PALOTAI BORIS
– Benkő, te fakír! Meg kell itt fulladni! Ez a kulimász meg micsoda?
A kiáltásra vékonydongájú emberke kapta fel a fejét, céklavörös arcán párosával futottak le az izzadtságcseppek, hunyori szemét szórakozottan emelte Borsaira.
– Bizonyára az ebédem… Róza néni felhozta, mondtam, csak tegye le valahova. Tegye le… Mi az, megégett? Hány óra lehet?
– Ma még nem is ettél – szegezte le Borsai s továbbtolta az asztalon a kerek pléhtálat, a papírlapokat, drótokat, cementtörmeléket, melyek mind Benkőhöz tartoztak, ott matatott közöttük mozgékony ujjaival, rögtön visszahúzva, amit ő félretolt.
– Megvan végre! Persze te nem is tudod… Nem, nem ettem, mindjárt bekapok valamit. Azt mondod, hogy füst van?
Kinyitotta az ablakot, derékig kihajolt, hagyta, hogy a szél borzolja, babrálja. Borsai a karjára tette a. kezét. – Le se feküdtél.
Benkő megfordult, elnevette magát. – Ó, hogy egyem a szívit! Most jössz rá? Viszont megvan! Holnap viszem az újítóirodára. Kiment a füst? Nahát akkor! Persze, te azt sem tudod, mi van meg. Az anyag, amellyel az elektródadrótot helyettesíthetjük. Kipróbáltam a villanyhegesztésnél, nagyszerűen bevált. – Egyszerre beszédes lett, szájáról patakzott a szó, fel-felkiáltott. – Ez már valami… kiszámítottam… itt a számítás. Nehéz ezreseket takarítunk meg.
Számokkal teleírt papírlapot nyomott Borsai kezébe, akire átragadt az izgalom, megrázta a vékony emberkét, majdhogy fel nem döntötte.
– Jól van no! Elég lesz, mert még Takács is megszorongat, csak fusson be. Deák Jani is megbokszol, ezek vélem szurkoltak végig.
Borsai felfigyelt, mincs-e szemrehányás a hangjában. Nem azt jelenti-e ez, hogy ő meg se kérdezte eddig, mivel bajlódik, csak sziszegett, nyögött, ha késő éjtszakáig égette a villanyt.
– Azt akarod mondani, hogy én nem.
– Ha azt akartam volna, azt mondom.
Benkő már a szvetterjét kereste. – Siessünk, hogy megkapjuk a vacsoránkat. A kozmás lábassal meg mit csináljak?
Borsai hamut kotort ki a kályhából, azzal súrolta ki. Ha Edit most látna, amint feltűnt ujjakkal kaparom a lábas alját – gondolta. Szisszenve nevetett, olyan hangot hallatva, mintha talpa alá kerülő bogarat taposna el.
Sokáig csatangoltak aznap este a rakodóparton, amely csaknem sötét volt. Sötéten és mozdulatlanul álltak a zúzókövekkel megrakott uszályok a Dunán, a kotrógép fekete állkapcsa pihent. Beültek egy uszályba. Az éjjeliőr morogván forgatta igazolványukat, sehogysem értette, mi keresnivalójuk van itt éjszaka, mi jó van abban, lógatni a lábukat az uszályról, bámulni a csuszamlós, laza lőszös domboldalt, melynek derekáig ér a víz.
– Az a jó benne – magyarázta az őrnek kézzel-lábbal Benkő -, hogy egy hónap múlva már nem ezt látjuk. Már egészen más képe lesz a vidéknek. Ide is építünk valamit, oda is. Aztán megint kijön az ember egy este, s felméri a nagy csendességben, hogy mi változott. No… találkozunk itt egy hónap múlva?… Jól nézzen körül!
Az éjjeliőr helyett, aki álmosan tömködte pipáját, Borsai jártatta körül a tekintetét, figyelmesen, aprólékosan, mintha minden göröngyről, salakdombról leltárt készítene. A víz megcsobbant, széles köröket vetett, egy hal felficánkolt, mintha ő is körülnézne a világban, aztán újra csend lett, a víz simán és súlyosan folyt tovább.
Borsai hirtelen a pettyeshajú lányra gondolt. Ha ő is itt ülne az uszályon, kissé oldalrahajtott fejjel, minden neszre figyelve, néha feltartva az ujját s a sziget felé mutatva, ahol vadlibák rebbennek fel. Á, ostobaság… Azt se tudja, ki ez a lány. Jómozgású, a hangja kedves. Hát aztán?
Azért elülhetne itt, feleselt önmagával. Elférne Benkő mellett. Közrefognák, hogy meg ne fázzék, mert csípős már az éjszaka. Később Benkő elköszönne… Nem aludt az éjjel, majd leragad a szeme.
– Mehetünk – szólalt meg Benkő. – Most kezd rámjönni az álmosság.
Felcihelődik, hátranéz, mintha várná, hogy valaki tartóztassa. Úgylátszlk, az előbb elbobiskolt. Ilyenkor úsznak át az ember agyán olyan dolgok, amelyek egyébként eszébe sem jutnak.
– Csepel-motort veszek magamnak – mondja vétkezés közben Benkő. – Ez az újítás, barátom, beüt.
Borsai eloltja a villanyt, falnak fordul. Holnap megírja az anyjának, hogy mondjon le Gézáéknak. Majd tatál valami kifogást. Mondja azt, hogy… mondjon akármit, csak ne jöjjenek. Ne látogassák őt szombatonként. Mit akarnak tőle? Unja őket. Unja csipkelődő, fitymálódó megjegyzéseiket, bosszantják Géza “kedves kis históriái”, melyek rendszerint arról szólnak, milyen fejtetőre állított világ ez. Az anyja nem mer majd lemondani nekik. Szinte látja, hogy fejcsóválva járkál a szobában, idegesen kisimítva az abrosz rojtjait, felrázva a díványpárnákat, fiókokat húzgáfva ki-be, nem találva a helyét, egyre panaszosabban dünnyögve: mért bántanánk meg ilyen rendes embereket? Mi okunk van rá? Majd ő elintézi Gézáékat. Dehogyis bízza az édesanyjára. Felkönyököl a párnáján. – Benkő, gyere el vasárnap hozzám.
– Vasárnap? Már most gondolsz a vasárnapra? Messze van az még.
– Mit szoktál vasárnaponként csinálni?
– Nekem vasárnap, hétfő egyre megy. Nincsen családom, akihez kívánkozzak. Mennyei gyerek vagyok, olyan égbőlpottyant. Most, hogy leszek már valaki, asszony után nézek. Előbb a Csepel, aztán az asszony.
– Szóval velem jössz. – Borsai érzi, hogy máris ragaszkodik ehhez a cingár kis emberhez, akivel hónapok óta lakott egy fedél alatt anélkül, hogy tudomást vett volna róla.
Ám a következő vasárnap mégse ment haza. A DISZ színjátszógárda készült bemutatóra, segíteni akart nekik. Késő estig próbáltak az alagsorban. Nehezen verődtek össze s a későnjövőket ő helyettesítette. Hol traktorostány volt, hol kulák. Majd meg partizán, vagy normacsaló.
– Nem jól van ez így – jelentette ki Ágnes. – Kár erre használni Borsai szaktársat. Végre is akárki be tud állni a hiányzók helyett. – Gaskónéhoz hajolt, heves taglejtésekkel magyarázott valamit, Borsai félmosollyal várta, milyen szerepet szánt neki ez a nyurga, “pettyes”, aki már nem is volt pettyes. Fémes, sűrű haján meglátszott az erélyes kefe nyoma. Nehéz lehetett kordában tartani ilyen hajzuhatagot, amely kirúgta magából a hajtűket.
– Magát alaposan ki kell használni, Borsai szaktárs, – mondta komolyan. – Írjon nekünk egy kis jelenetet Dunapenteléről.
– Ne tréfáljon már. Levelet se szeretek írni.
– Ha szükség lenne rá, írna. Nekünk meg most erre van szükségünk. Igaz?
– Igaz hát – mondta egy hórihorgas ácsátképzős és Borsai bosszúsan mérte végig, mert azt se tudja, miről van szó, csak rámondja, hogy igaz.
– Igen, egy jelenetet – ugrott melléje a tatárszemű. – Magának ez nem nagy dolog. Annyit olvasott, tanult. – Piros sapkája alól unszolón nézett rá.
Egy pillanat alatt bizakodó, fiatal arcok vették körül. – Azzal neveznénk be a járási versenyre.
– Juhász Danit kéne megírni, aki kizárta az apját a brigádból, mert elmaradozott a munkából.
– Á, az nem jó!
– Már mért ne lenne jó? .Becsületből zárta ki.
– Inkább azt írja meg…
– De ha egyszer nem tudok írni. Sohasem próbáltam – mentegetőzött Borsai.
Folytatás hamarosan!
Palotai Boris – Nem könnyű dolog
Megjelent: Béke és Szabadság, 1952. január 13.
