyiket kiválasztottam, nyilván a legszélesebb volt, mert tör­ténetesen az öböl népszerű strandjára, a keszonokhoz vezetett. A kikötő építéséből visszamaradt és partra húzott beton-alkotmányokhoz, ahol később annyi kedves nyári napot mulattam el egy rozoga kétüléses túrakajak boldog birtokosaként, ahol kerek tíz év múlva, huszonötödik születésnapom délutánján is ott hevertem a napon, szívem­ben két friss szerelemmel. Egy lány szerelmével és egy hivatáséval.
Este apámmal és egy barátjával sörözni mentünk. Néhány nap múlva pedig, amikor már hazafelé vitt a vonat, azt hazudtam egy katonának, hogy esztergályos átképzős vagyok Sztálinvárosban. Az átképzősök, hajdan, elképesztően kevés ismeretet adó, négy-hat hónapos tanfolyam után szakmunkások lettek. Úgy tűnik, akkor tekintélye­sebbnek tartottam ezt a rövidke kis tanfolyamot, mint a patinás Népszínház utcai technikum, négyéves tanulmányi idejét és rangját. A katona vagy bölcs ember volt, vagy valóban elhitte, mert bólogatott: az jó – mondta és bár kora délután volt, föl­feküdt a poggyásztartóba. A kalauz elkérte a jegyeket és szó nélkül tovább ment. Sem­mi kivetni valót sem talált a katona viselkedésében.
Hja, szakikám! Ez a vonat Sztálinvárosból jött és 1953-at írtak a Gergely naptárak.

Persze a vonat!
Ha ennek az epés, kalapos mai útitársnak nem is, de magamnak végtére össze kellene foglalnom, hogy mitől és főleg hogyan vagyok sztalinvárosi. És mások hogyan lettek sztalinvárosiak. Engem gyermekként ölelt szívére és egyenrangú társként fogadott el a város. Aztán szeretőként kitárulkozott és hagyta magát megismerni, s végül – marad­ván a hasonlatnál – mostanában néha-néha már unjuk is egymást, sőt válásra is gon­dolunk olykor, csakhát a vagyonközösség nagyon szoros, és a vagyonelosztás roppant bonyolult. Hogyan osszuk el, amink van?
Övé a baba, enyém a ruhája. Enyém a virág, az övé a tövis. Enyém egy hosszan el­nyújtott füttyjel, egy lépcsőház árnya, ahol először csókolóztam szerelemmel, enyém sok-sok út hozzá és vissza, egy köszönés, egy visszaköszönés, egy meleg ifjúkori barát­ság, egy ránc az első szerelmem szeme szögletén, néhány kopott fénykép múltba vesző ismerős arcokkal, egy dicséret, hogy ezt jól csináltad, öcsi, enyém a csapolás vörös fénye az éjszakai mennybolton, a hajnalig tartó csatangolások tanulsága, egy éjszakai műszak a mechanikában, egy piciny siker, de az első, egy nagyobb győzelem, de nem az utolsó, egy olvasó gratulációja, egy ruhatárosnő soronkívüli készsége, enyém minden gondom és ügyem egyetlen telefonnal elintézhető öröme, felnőtté válásom, magamra találásom, érlelődésem minden tárgyi emléke. De mi haszna, ha én az övéké vagyok!
Vendég jött hozzám nemrég. Végigkalauzoltam a városon. Udvariasan – vagy ud­variatlanul? – hümmögött.
– Látod, itt a sarkon gyerekkoromban fagylaltot árultak – mondtam.
– Ó, az ifjúságod szereted hát, mint a szegediek Szegedben! – próbálta elemezni érzelmeimet.
– A városét. A város ifjúságát, mert akkor, amikor én fagylaltot vettem itt, a mostani házak helyén futballpálya volt. Nagy gödör és csillevasút az út túlsó oldalán, és környes körül semmi. Sehol semmi.

Kimentünk a gyárba. “A gyár” itt a Dunai Vasműt jelenti annak is, aki történetesen a kenyérgyárban dolgozik.
A kapuban találkoztam N. Béla bácsival.
– Na, mi van? Kijöttünk a proletárok közé is, már nagyon magára fér egy kis olajszag.
Mondtam valamit.
A hideghengerműben megálltunk egy állvány mögött. A kapcsolótábla előtt M. Jóska komótosan megtörölte a kezét és odanyújtotta.
– Hát még élsz? Marha régen nem láttalak.
Igaz, mostanában mintha kevesebbet járnék a gyárba.
Az acélműhöz vezető úton jött egy férfi. Karjára fűzve kerekeket, karikákat cepelt.
– Szevasz! Látod, magad uram, ha szógád nincsen.
Szevasz, mondtam. Csak tudnám, hogy ki is vagy.
A folyamatos acélöntőmű meredek lépcsőin szembe jött M. Pista. Arca kormos, sze­me véres, homlokára, szeme alá mély ráncokat rajzoltak az éjszakai műszakok.
– Szevasz. Hát, képzeld, harminchat órája benn vagyok. Egy kis üzemzavar volt, de most már oké.
Én nem kérdeztem, hogy mióta van benn és hogy mit csinál. Végtére is nem különös, hogy az acélműben találkozom vele, hiszen ott dolgozik. Ám ő boldog tőle, sőt büszke, hogy harminchat órát töltött a gyárban.
Vendégem azt mondta, hogy kezdi érteni a vonzódásom, de végtére is, kik ezek a munkaruhás, olajoskezű, kormos emberek? Némi túlzással azt mondtam, hogy a ba­rátaim.
– A barátaid? De hát kicsodák? Mert ha a barátaid, akkor tudnod kell róluk egy és mást.
Hát persze.
Béla bácsi nyugdíjas. Nehéz ember. Minden újságot elolvas, minden cikkről vélemé­nye van, minden szerkesztőséggel levelez. Messziről jelenti, hogy hallott a rádióban és komformizmussal vádol. Mint nyugdíjas, munkásőrként a pártbizottság portáján teljesí­tett szolgálatot. Mostanában már nem. Azt mondja, azért nem, mert a funkcionáriusok megelégelték, hogy ő reggelenként beolvas nekik. Valamikor régen egy küldöttérte­kezleten a gyári pártbizottság póttagjai közé javasolták. Ő felállt, komótosan kiment a mikrofonhoz, szája elé igazította és azt mondta: nem elvtársak, ha én kávénak nem vagyok jó, én pótkávé nem leszek. Elég róla ennyi?
– Nem.
Akkor, 1952-ben jött ide lakatosként, a felesége hallani sem akart róla, hogy feladják a budapesti lakást; volt az erőműben párttitkár; szeret horgászni; nemrég eltörte a bokáját, mert elesett a robogójával; feleségét most operálták, de azóta már nyolc kilót hízott és a doktor a műtét után nem fogadott el egy büdös fillért sem; a lányát egy olaszhoz adta feleségül, akivel az itteni horgász világbajnokságon ismerkedett meg. Már van unokája. Elég?
– Igen. És a másik?
Jóska 1958-ban a KISZ városi bizottságának titkára volt. Jóindulatú, rendes gyerek, csak ivott. Leváltották, aztán néhány évre eltűnt. Amikor fölbukkant, már a züllés határán volt. Láttam részegen a Bisztró előtt, majd elesett a biciklijével. Hajdani elv­társai a funkcióban, legyintettek rá, lemondtak róla. Nem így azok a munkások, akik közé a leváltás után került. Egy szocialista brigád vette kézbe a sorsát. Nem írták vele tele a naplót, nem kaptak rá pontot és érmet. Csak egyszerűen mellé álltak. Elvonókú­rára küldték, visszaadták a hitét, az önbizalmát. Új szakmát tanult, együtt a többiek­kel. Most hengerész a hideghengerműben, bajuszt növeszt, szereti a sört, de már csak módjával. Elég?
– Elég. És az a kormos?
Az a kormos, Pista. Apja a legelső kőművesekkel jött Pentelére. Pista itt tanulta a mesterségét. Martinász. A Hazafias Népfront Országos Elnökségének tagja. Jelenleg a legmagasabb munkásbeosztásban van. Kötetlen munkaidőben dolgozó főolvasztár. Ak­kor jön be, ha a szíve súgja, vagy ha hívatják, mert szükség van a tudására, tanácsára. Velem egykorú. Néhány éve gyógyíthatatlan betegségben meghalt a felesége. Sokáig udvarolt fia tanárnőjének, aztán feleségül vette. A fiú már autószerelőnek tanul. Nem­rég született a második gyerek.
– Győztél. Irigyellek. Otthon vagy.
Itthon vagyok, de nem ettől. Nemcsak ettől.
Néha-néha eljátszom egy abszolút történelmietlen, és ennél fogva felesleges kérdés­sel: mi lennék, milyen lennék, ha nem lennék az, aki vagyok, ha dunaújvárosi újság­íróként nem ismerném Béla bácsit, Jóskát, Pistát? Ha nem láthattam volna, élhettem volna a Béla bácsik, Pisták, Jóskák sorsát? Ha a magyar történelem utolsó húsz-harminc évének társadalmi eseményei, folyamatai csak szűrve, válogatva jutottak volna el hoz­zám, ha lényeges társadalmi folyamatokkal csak áttételeken, határozatokon, kikülde­tések során szerzett futó élményeken, meséken, tanulmányokon keresztül találkozom, mondjuk a budapesti hatodik kerületben, vagy egy kisközségben? Ha nem élhetnék a társadalmi átváltozás sajátosan egyedi központjában, és a magam életével nem élhet­ném át azt, amit mások is átéltek, de amit soha nem mondanak el senkinek, talán azért, mert nem is tudják önmagukról.
Ha nem így lenne, bizonyára akkor is tudnék egyet és mást a mai magyar társadalom­ról. Mint ahogy mások is tudnak róla, nálamnál többet is. Csakhogy másként. Más ol­dalról közelítve, más mélységek felé tapogatózva, más indítással más céllal kutatva. Kutatva? Meggyőződésem, hogy ha nem Dunaújvárosban találok magamra, ha nem itt nyílik ki az értelmem, soha sem érdekelt volna ilyen izgatóan mások és a magam sor­sa. Soha nem próbáltam volna elhelyezni magamat és másokat a társadalmi folyamatok­ban és jelenségekben, mint ahogy a társadalmi folyamatok és jelenségek tükröződését sem lestem volna magunkban. Nem érdekelt volna, hogy a Mozart törökindulóját bőgve zongorázó szomszéd kisfiú könnye hogyan rokon azzal a gúnyos mosollyal, amit egy túldekorált asszonyság kap a Vasmű úton.
Tágabb környezetben – teszem azt a fővárosban – bizonyára más impulzusok érnek, és nem lévén tudós alkat, minden bizonnyal elragadott volna a felszín, a látvány, a szerényebb képességű emberek sorsa, hogy áttekinthetetlen szövevénynek higgyem azt, amit voltaképpen mégis meg lehet ragadni és nyomon lehet követni. S ha szűk helyi környezet, egy falu társadalma venne körül, a lokális körülmények napernyője alól aligha kívánkoztam volna az éles napsütésre.
Szerencsés vagyok, mert még emberi léptékkel mérhető, fel- és átfogható közös­ségben, a leglényegesebb társadalmi folyamatok, gazdasági, politikai, társadalmi és tu­dati átváltozások áramában élhettem és élhetek. Nem is csak külső szemlélőként, hi­szen minden eredményt és eredménytelenséget, hatást és hatástalanságot magamban is ellenőrizhetek, és mint újságíró ki is mondhatok, dicsérhetek, szidhatok, befolyá­solhatok. Elhiszem, hogy fontos vagyok.

Sejtem, hogy másokat is ez tart fogva, ebben a mérnöki munkával megszerkesztett, de belső társadalmi struktúráját, folyamatait, sajátosságait, egyedülvalóságát illetően előre ki nem számítható doboz-városban. Ahol a századforduló, vagy a történelmi századok kialakította városképhez szokott szem kétségbeesetten keres kapaszkodót, de a szellemet magával ragadja valami újító, kísérletező játék, amíg kedvét nem szegi a profán felismerés, hogy azért itt sincs minden – másként. Csak sokminden másként van.
A falvakból, városszélekről, vagy a belvárosokból idesereglett emberek szinte válo­gatás nélkül a mélysodrású társadalmi folyamatok, a nemcsak ígért, de már részben megvalósított társadalmi átalakulás középpontjába kerültek. Nemcsak bizonyos lokális értékrend szerint, hanem össztársadalmi szempontból is kulcspozícióhoz jutottak, fontossá váltak. Itt nem egyszerűen megváltoztatni kellett valamit, hanem megterem­teni.
Aki akarja, fontosnak érezheti magát mindenütt. De e fontosság társadalmi elisme­rése azért megteremti a különbségeket a magukat egyformán fontosnak érző emberek között. És egy idő után, erre illik ráébredni.
Van egy barátom, egy alföldi, suszter fiából lett mérnök. A Dunai Vasműben alig több, mint egy a tizenkettőből. Közepes beosztásban levő diplomás ott, ahol rajta kívül még ötszáz diplomás dolgozik. Egyszer hazahívták és felkínálták neki a helybéli Vegyes Ktsz főmérnöki tisztét. Nem vállalta, pedig vonzotta a szülőföld, a gyermekkori álom megvalósulása, hogy a kültelki suszter fia most főmérnökként hazatérhet.
Két sör között bevallotta, hogy milyen meggondolásból mondott nemet.
– Mert ott, pajtás az egész hatáskör, az egész évi termelés, talán a vállalat teljes vagyona nem ér annyit, mint amikor én itt egy nagyjavítás után kijelentem, hogy ez a hengerállvány indulhat. Mert te is tudod, hogy ez a bólintás itt 10-20-50 millió forintot is jelent.
Neki személy szerint is annyit jelent. Pedig ebből a pénzből ő csak ötezer-kétszáz forintos havi fizetést lát.