PALOTAI BORIS
Aznap kétszer járt az anyagbeszerzőnél, majd a vállalatvezető után sietett, akit a szigeti részlegen csípett el. Kifulladva, csatakosan járt a nyomában, megfeledkezve róla, hogy az ebédidő már régen elmúlt, egyre azt forgatva a fejében, hogy ő pedig cementkiutalás nélkül vissza nem megy, megmutatja annak a vén szamárnak, hogy a föld alól is előteremti, amire szükségük van. S miután azok a bizonyos Berciék néhány nap múlva csakugyan bevégezték a munkát, töprengve szívta a fogát.
– Hiszen nem mondom, van ebben valami… valami hogyishívják… Maguk úgy neveznék, hogy hősi… – fordult Zekéhez. – Csak kérdés, nem csupán lendületből áll-e a ház.
– Miből? – horkant fel Zeke.
– Tudja maga jól, hogy mire gondolok. Sok a gőz! Én meg a tartós, időtálló dolognak vagyok a barátja. Így szoktattak. Az én édesapám Isten nyugosztalja, valamikor Andrássy gróf vadászkastélyát építette s az olyan volt… Azt kellett volna megnézni!
Zeke kihúzta magát. – Hát én sokkal különb épülettel büszkélkedhetek. Úgy nézzen meg szaktárs, hogy Dorogon én építettem a lepárló telepet, ahol először csinálták a kokszbrikettet.
Egy pillanatig farkasszemet néztek. Attól lehetett tartani, hogy puszta tekintetükkel keresztülszúrják egymást. Aztán Zeke becsapta maga mögött az ajtót, bogy csak úgy dörrent.
Azontúl nemigen váltottak szót. A hivatalos mondanivalót is csak a fogán keresztül szűrte meg Zeke s amikor a hét vége közeledett s Borsai hangosan számolta a napokat, hogy: mai már csak két napot kell legyűrni, már csak egyet s itthagyom ezt az iszapfürdőt. Zeke válaszul beletrombitált a zsebkendőjébe.
Hónapok múltán is így diskuráltak. Borsai félhangon beszélt, de lehetőleg úgy, hogy más is értsen belőle. Zeke meg a maga módján felelgetett. Keresztülköhögte Borsai dünnyögését, pipája füstjét vizsgálhatta nagy szakértelemmel, tenyerével hesegette el a bodor karikákat, vagy egyszerűen, a földre sercintett.
– Mit csináljunk, – mondta egy ízben bosszúsan a csoportvezetőnek. – Nincs még elég mérnökünk. – Borsait kereste a tekintetével s hogy megpillantotta mérőléocel a kezében, amint közönyös arccal utánamért a kitűzőknek, megdörzsölte tüskés állát. – Hisz nem mondom, elvégzi a dolgát, csak éppen nem szívvel csinálja. Azt csodálom, hogy fiatalember létére ilyen puha, kényelemszerető…
Úgy mondta, hogy meghallhassa Borsai, aki most nem messze tőlük az öngyújtójával babrált. Türelmetlen mozdulattal kattintotta be öngyújtója tetejét Már megint ez a locsogás, gondolta idegesen. “Szívvel, nem szívvel.” Üres szavak. Pontosan teljesíti a tervet, hibátlan munkát ad át mit akarnak tőle? Indulókat énekeljen közben?
Dohogott még akkor is, amikor az autóbuszon ült és arra gondolt, hogy mindjárt hazaérkezik, otthon várja a jó meleg fürdő, az ebédlőben a terített asztal s hétfő reggelig eszébe sem jut Dunapentele… Kiheveri a nyirkos közös szobát, az örökké harsogó hangszórót, Takács mérnököt, az ágyszomszédját, aki a cipőtisztítást is tervszerűen végzi, Benkőt, az újítót, aki hajnalig szöszmötöl az asztal mellett, a könyv lapjait zizegteti s valami eljárásról motyog álmában. Mert ezek már szegények álmodni sem tudnak.
Az anyja sürgölődő buzgalommal rakta eléje az ételt. – Egyél fiam, lakjál jól egy hétre.
Ez igen… Jó ízek… Nyugalom. Csend. A falon tokás dédanyák képe s nem dekorációk. S vacsora után átjön Géza, Edittel. A sok pamutharisnyás, gumicsizmás, nyakigsáros asszony után jólesik látni Editet, amint a karosszékben ül hullámos puha hajával, ezüstszőkén.
– Meddig bírod még? – kérdi tőle és feleletet sem várva zúdítja rá kérdéseit. – Múlt hét óta hányan szöktek meg? Te nem tudnál valami okosat kieszelni?
Borsai bágyadtan legyint. – Az én tüdőcsúcsomnak méreg az ottani kiima, mégis maradok.
Az anyja ijedten topogott körülötte. – Csak nem betegedtél meg? Soha sem volt semmi baja, – fordult Gézához, – egy napot sem hiányzott az iskolából s most tessék! Edit kuncogott. – Sose féljen nénike, csak bízza Kálmánra az ő betegségét.
Borsait, maga sem tudta miért, bosszantotta ez a kéretlen cinkosság. S mikor Géza szokott gúnyoros modorában arról faggatta, vajjon túlteljesítette-e lelkesedésnormáját, elutasító hűvösséggel hallgatott.
– Mi az, már téged is elkapott a gépszíj? – Edit keskenyre szorította a száját, mintha nevetést lapítana szét. – Már nem zavar újító lakótársad, aki feltalálta az alvásnélküli éjszakát? S mit csinál Takács mérnök, az élcipőpucoló? Elmeséltem Vicáéknak, tegnap voltunk ott feketén. Láttad volna, mekkora sikerem volt!
Borsai megütődve kapta fel a fejét. Igaz, mindezt tőle hallották, de ahogy most visszakerült hozzá, csúfondáros hangszereléssel, valami kárörömet érzett kicsendülni belőle, valami alig leplezett diadalt.
Mit fecsegett ő itt össze-vissza… S most már Vicáék is ezt szervírozzák a vendégeknek a feketekávé mellé. S Vica apja sorra látogatja budai barátait, akik kamásnis lábukat rezegtetve sóhajtják: mit ér manapság az értelmiségi Dunapentelén például…
És jönnek az eltúlzott, kificamított híradások, melyekhez útközben ki-ki hozzáragasztja sértődöttségét. S mindezt ő indította el?! Képtelenség!
Eltolta borospoharát, a lenyelt ízek megsavanyodtak a torkában. – Kár volt ezzel szórakoztatni Vicáékat. S nem is értem, mi ebben a mulatságos, hogy valaki maga tisztítja a cipőjét, vagy hogy négyein lakunk egy szobában, így hát előfordul, hogy egyik zavarja a másikat.
Edit felrámtotta a szemöldökét. – De hiszen te is mulatságosnak találtad, azért mesélted el. Különben honnan ismernénk minden kis részletet? – Előrehajolt, megvesztegető mosollyal nézegette Borsait, amely ellentétben állt mindazzal, amit mondott. – Mulatságost mondtam? Hát tévedtem. Mert te elviselhetetlennek érezted, csak én korrigáltam mulatságosra.
Borsai fakószínűre sápadt. – Ez nem igaz. Ha így lenne, találtam volna már módot…
Az édesanyja felemelte a manduláskiflivel telt tálcát s gyorsan közbevágott: – Ne hagyjátok magatokat kínálni, vegyetek!
Edit szórakozottan csipegetett. – Mi történt veted, Kálmuska? Mert valaminek történnie kellett.
Borsainé elhárító mozdulattal kínálgatott. – Ebből a csokoládés pitéből… A hajdani Zserbó cukrásztól kaptam a receptet.
Borsai hátnakulcsolit kézzel járt fel s alá a szobában. – Nos… Ha azt a látszatot keltettem, mintha csakugyan elviselhetetlen lenne ott az étetem, akkor én… akkor nem is tudom, minek nevezzem magam.
Géza és Edit összenéztek. Az összenézésben nagy gyakorlatra tettek szert. Jóformán nem is keresték egymás tekintetét s mégis összevillant a szemük.
– Miért hazudsz önmagadnak is? – kérdezte Edit és karkötői megcsörrentek a csuklóján.
Borsainé zsebkendőjével legyezte magát. Tapintatlannak találta Editet, sőt egyenesen felháborítónak! – Miért nem esztek? – kérdezte szemrehányóan. – Mindenkitől kosarat kapok?
– Volt idő, amikor csakugyan hazudtam – szólalt meg Borsai és széltől kifújt kezét tüntetőleg az asztallapra fektette. Majd mint aki tettenérte magát, gyorsan visszahúzta s az ölébe ejtette. Igaza van Zekének, gondolta hirtelen. S ha még azt is tudná, hogy milyen felelőtlenül fecsegtem az ottani életről, csakhogy elszórakoztassam ezt a délig alvó, agyonápolt asszonyt, meg Gézát, aki úgy csapott le a pentetei beszámolókra, mint valami zsákmányra.
– Most már nem tudnék hazudni – mondta jóval hangosabban, mint ahogy akarta. – Másképpen látom már a dolgokat.
– Ilyen villámgyorsan változnak manapság az emberek? – Géza megértően mosolygott. – Ha parancsolod, elhisszük neked.
– Ne bántsd Kálmuskát. – Edit hozzélépett, vállára tette vékony ujjait. – Végtére az a fontos, hogy jó pontokat szerezzen magának, igaz?
Borsainé tanácstalanul topogott az asztal körül. Mitől romlott el a jó hangulat? Máskor olyan vidáman telik el az este. – Ne kötekedjetek már – mondta duzzogva. – Béküljetek ki és… na még egy pohárral ebből a burgundiból.
Folytatás hamarosan!
Palotai Boris – Nem könnyű dolog
Megjelent: Béke és Szabadság, 1951. december 30.
