Sztálinvárosi gyerekek XVII.

XVII.

Az iskola valamennyi osztályában megszólalt a hangszóró s diadalmasan zengte azoknak a nevét, akik a fémgyűjtésért Népköz társasági érdemérmet kaptak:
Asztalos Béla, VIII. osztályos tanuló.
Mindenki izgatottan fülel. Tovább, tovább!
Bazal Irén, VIII. osztályos tanuló.
Olyan csend van, hogy még a lélekzet is hallatszik.
Tóth Albert, VII. osztályos tanuló.
– A kis Tóth! A kis Tóth! – felugrálnak a pádból, ölelgetik a kis Tóthot, aki zavarában az asztal lábát rugdossa.
A hangszóró tovább zengi:
Az egész VII. osztály dicsérő oklevelet kap.
Tücsök Oszoli nyakába borul, mert ő áll a legközelebb. Annyi baj legyen, gondolja, ha egyszer kitüntették az osztályt.
– Olyan helyre kell kifüggeszteni az oklevelet, hogy mihelyt belépünk az osztályba, rögtön azt lássuk! – lelkendezik Sári.
– Most már… most már nagyon szeretnék úttörő lenni – szólal meg a kis Tóth. – És Kati is… – Nem mondta, de tudom.
– Hamarabb felavatnak benneteket, mint gondolnátok – mondja titokzatosan Tücsök. Az egész osztályunk úttörő lesz. Ez már valami.
– Hohó! Mihalik még soká nem lehet az! – csattan fel Soly­már. – Ma megint hiányzik. Oszoli, te vagy megbízva, hogy utána­nézz a hiányzóknak.
– Én tegnap is jártam náluk. Senkit nem találtam odahaza. A lakótársak azt mondták, ne sokat kérdezősködjek, majd mindent megtudok. Ma reggel azért újra elmentem. A Mihalikék helyén mások laknak – jelenti Oszoli.
– Mi is már a harmadik helyen lakunk, mióta itt vagyunk – mondja Nagy Eszti. – Előbb a barakkban laktak a szüleim, akkor még itt sem voltam. Aztán a kockába hurcolkodtunk, aztán meg…
– Hová mehettek Mihalikék? – vág közbe aggódva Jutka. – Azt kellett volna megérdeklődnöd. Kis Tóth, te nem tudsz róluk?
Berci úgy el van telve boldogsággal, hogy csak a fémgyűjtési éremmel törődik. Vajjon milyen lesz? Akkora, mint egy ötforintos? Itt fogja hordani a mellén… Este a párnája alá dugja.
Kati a füzetét tologatja ide-oda a padján. Milyen nehéz titkot őrizni, gondolja szorongva s még hozzá ilyen titkot! Tegnap, ami­kor az igazgatói irodában szembesítették Mihalikkal… Még most is borzongás fut végig a hátán, ha eszébe jut, mire akarták őt fel­használni. Margit néni kézenfogva vezette ki a szobából, mert a tárgyak összefutottak a szeme előtt, a szekrény tetején levő föld­gömb mintha körbe repült volna, a térkép lebegni kezdett s a bezárt ajtón keresztül is hallotta Mihalik hangját: “vigyenek el innen…”
– Kati, már kétszer szóltam hozzád – húzza meg a varkocsát Tücsök.
– Mit? … hogyan? – riad fel Kati.
– “Mit… hogyan” – utánozza Tücsök. – Nézd csak a kis Tóthot – suttogja – papírból vág ki magának érmet, azt próbálja a mellére.
– Mi lehet Mihalikkal? – kérdi Ismételten Jutka.
– Elbújdosott – mondja valaki a hátulsó padból. – Ha én fel­szedném a vágányokat, én is a föld alá bújnék szégyenemben.
Nyílik az ajtó s Margit néni lép be. Megáll az első padnál s Nagy Eszti egészen a pad szélére csúszik, hogy még közelebb legyen hozzá. Rámosolyog, ahogyan mindig szokott, de Margit néni most nem mosolyog vissza.
– Pajtások, igen komoly dolgot kell közölnöm veletek – mondja s az arca szokatlanul sápadt, megviselt.
Harminc izgatott szempár tapad Margit nénire.
– Sokan élnek még itten, akik nem akarnak belenyugodni abba, hogy minden megváltozott körülöttünk. Ilyen ember a Mihalik apja is. Valamikor újpesti gyáros volt, aki megszokta, hogy a mun­kások dolgoznak helyette, ő meg hol hegyvidéken, hol tengerparton pihente ki azt, hogy semmit sem csinált. Persze, hogy most nem ízlett neki a munka s a régi világot akarta volna vissza!
Méltatlankodó, ijedt szemvillanások kísérik Margit néni minden szavát.
– Régóta figyelemmel kísértük Mihalik apját. Buzgón.dolgo­zott, úgy látszott, mégiscsak megembereli magát. Aztán tegnap­előtt történt… hiszen tudtok róla, hogy az osztálytársatok, Mihalik Tibor, felszedte a kisvasút vágányát.
Kati előtt rezegni kezdett a levegő, mintha vasalószén gőze szállna. Margit néni hozzálépett, megfogta a karját.
– Katival elhitette, hogy használhatatlan vasat szednek össze. Becsapta Katit, meg Pirost is, aki azt se tudta, merre jár a kis­vasút, hiszen csak nemrégen került ide.
– Gépalkatrészeket is találtak a pincéjükben – szólt közbe fel­háborodottan Tücsök, de Margit néni csendre intette.
– Mindent elmondok nektek. Mindenről tudnotok kell, hogy ezután még jobban nyitva tartsátok a szemeteket.
Tücsök ismét felemelkedett a helyéről, Jutka húzta vissza.
– A gépalkatrészeket Mihalik Tibor nem csavarhatta ki a gépekből. Olyan ember kellett a szétszereléshez, aki érti a gépek szerkezetét. Ezt rögtön felismerte Daru rnama. Hiába tagadott hát a Mihalik apja, rábizonyult, hogy ő követte el s nem holmi haszon­talan kölykök csinálják, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mit tesznek.
Csend van az osztályban. Messziről idehallik egy légkalapács puffogó hangja.
– Az is kiderült – folytatja Margit néni, – hogy néhány hó­nappal ezelőtt ő vágta el napról napra a villanyvezetéket, őmiatta borult sötétség a telepre. Emlékeztek rá… leállt az esti műszak, órákra megbénult a munka.
Az osztályban izgatott fészkelődés támadt. Sziszegő, morgó, felháborodott hangok hallatszottak, egyesek kétmarokra fogták a vonalzót, mások a táskájukat ragadták meg, mintha azzal, ami éppen a kezükügyébe kerül, akarnának nekirontani!
– Mihalik apja megkapta a megérdemelt büntetést. Miliallk pedig még fent van az igazgatói irodában.
– Kizárni! Ki innen!
– Nem keli nekünk!
– Ide többé be nem léphet!
– Csak tegye be a lábát…
Valóságos orkán támadt, szenvedélyes kiáltások csaptak fel, a mindig nyugodt, mindig jókedvű Sári túlharsogta valamennyiüket.
– Hazug! Mindig is hazudott! Az apját is letagadta.
– Be se engedjük az osztályba! – csattant fel Ferkó.
– Meg akarta akadályozni, hogy felépítsük a kohótl – kiáltott magánkívül Tücsök.
– A kohót! Az öntödétl – zúgták minden oldalról.
Daru Kati, aki még sohasem szólt közbe, szaggatott hangon mondta: – Azt akarta… hogy megint egy kajlaorrú csizmáért adjon oda anyám szolgálni?!
– Mindenki minket néz – folytatta Solymár – s ő nem bánta volna, ha lemaradunk a versenyben.

– Nézzük meg minden oldalról ezt a dolgot – mondta Margit néni. – Mihalik Tibor szülei elváltak. Az apja nevelte kicsikorától fogva. S vajjon mire nevelte? Mit hallott tőle? Hogy azok voltak a jó idők, amikor begördült velük az autó a villa kapuján. S gyűlölni kell ezt az új világot, ahol azok a senkiházi mezítlábasok az urak, akiknek ő vissza se köszönt.
– Mihalik pedig szót fogadott az apjának – mondta Zakariás és pattanásai egészen lilák lettek a felindulástól.
– Ha te otthon egyebet nem hallanál, csak azt, hogy minden rossz, ami körülötted történik… – vetette közbe Margit néni.
– Nem hinném el! – kiáltott Tücsök. – Mert van szemem, fülem! Itt élek az úttörők között a mi városunkban. Amit az édes­apám épít!
– Meg a nagyapám! – ugrott fel Ferkó.
– Az édesanyám! – kiáltott Sári.
– Apám, anyám, két bátyám! – sorolta Molnár Pista…
– Mihalik nem érezhette azt, amit ti éreztek. Az ő apjának büntetés volt itt élni. A munkahelyén még csak fékezte magát, de otthon kiöntötte minden keserűségét. A fia pedig elhitte neki, hogy ahol ilyen szerencsétlen az apja, ott neki is csak rossz dolga lehet.
Senki sem szólt, csak Jutka zsebkendőjének zizegése hallat­szott. Berci kétszer is kinyitotta a száját, amíg végre megszólalt.
– Én se voltam valami híres… és most elég jól megy min­den. Nagyonis… – A mellére mutatott. – Érmet is kapok.
– De te nem voltál hazudós! Csak bandavezér! Az mégis más – mondta Jutka.
– Te nem akartál kárt csinálni! – kiáltotta Kenyeres Bandi.
– Ha kivesszük abból a környezetből, amelyben felnőtt és mi neveljük – mondta elgondolkozva Margit néni.
Az osztály hallgatott. Indulat volt a hallgatásukban, fojtott harag.
– Képzeljétek csak el: ha velünk jött volna Szalkszentmártonba fémet gyűjteni… az apja tartotta vissza. Mire elkönyörögte magát, lekéste az indulást. De ha velünk van azon a napon, nem hiszem, hogy az apjának sikerül rávennie, hogy szedje fel a vágányokat.
Tücsök alsó ajkát harapdálva, gondterhelten pislogott.
– Sohase szeretett minket – mondta elvékonyult hangon Jutka. – Egyetlen barátja sem volt!
– Még a víztorony se tetszett neki – fakadt ki Tücsök. – Pedig ilyen víztornyot seholsem talál!
– Én olvastam az Ifjú Gárdát – emelkedett fel a helyéről Ferkó. – Abban a könyvben alig néhány esztendővel idősebb gye­rekek igazi hősök, ő pedig… – nem tudta végigmondani, a harag összeszorította a torkát.
– De azoknak a szovjet gyerekeknek a szülei nem a Mihalik-félékből kerültek ki – mondta Margit néni. – Hősi példák voltak az Ifjú Gárda előtt. Olyan apák, anyák, akik az életüket adták hazá­jukért. A ti osztálytársatok pedig mit látott, mit tapasztalt otthon? Így kell megítélnünk őt, így ítéli majd meg a Fiatalkorúak Bíró­sága is.
A Fiatalkorúak Bírósága?
Feszült csend nehezedett az osztályra.
– Délután az igazgató elvtárs Pestre utazik vele. Mihalik Tibor minden valószínűség szerint intézetbe kerül. S ha jól viseli magát, egy idő múlva visszajöhet közénk. Mert itt élni csak annak lehet, aki szereti a dolgozókat. Aki még a sárral borított utakat is szereti, meg a füstölgő kályhákat, amelyben oly kínnal gyullad meg a fa, aki a sok nehézséggel együtt szereti Dunapentelét! Mert látja, hogy mi lesz belőle holnap, még holnapután! Ha így jön ide vissza, minden nap, minden órában érezni fogja, hogy ami nekünk jó, az neki is javára van. A mi jólétünktől függ az ő jövője. S nek­tek kell majd vállalni, hogy embert faragtok belőle. Értitek?
– Értjük – mondta csengő hangon Jutka.
– Te is érted, Daru Kati? Te is mellé állsz?
– Igen, Margit néni… Mellé állok… – mondta lángoló arccal Kati. – Ha a… – elakadt egy pillanatra. “Ha a jóisten megsegíti”, akarta mondani… Jóisten? Nem, nem a jóisten… Újra belekezdett a mondatba. – Ha a pajtások segítik abban, hogy megjöjjön az esze… ígérem, ha visszakerül, törődök vele. Majd meg tetszik látni.
– Akkor hát kezdjük el az órát. Mi az Molnár Pista, mit akarsz mondani?
– Csak azt… azt Margit néni, hogy mi megmutatjuk Mihalik apjának, hogy még jobban tanulunk ezután! Sokkal, sokkal jobban!
– S még a héten megszerezzük a tizenötödik csillagos napot! – kiáltotta Ferkó.

*

A reggeli zászlólevonáskor kihirdették a tanulási eredménye­ket Tücsök úgy látta, a zászló minden libbenése őket köszönti, s ahogy dagasztja, feszíti a szél a háromszínű lobogót, úgy dagad, feszül az ő szíve is. Hiszen az ő neve hangzott el az elébb! Bojtár Erzsébet… Ez ő… Bojtár Erzsébet minden tantárgyból ötösre áll. És megszerezték a tizenötödik csillagos napot!
Körülnézett a kristálytiszta, hideg reggelben. A vakolópisz­tolyok mintha nem sárga festéket, de eleven napfényt löveltek volna a házak falára. Minden olyan világos volt, olyan fényes! Az új beton­út késpenge módjára csillogott, a kavicsok pajkosan táncraperdültek a habarcskeverőgépekben s amikor bevonultak az osztályba, a fémgyűjtési dícsérőoklevélen, a bekeretezett legjobb dolgozatokon úgy elterpeszkedett a napfény, hogy szinte vakította a szemet.
Az igazgató felemelte fejét az osztálykönyvről, amelybe piros tintával írta be a tizenötödik csillagos napot.
– Három nappal előbb teljesítettétek a felajánlástokat – mondta, becsukta az osztálykönyvet, kedvtelve nézegette a kipirult arcokat. Lelépett a dobogóról.
– Daru Kati, nem vágyódsz már el innen? – fordult Katihoz.
Kati egy pillanatig hallgatott. – Jó itt – jelentette ki. – S ha meglesz a kert, még jobb lesz.
– Meglesz! – mondta komolyan az igazgató. – Nagy Eszter… te év elején kis álomszuszék voltál. Gyakran állítottál be készületlenül. Igaz?
– Igen – lehelte Nagy Eszti.
– Most pedig… Úgy hallom, történelemből, magyarból négyesre állsz. Földrajzból is javítottál.
– Igen! – mondta élénken Nagy Eszti. – Megfogadtam, hogy az öntödéért összeszedem magam. November hetedikén önteni kell! Meg a koreai gyerekekért is mindent megteszek. A nővérem ugyanis… – Elrestelte magát, bennerekedt a szó.
– A Rákosi Mátyás kórházban dolgozik – fejezte be a monda­tot az igazgató.
– Igen! – mondta felgyúlva Nagy Eszti.
– Hát te Tóth Albert? Te ugyancsak kitettél magadért!
Tóth felugrott a helyéről. – Nem hagyom szégyenben a rajt…
– Jól van Tóth pajtás! – nevetett az igazgató, s széles tenye­rét ráfektette Berci tarkójára.
– Meg az öntödét sem hagyom szégyenbe! – tette hozzá Berci. – Azt akarom, hogy folyjon a vas azon a napon… úgy, ahogyan kitervelték.
Óra után valamennyien a faliújsághoz futottak, s versenyeztek, ki írja fel: Teljesítettük a vállalásunkat. Végül is Molnár Pistát, az újítót bízták meg vele.
Margit néni sokáig nézte a faliújságot, majd odaintette Ferkót, a faliújságfelelőst. – Vedd le azt a lapot.
Ferkó habozva szedte ki a rajzszögeket. Csak nem történt va­lami? Hiszen mindenki készült, egy percet sem késett senki, s maga Margit néni olvasta fel, hogy az átlag-osztályzat egy fokkal javult.
Margit néni elvette a papírlapot. Izgatott fejek hajoltak össze, visszafojtott lélegzettel kísérték kezének minden mozdulatát. Most bemártja a tollat a piros tintába…
Miért a piros tintába? Azzal szokta kijavítani a hibákat. Valami hiba csúszott volna a mondatba? De hisz az lehetetlen!
Margit néni gyors, erélyes betűi ott sorakoznak a papíron.
– Tessék, visszatehetitek – mondja komolyan és Ferkó kezébe nyomja a lapot.
Ferkó arca olyan piros, mint a tinta, mellyel Margit néni a mon­dat elé írta, hogy Becsületesen. S a lap sarkába apró betűkkel: Kijavította Csete Margit osztályfőnök.
– Margit néni! – A pajtások körülfogják, ujjongó kiáltások­kal telik meg a folyosó.
– Meglepetést is tartogatok a számotokra – mondja Margit néni. – Sokáig gondolkoztam rajta, mondjam-e meg, vagy igazi meglepetés legyen… De hát nem árt, ha kicsit felkészültök rá.
Csillogó szemmel folytatta: – Meghívtam a Kim Ir Szen iskola növendékeit, hogy részt vegyenek az ünnepélyes úttörőavatáson.
– Azok a pajtások jönnek, akikről Margit néni osztályfőnöki órán beszélt? – kérdezte izgatottan Tücsök.
– Eljön a “kapitány” is? – kérdezte Molnár Pista.
– November hetedikén lesz az úttörőavatás? – érdeklődött Kati s a feje búbjáig elpirult.
– Halljátok? Jönnek a koreaiak! – kiáltotta Ferkó s a ma­gasba dobta a sapkáját.
– Megírom Rozálkának… – suttogta Nagy Eszti.
Senki sem beszélt össze a szomszédjával, senki sem intett a másiknak, s mégis egyazon pillanatban harsant fel a taps. Mintha a sok tenyérnek egyetlen gazdája lenne…
– Ajándékot készítünk a koreai pajtásoknak – ugrott fel izga­tottan Jutka.
– Odaadom a mammutfogat – jelentette ki Oszoli és vala­mennyien tisztelettel néztek rá, mert tudták, hogy a mammutfogtól egy pillanatra sem vált meg eddig.
Sári arra gondolt, hogy két üveg barackbefőtt áll a szekrény tetején, azokat adja oda. Ő kapta születésnapjára, de ő mindig valami ünnepélyes alkalomra várt, hogy megegye. Az egészet egy­szerre! Befőttel jóllakni, az az igazi! De ha jönnek a Kim Ir Szen iskola növendékei, akkor lemond a befőttevésről.
– Van egy zsebkésem, dugóhúzó is van benne – kiáltotta Ferkó – odaadom!
Többen Molnár Pistára mutattak.
– Pista szögekből apró csilléket tud összeállítani, s vas­hulladékból toronydarut.
– Megcsinálom – bólintott Molnár Pista.
– Az lenne az igazi ajándék – mondta Margit néni – ha közösen készítenétek valamit. Raj gyűlésen megtanácskozzuk, mi legyen az.
A délutáni rajgyűlésen már-már abban állapodtak meg, hogy repülőgépmodellt készítenek, a lányok meg matyóbabát s maguk varrják, hímezik a ruháját.
– Miért kell külön ajándék a lányoknak és külön a fiúknak? — kérdezte sértődötten Sári. – A lányok talán nem értenek éppúgy a repülőgéphez, mint a fiúk? A lányok ma már mindenhez értenek. Az én mamám tegnap is harminc méter magasban tetőgerendát ácsolt s nem mondta, jaj, én gyenge nő vagyok! – szólt s lopva egy pogácsát tolt a szájába.
Molnár Pista szót kért.
– Én valami olyat eszeltem ki… gondoljátok el. – Fél­szemöldökét a magasba rántotta s kedvtelve csettintett. – Ha ezt meg tudnánk csinálni… Már mért ne tudnánk?
– Ne magadban beszélj! – mondta neki Jutka. – Mi is akar­juk hallani.
Molnár Pista jobbról-balra ingatta kerek kobakját. – Ez aztán nagyszerű! Nem is értem, hogy nem jutott előbb az eszembe! Ide hallgassatok! Építsük meg Dunapentele modelljét. A mi városunkat adjuk oda nekik.
Olyan boldog zsivajgás támadt, mint mikor a hajnali erdőn egyszerre kezdenek dalba az énekesmadarak.
– Ez igen! – Ferkó a magasba lökte mind a két karját. – Elkérjük a tervrajzot s aszerint építjük fel. Azt is beleépítjük, ami még csak ezután épül! A Martin-kemencéket! Az Erőművet!
– Kis erdőt ültetünk a város közepébe… Babszemet csíráz­tatunk ki… olyanok lesznek, mint a kicsi cserjék – mondta izga­tottan Kati.
– Ki tud a legjobban rajzolni? – kérdezte Jutka.
– Kenyeres, te rajzold meg. Választunk anyagbeszerzőt.
– Én előkerítém az anyagot, bízzátok rám. A föld alól is elő kerítem – lihegte a kis Tóth.
– A föld alatt nincsen anyag! Eredj te csak a DISZ-titkárhoz, ő majd intézkedik, hogy megkapjad, amire szükségünk lesz. Írd szépen össze.
Berci jobban szerette volna, ha a legkülönbözőbb helyekről kell felhajszolni az anyagot. Ha bebizonyíthatja, hogy számára nincsen nehézség! Felvonta a vállát. Nem sokat ér az ilyen megbízatás, ahol az ember senkivel sem pörölhet, senkinek nem járhat túl az eszén, senkinek meg nem mutathatja, hogy ő bizony nem hagyja magát, nem hagyja a raját!
– Azért ne búsulj – mondta neki Tücsök, aki kitalálta a gon­dolatait. – Látod, én sem búsulok, pedig hát nekem is lenne okom rá. Mert épp úgy eszembe juthatott volna nekem az, ami Molnár Pistának. Majd kitalálunk valami nehéz dolgot a számodra. A leg­nehezebbet, ami csak létezik.
Késő estig dolgoztak a pajtások Dunapentele város modelljén, amíg elkészültek vele. Igaz, hogy Garas Pista bácsi is be-bekukkantott a tanterembe, ahol lázasan folyt a munka. – Megyek már, sza­ladok – kiáltotta – aztán otlragadt. Ennek segített valamit, annak magyarázott s észre sem vette, hogy milyen lázasan fúr, farag, kalapál, s deres feje kíváncsian hajlott össze a szöghajú, varkocsos, boglyas gyerekfejekkel.
Jutka apja is eljött ellenőrizni, mennyit haladtak s ő is ott­felejtkezett. Oszoli egész köteg írásbeli jelentést adott át neki, amely szerinte hozzátartozott “az ügyrend menetéhez”.
Végre ott állt a város kicsinyített mása, piros zászlócskákkal feldíszítve, ott álltak a sárgafalú épületek a csöpp piros háztetőkkel, ott állt egymás mellett az öntöte, a mechanikai műhely, a kohó. S ott zöldelt a város és a gyár között az erdő, igazi fűvel, hüvelyknyi bokrokkal, melyeket Kati szinte a lehelletével melengetett. S ott állt a víztorony, ötágú csillaggal a homlokán.
A gyerekek szinte lázban .égtek, amikor a modellt a tanári szo­bában elhelyezték. Ponyvával takarták le, hogy bántódás ne érje, egyetlen karcolás se essék rajta.
A Zója-brigád másnap ebédidő alatt kopogtatott be hozzájuk. – Azért jöttünk – mondta Mari – hogy megnézzük a várost. Libbentsd már föl azt a ponyvát, hadd kukkantsunk alája – fordult Margit nénihez.
Piros is ott topogott a tanári szoba előtt, kendője alól ki­bukkanó haja tele volt malterpettyekkel.
– Ugye te is a mi Pentelénket akarod látni? – kérdezte tőle Margit néni.
– Hát, ha lehetne… – mondja Piros és amikor Margit néni leveszi a ponyvát, összecsapja a kezét, hol a pajtásokra néz, hol meg Margit nénire. – Nem hiszem én azt… úgysem hiszem, hogy ezt ők farigcsálták össze.
– Kérdezd meg Katitól. Neki csak elhiszed? – nevet Margit néni.
Aztán bezárják a tanári szobát, de Piros még mindig ott áll­dogál. Pedig mindjárt lefújják az ebédidőt, s messze esik innen a munkahelye. Végre elindul, ám a folyosó végéről visszafordul, a hetedik osztályosok elé siet, akik zsongva tódulnak ki az osztályból. Keresztbekötött kendője alól zsebkendőt halász ki, gombóccá gyűrve nyomja a Tücsök kezébe. – A koreai gyerekeknek. Én slingeltem!
S fut a lépcsőn s a legalsó fokról kiabál vissza: – Madár is van a sarkában!

*

Reggel, ahogy Tücsök kilépett az utcára, öles betűk néztek le rá a magasból: November hetedikén öntünk!
Fennhangon elolvasta újra és újra. Aztán elszaladt az öntöde elé, ahol vörös festékkel írták a betongerendákra: November hete­dikén öntjük az első vasat.
Tücsök nyílsebesen rohant az iskolába. – Öntünk! – mondta lihegve a kapun beforduló Sárinak.
– Én már tegnap este tudtam. – Sári is liheg, mert kora reggel óta futkos, ezzel a hírrel kopogott be Jutkához, aki sajnos már értesült róla az apjától. Tücsök berontott Ferkóhoz: – Öntünk?
– Miért vagy úgy meglepve? – kérdezte Ferkó – hiszen már szeptemberben elhatározták a dolgozók, hogy november hetedikén öntünk… S amit egyszer elhatároznak… Nem emlékszel már arra a téglára, amibe bevésted a nevedet? – fordult Tücsökhöz.
– Igen, igen hadarta Tücsök, de azért Nagy Esztinek is felkiabált s úgy érezte, hogy Solymárhoz is okvetlenül be kell szólnia, mert Solymár azt állította, hogy képtelenség elkészülni az öntödével ebben az esztendőben. Milyen szamár! Ha egyszer el­határozták!
A kis Tóth cipőjének kopogása még a folyosón hallatszott, ami­kor Tücsök felemelte az ujját. – Fogadjunk, hogy Berci nagyon örül valaminek. Megismerem a járásán. Akkor kopog így. De ennyire még sohasem kopogott!
Tóth Berci úgy lépett be, hogy köszönni is elfelejtett, a padjára csapta a táskáját s kisietett a táblához. Zakariás épp a táblát törölte le.
– Mit akarsz itt? Én vagyok a napos.
A kis Tóth meg se hallotta. Megállt szemben az osztállyal. – Nagyapám levelet írt – mondta és nagyot nyelt.
Egy sörtehajú kisfiú meglökte a szomszédját. – Hát aztán… Mért kell azt bejelenteni?
Tücsök előrehajolt. – Levelet? – kérdezte örömmel.
– Igen, egy hosszú levelet – mondta Tóth Berci és gyűrött papírlapot vett ki a zsebéből. – Itt a fogalmazvány.

Ebben a pillanatban Margit néni megállt az ajtóban. – Na, mi az, kis Tóth? Milyen fontos bejelentenivalód van?
– Levelet írt Tóth nagyapa! – közölte izgatottan Tücsök.
– Igen… itt a fogalmazvány… A brigád segített neki… De erőnek erejével ő akart írni… Levélpapírt hozatott velem és ezt írta… Már szépen le is van tisztázva. Azt kérjük Rákosi elvtárstól, hogy nevezzük el a mi Vasművünket Sztálin elvtárs nevéről SZTÁLIN VASMŰNEK, új városunkat pedig SZTÁLINVÁROSNAK – olvasta a kis Tóth lassan, minden szót megnyomva, aztán összehajtogatta a levelet, mely a sok hajtogatástól már elrongyolódott. – Ez az első levele – mondta, a táblához dűlt, a hátával mind leszedte a krétát, de senkinek sem jutott eszébe nevetni rajta.
Margit néni odament hozzá, kisimította haját a homlokából. – Ez nagyon nagy dolog, Berci – mondta neki és már nem is volt egyetlen hajszál sem a kis Tóth homlokában, de Margit néni ujja még mindig ott motoszkált. – Elmondjuk az osztálytársaidnak is, hogy mindnyájan veled örüljenek. Tóth nagyapa nem tudott írni, pajtások – fordult a gyerekekhez – olyan nyomorúságban nőtt fel, hogy kis­iskolás korában el kellett szegődnie kondásgyereknek. Tücsök tanította meg a betűvetésre. S most írta az első levelet Tóth nagyapa, hisz hallottátok. Gyere csak ide, Tücsök.
Tücsök lesimította szoknyáját, Margit néni mellé állt. – Igazi úttörő vagy – mondta Margit néni és megszorította a kezét.
A következő tízpercben az iskola hangszórója Tücsök nevét zengte. A folyosón, a szertárban, az osztályokban, a lépcsőházban megálltak a pajtások és füleltek. – Igazgatói dícséretet kapott. Ez már valami.
Tücsök összebújt a sarokban a kis Tóthtal. – >A “z” betűket jól írta nagyapád? – kérdezte aggódva. – Az még nehezen ment neki. Nagyon haragudott a kacskaringókra.
– Két papírt rontott el a “z” betűkkel – vallotta be Berci. – Az “s”-eket is fordítva írta. De aztán sikerült.
A délutáni rajgyűlésen a pajtások elhatározták, hogy ők is levelet írnak. Estére elkészült a levél. Az egyik sarkába úttörőt fes­tettek, aki magasra emeli az úttörőzászlót. Mögötte hosszú sorban úttörők menetelnek, tollat, vonalzót, könyvet tartva a kezükben.
Oszoli félszemét behúnyva vizsgálgatta a rajzot. – Nem látszik mi van a kezükben – jegyezte meg.
– Dehogyisnem — bizonygatta Jutka s szabályos gömbölyű betűkkel a rajz alá írta: Mi, dunapentelei úttörők arra kérjük Rákosi elvtársat, nevezzék el a mi városunkat, melyet édesapánk, édesanyánk, nagyapánk, bátyánk, nővérünk épít, Sztálin elvtársról. Mi tudjuk jól, mit jelent sztálinvárosi úttörőnek lenni. És éppen ezért megfogadtuk, hogy egy se lesz közöttünk…
– Várj egy pillanatra! – akasztotta meg Ferkó. – Előbb írjuk meg, hogy november hetedikére mi is felajánlást tettünk.
– Az nem a levélbe való – ellenkezett Nagy Eszti. – Azt majd kitesszük a faliújságra.
– Bele kell írni a levélbe – mondta Tücsök határozottan. – Rákosi elvtárs elolvassa a levelet és azt mondja magában: “ezek a dunapentelei úttörők segítették az apjukat, hogy teljesíteni tudták a vállalásukat. Ezeknek én megteszem, amit kérnek.” Csak írjad Jutka… Hol hagytad abba?
– Megfogadtuk, hogy egy sem lesz közülünk…
– … hanyag, fegyelmezetlen – fejezte be a mondatot Tücsök.
– Mindnyájan érezzük, hogy egy olyan városban, amely Sztálin elvtárs nevét viseli, úgy kell viselkedni az úttörőknek, hogy sose csinál­janak selejtet, azaz ne feleljelek egyesre.
– Ezt persze szebben is ki lehet fejezni – mondta Oszoli. – Én azt írnám: a mi nemes törekvésünk oda irányult, hogy szám­űzzük a felületes tanulást…
– Eriggy a nemes törekvéseddel – nevetett teliszájjal Sári. – Írjuk csak tovább.
Jutka tollszára sebesen siklott a papíron. Felajánlottuk, hogy a gyengébb tanulókat segítjük s November 7-re elérjük a négyes átlagot.
Daru Kati feje a papír fölé hajolt. – És mibelőlünk lesz majd az a csillagos sereg – szólalt meg csendesen – amelyik tovább építi, amit édesapánk elkezdett…
– Kati! – ugrott fel Jutka és jobbról-bálról megcsókolta az arcát. Sári felkapta, körbeforgott vele, majd barátságosan hátbavágta. – No nézd csak! Nem is hinné az ember, mit ki nem talál ezzel a szösz-fejével.
– A sztahanovistákat nevezed csillagos seregnek – szögezte le Oszoli és beírta a noteszába. “Csillagos sereg, egyenlő sztaha­novistákkal.”
Jutka tolla alól vidáman futottak ki a sorok. – Most mindnyájan írjátok alá – mondta ünnepélyesen.
Tücsök leheletével szárította a levelet, melyen a tinta még ned­vesen fénylett, majd Kati kezébe nyomta. – Te fogod átadni Margit néninek.
A délutáni rendkívüli rajgyűlésen Margit néni bejelentette, hogy tizennégyezernyolcszázan írták alá a levelet, melyben azt kérik, hogy Penteléből Sztálinváros legyen. Piros bőrkötésű könyvben viszi a küldöttség a levelet Rákosi elvtársnak.
– A miénk is közte van? – kérdezte izgatottan Ferkó.
– Természetesen.
– Akkor jó – mondta megnyugodva Ferkó.
Sári úgy gurult be az osztályba, hogy majd elseperte az útjába kerülőket. – Gyerekek! A mamám… a mamám bent van! – kiál­totta.
A pajtások közrefogták Sárit. – Hol bent? Beszélj hát!
De Sári csak lihegett, gömbölyű arca majd kicsattant a boldog­ságtól. – Tegnap este… késő este jött haza röpgyűlésről… csak ma tudtam meg. – Szavai egymás sarkába lépnek, nem tudja hol kezdje, mindent egyszerre szeretne elmondani. Tücsök jól meg­rázza. – Mondd már, mert kirázom belőled!
– Bent van a mamám a küldöttségben, amelyik Pestre megy Rákosi elvtárshoz. Azt mondták a társai, hogy egy ilyen asszony, akinek egy brigádra való gyereke van s mégis, amikor özvegyen ma­radt, önként jelentkezett ide dolgozni, szakmát tanulni… ilyen asszonynak bent kell lenni a küldöttségben!… Jaj, add kölcsön a csa­varos ceruzádat! A nagy izgalomban otthon felejtettem.
Hárman is nyújtják csavaros ceruzájukat.
– Mari is bent van a küldöttségben… a fiatalok őt válasz­tották.
Nehéz megállni, hogy nyugodtan maradjanak. – Mindenki a helyére! – vezényel Jutka.
– Fenyőfákat raktak le az útra – szólal meg egyszerre Kati. – Délre már el is ültetik őket az iskola köré.
– Sudár, nagy fenyőfák – mondja Ferkó. – Teherautón szál­lították őket. Én láttam!
Nagy Eszti két tenyerére fekteti az arcát. – Ökrösszekéren ballagtak azelőtt azon az úton, mi azon jöttünk be.
– Majd meg földásó gépek dübörögtek rajta – folytatja Jutka.
– Huj, hogy féltem tőlük! Aztán teherautók robogtak téglával, gömbvassal megrakodva. Most meg már fenyőfákat szállítanak, hogy szép legyen a város.
– Úgy mondod, mint egy verset – jegyzi meg Ferkó.
– Tovább is mondom. Mi meg milyen nehezen tudtunk sze­rezni egy csillagos napot. Igaz? Most meg már… Most meg már nincs semmi baj! – fejezi be Nagy Eszti egérfogait mutogatva.

*

Egy nappal november hetedike előtt ünnepélyes csapatgyülésre gyűltek össze a pajtások a feldíszített tornateremben. Úttörőket avattak! Zászlókkal, pergő dobbal vonultak be a pajtások, egyre az ajtó felé pislogva, vajjon a koreai pajtások időben megérkeznek-e.
Már ott állt a város, Dunapentele kicsinyített mása, a pirossal leterített asztalon s ők még mindig nem jöttek.
Ma avatják Katit és a kis Tóthot Magasratartott fejjel, az izgalomtól égő fülekkel állnak a sor elején. Kati piros szalagot font a varkocsába, Berci pedig olyan benzinszagot áraszt maga körül, hogy mindenkit tüsszögésre ingerel. Viszont a ruháján egyetlen foltot sem lehet felfedezni! A haja is – eltekintve attól az egyetlen fürttől, amely kérdőjelként kunkorodik a fejebúbján – rendesen simán lapul a fejéhez.
S egyszer csak előlép Bojtár János, sztahanovista brigádvezető, s beszélni kezd. – Ti jótanulással harcoltatok az öntöde fel­építéséért. Így segítettetek nekünk. Mi pedig ezt a zászlót ajánljuk fel a legjobb rajnak – s kinyújtott karjával meglenget egy piros selyem lobogót – harcoljatok érte pajtások! Ezt már nem a Bojtár­brigád adja nektek, hanem a November 7. brigád, mert mától kezdve ez a brigád neve.
Tücsök nem tud hová lenni a meglepetéstől. Hogy tudta apa ezt így titokban tartani? Ő bizony nem bírta volna ki…
– Bojtár elvtárs – mondja csengő hangon – igyekszünk elnyerni a November 7. brigád versenyzászlaját. Nyári táborozásra már magunkkal szeretnénk vinni. Majd meglátja Bojtár elvtárs: soha nem engedjük ki a kezünkből.
– Majd meglátom Bojtár pajtás – mosolyog apa.
Kati és Berci feszesen áll, Berci összepréseli a száját, a szemét meg picire húzza, mert könny tolakszik a szemébe, amit persze erőnek erejével vissza akar nyomni.
S elérkezik a pillanat, amiről napok óta álmodott. Leteszik a fogadalmat.
Margit néni Kati nyakára köti a vörös nyakkendőt, Hajdu András pedig a kis Tóthéra, akinek szeme sarkába mégiscsak odalopózott egy könnycsepp. S épp abban a pillanatban, amikor kinyílt a tornaterem ajtaja, s hat koreai pajtás, a Kim Ir Szen-iskola küldöt­tei, magyar és koreai zászlót lengetve vonulnak be a terembe. Elől megy az a sebzetthomlokú fiú, a “kapitány”, akiről Margit néni mesélt. Utána egy szurokfekete hajú lány csokrot tartva a kezében.
– Előre! Előre!
A pajtások hangja összeolvad, lengenek, lobognak a zászlók, felharsan az úttörő induló.
– Eszti – suttogja izgatottan – Jutka kezdd el!
Ferkó sürgetően int. – Téged bíztunk meg – súgja oda Eszti­nek, aki a minap olvasta fel Rozálka Koreából írt levelét…
Eszti tegnap két fogalmazványt is írt, mert írásközben fel­hólyagzott a papír a könnyeitől. Hol az üdvözlő beszéd? Izgatot­tan a zsebébe nyúl. Ott kell lennie… Hiszen oda tette. De a zsebé­ből mindössze egy fényes tízfilléres gurul ki. A kabátzsebében lenne? Csakhogy a kabátját a fogasra akasztotta… A szoknyája zsebé­ben kutat. Hiszen ha bélés lenne a szoknyájában, volna rá remény, hátha lecsúszott a papír. De miért bélelnének ki egy szoknyát. Ki hallott már olyat? Pedig a múltkor a kabátzsebe bélésében találta meg elveszettnek hitt hegyezőjét. Végigtapogatja a blúzát, Jutka lázasan segít neki. Sári kerekrenyílt szemmel, ijedten nézi, hogy mi történik itt. A koreai pajtások kitalálják a kapkodó, izgatott moz­dulatokból, hogy valami nincs kéznél, ami sürgősen kellene. Báto­rító pillantásokkal biztatják Esztit, hogy csak keresse nyugodtan.
Eszti pipacspirosan emeli fel a fejét. – Kedves pajtások! El­vesztettem a beszédet, amit a ti üdvözlésetekre írtam. Ezért csak így mondom el… Rozálka, az én nővérem Koreába utazott a kórház­vonattal, hogy ápolja a ti hőseiteket… És minden levelében arról ír, hogy milyen bátor nép, milyen derék nép a tiétek. – Eszti hangja elcsuklik, alig hallani, amit mond. Margit néni is sokat beszélt rólatok. Ismerünk már jól és meg akartuk régen mondani nektek, hogy mi veletek harcolunk a békéért… és nagyon, nagyon vár­tunk… számoltuk a napokat, mikor jöttök már. Érezzétek otthon magatokat a mi hazánkban. Mert mi úgy szeretünk benneteket… nem is tudom megmondani, mennyire. Nagyon! – mondta gyorsan és tovább nem tudta mondani…
Az úttörők ajkán énekszó csendül s a vidáman szárnyaló dal­lamok közben vezetik a pajtásokat az asztalhoz, melyen ott áll a csodálatos város… Mert csodálatos, meg kell adni. Eddig nem is látták, milyen gyönyörű! Molnár Pista ujjahegyével megigazítja az Erőmű csarnokát, ráfúj az erdőcskére, hogy a zöld fűszálak meg­rezzennek.
Elragadtatott kiáltások törnek fel, meglepett sóhajok. Egy koreai kislány összecsapja a kezét s úgy hajol a városka fölé, mintha a szívverését lesné.
– Egyedül készítettük – mondja széles mosollyal Molnár Pista. – Ez :a mi városunk. Mindjárt végigvezetünk benneteket az igazi városon s megkeresitek ezeket az épületeket – mondja és ujjai fürgén mozognak az apró házak között.
A koreai pajtások körülállják a városkát. A “kapitány” komo­lyan, figyelmesen jártatja körül a szemét a magyar pajtásokon.
– Köszönni nektek ezt a szép ajándékot – kezdi tört magyar­sággal. – De csak úgy fogadni el… cserébe. Ha hazamegyünk Phenjan… Szöul,.. felépítjük a mi városainkat. És elküldeni nek­tek az új Phenjant, ilyen kicsibe, mint ez itt.
Tücsök átöleli a mellette álló koreai kislányt.
– Minél, hamarább küldjétek az ajándékot – mondja Sári és cuppanós csókot nyom egy koreai kislány arcára, akinek mutatóujja végigsiklik a városka mellett elhúzódó ezüst csíkon.
– Ez a Duna… pléhből vágtuk ki – magyarázza Sári.
– A mi Dunánk: Tetonghan folyó – mondja a kislány és gyöngéden megérinti a pléhcsíkot s úgy megörül a gyufaskatulyákból készült hajóknak, hogy hangosan felnevet.
– Hogy hívnak téged? – kérdi tőle Sári és azon töri a lejét, hogy tudna hazaszaladni a két üveg barackbefőttért.
A szénfekete kis koreai lány oldalra hajtja a fejét. – Én vagyok Zsuzsi… öreg mama nem tud Ju A Za-t mondani. Öreg mama főz nekünk ebédet. És van nekünk Mariska mama is. Meg szürke mama…, meg kicsi mama…, meg tanítónéni mama…, sok mama!
– Csak egy mama nincs – mondja fájdalmasan Szin In Hi, akit itt Panninak hívnak. Piros úttörő nyakkendőjét csavargatja, majd a nyakkendő csücskével megtöröli a szemét.
Ferkó gyorsan kezébe nyomja a bicskáját. – Ez a tiéd… dugóhúzó is van benne.
A “kapitány” bemutatja a pajtásait – Pak Cong Ca költő – mutat egy lányra, akinek sötét haja függönyként hull a vállára.
– Cse Jong Hun is költő. Tanár szeretne lenni. És Zsuzsi… mi leszel Zsuzsi?
– Esztergályos – vágja ki gondolkodás nélkül a kis koreai Zsuzsi.
A “kapitány” újra a várost nézegeti, töltőtollával sorra rámutat egy-egy épületre.
– A gépeket nem tudtuk beépíteni – mentegetőzik Kenye­res. – Molnár Pista akarta. De hát minden neki sem sikerülhet, pedig csuda ügyes.
– A gépekről beszélj, ne énrólam – mondja mérgesen Pista.
– Micsoda gépek! füttyent a kis Tóth. – A Győri Vagongyár munkásai óriási gőzdarut készítettek nekünk. Úgy szedi le a vasúti kocsikról a gépeket, mint én a bokorról a ribiszkét. – Hirte­len elhallgat, zavartan pislog. Úgy érzi, nem való így dicsekedni, különösen nem a koreai pajtásoknak, akik tizennégyezer kilomé­terre vannak hazájuktól és nemcsak gépük nincs, de semmijük sincs. Se apjuk, se anyjuk, még tán nagyapjuk se…
A “kapitány” egy nyolcadistához fordul. – Gyerünk meg­nézni a várost. Aztán majd játszunk valamit.
– Van futballpályátok? – érdekfődik Pak Cong Ca.
Kifelé indulnak a tornateremből, fürge, fekete rigókként röp­ködnek, szaladnak, az egész iskola kíséri őket.
– A “kapitány” futballozni szeretne – súgja délután a kis koreai Panni és Ferkó már rendelkezik.
– Álljatok fel pajtások. Cse Jong Hun, mit szoktál játszani?
– Center! – kiált fel örömmel a kis költő. – Ki lesz a bíró?
– Piros! – szalad ki a Kati száján.
– Ért a játékhoz? – kérdi szigorúan Ferkó.
– Nem nagyon – vallja be Kati – de látom a szemén… velünk akar lenni.
– Hát akkor majd segít a bírónak. Állj a bíró mellé Piroska és figyeld, hogyan csinálja.
Piros úgy tesz, mintha cseppet sem érdekelné a játék, hisz kinőtt ő már ebből. De azért ott mászkál a pálya közelében s örö­mében összecsapja a kezét, amikor meglátja a kis Tóthot, amint a “kapitánynak” fejel egy labdát, aki villámsebesen továbbrúgja.
– Tempó! Tempó! – biztatja Piros s még a varkocsa is ki­bomlik, úgy izgul, ugrál, nyomonkövetve a labda útját.
Sári közben kereket oldott. S amikor visszajön, mindkét kezé­ben egy-egy üveg barackbefőttet szorongat. – Neked hoztam – mondja és a koreai Zsuzsi kezébe nyomja. Nem kell eltenni, nem kell beosztani – biztatja. – Akár most is megeheted az egészet! Egyszerre!
Nevetve, ujjongva jönnek le a pályáról, a koreai Zsuzsi egy-egy barackot dug a játékosok szájába, ő maga az üvegből szürcsöl­geti az édes levet.
– Miért fejelsz te mindig? – kérdi kíváncsian a “kapitány” a kis Tóthot.
– Mert kímélem a cipőmet – mondja a kis Tóth és felemeli a lábát, hogy lássák, milyen vadonatúj cipő feszül rajta.
– Játsszunk most valami mást – ajánlja Cse Jong Hun. – Kicsit várni… mindjárt eszembe jut… hogy is van? – Halkan dúdol magában s egyszerre felkiált s vidáman rákezdi:

Fiatalok, úttörők, itt állunk mi készen,
Annyi a mi seregünk, mint fűszál a réten

A többiek körbe állnak, ütemesen tapsolnak.

Éljen a szabadság!
Felépítjük szép hazánk…

Cse Jong Hun Pirost hívogatja a kör közepébe, táncra perdül vele, majd az arra haladó Bojtár Jánosnak tisztelegnek és hívogat­ják, csalogatják, hogy álljon be közéjük. Egyre növekszik, tágul a kör, csattognak a tenyerek, ütemesen dobbannak a lábak, jóked­vűen kanyarog a nóta:
– “Az anyám is úttörőnek nevelte a lányát” – énekli Kati és a “kapitánnyal” táncol, Pak Gong Ca pedig Garas Pista bácsit for­gatja meg.
– Hohó húgocskám! – kiált Pista bácsi és levegőbe emeli a lobogóhajú kis költőnőt, akinek csengő kacagása messzire hallik…
Már Danika és Lacika is a kör közepén totyog, Margit nénibe a koreai Zsuzsi csimpaszkodik, de világért el nem engedné Sári kezét.

Felhevülve, boldogan ülnek a tornateremben felállított virágok­kal díszített asztalhoz.
– Nyáron eljövünk hozzátok építeni – ígéri a “kapitány” – mindnyájan, ahányan csak vagyunk.
Kitörő örömmel fogadják a “kapitány” szavait, újból és újból összeölelkeznek.
– Olvasd fel a versedet – fordul Tücsök Pak Cong Cahoz, aki nem kéreti magát. Táskájából kiveszi pepita füzetét, elgondolkozva lapozgat benne. – Ezt már lefordította a tanár elvtárs – mondja s csendesen nézi a lapot, melyen gyöngybetűkkel ez áll: Az én hazám. Elfogódottan kezd bele, nehezére esik a magyar szó, aztán átmeleg­szik a hangja és amikor odaér, hogy:

….ezer város van közöttünk,
ezer falu, ezer út,
ágyú dörög ott mindenütt,
hős népünk vív gazok ellen,
igazságos háborút,

a hangja felcsap, kislánytermete kinyúlik, félelmetesen erős lesz.

Halott testvér mögé élő
áll, mint acél bástyafal.
Világ! Érted is harcolunk,
velünk van, ki békét akar
s miénk lesz a diadal!

Otthon is szól a pacsirta,
a csindalle rügyet hajt,
de ki szagol ott virágot,
ki üdvözli ott a tavaszt,
ki hallgatja meg a dalt?

Szülőföldem pacsirtája,
Öntsd csak ki a szívedet,
ne búsulj hogy nem hall senki!
Bárhogy bömböl ott az ágyú,
Én hallom az éneked…

Elhallgat, odamegy Jutkához, akinek szájaszögletén megállt egy könnycsepp. – Ne sírj… hisz a Moranbon-hegyen ismét ne­künk nőnek a fák.
Oszoli, a hűvös, kimért Oszoli, megfogja a kis koreai leány karját. – Mindent megtennék, hogy újra halljátok az otthoni pacsirtákat.
– Hallgassátok meg az én versemet – szólal meg Cse Jong Hun. – A címe: A békéért tanulok.

Öreg ágon öreg kakuk,
Szól, szól, egyre szól csak szól,
Mintha hazám nyelvén szólna.
Értem. Szívem úgy elszorul
A keserű bánattól.

Hol találsz egy békés ágat,
Koreában kis madár?
Vértócsában nem nyit virág.
Hol ágyú szól, még kóró sincs,
A kis lepke mire száll?

Milyen szép itt az iskolánk!
Otthon nem látsz, csak romot…
Béke! Népem érted harcol,
Itt a csendes barackfánál,
Én is érted tanulok.

Percekig némán állnak. A kis Tóth megfogja a sebzetthomlokú fiú kezét. Felnéz rá, mondani akar valamit, kinyitja, becsukja a szá­ját. – Tücsök, mondd meg te – szólal meg végül – te tudod.
Tücsök azt gondolja: csakugyan, ezek az ifjú hősök futballoz­tak az előbb olyan önfeledten? Csakugyan ez a sebzetthomlokú fiú, akinek a mély heg vörösen izzik a homlokán, ugrott Oszoli nyakába, amikor neki adta a mammutfogat?
– Mi tizenöt csillagos napot szereztünk – kezdi Tücsök – nagyon nehéz volt… nekem legalább is nehezemre esett. De hát… – a kis Tóthra pislog… Ugye, ő is ezt akarta mondani?
A kis Tóth fészkelődik. Gondterhesen ráncolja a homlokát.
– Én sokszor gondoltam rá, hogy nektek mennyivel nehe­zebb – folytatja Tücsök – és nem meri kimondani, ami a nyelvére tolul. – És minékünk minden egyes napunk csillagos lesz ezután.
Berci megkönnyebbülten bólint. – Ez biztos! – teszi hozzá Tücsök.
Körülnéz és úgy látja, hogy azok is bólintanak, akik meg se mozdítják a fejüket. A kis koreai Zsuzsi zsebkendőjével integet. Az­zal, amelyiknek a sarkába madarat hímzett Piros…

*

Elérkezik a várvavárt reggel. Tücsök már hajnal óta nem al­szik, de nem alusznak a többi pajtások sem. Pedig ma nem búg fel az ébresztő sziréna, mégis talpon a város! Az úttörők az iskola­udvaron gyülekezve nézik a végeláthatatlan hullámzó sorokat, melyek megáradt folyóként hömpölyögnek a Vasmű felé.
– “Sztálinvárosi Általános Iskola!” – mutat Tücsök az újon­nan festett táblára, amely ott díszeleg a kapun.
Jutka egyszerre felkiált. Jönnek már a koreai pajtások! Együtt nézzük végig az első öntést! Ahogyan megígérték!
Pak Cong Ca, a kis költőnő vezeti a küldöttséget. – Elsőnek üdvözlünk titeket, sztálinvárosi úttörők – mondja csengő hangon.
A koreai Panni Margit nénihez siet, mindkét kezével átfogja a karját. – Margit néni-mama hívott ide, hogy örüljünk… ti is… mi is. És csináltunk nektek selyemből csindallét. Szép koreai virágot.
A díszszázad elindul a magasra tartott zászlóval, melynek rúdjára kékszirmú koreai virágot kötöztek. A kis Tóth zárja be a sort. Mellén ott díszlik a népköztársasági érdemérem, időnként oda-odapislog, mintha attól tartana, hogy álmodja az egészet.
Az öntöde hatalmas csarnoka megtelik emberekkel, ezren és ezren állnak már bent s a kapun még mindig özönlik a nép.
– Idegyertek pajtások! Ne vegyétek el a dolgozóktól a helyet – mondja Margit néni s az öntöde ablakai alatt sorakozó teher­autókra állítja őket.
– Kint maradunk? – kérdi csalódottan Zakariás.
– Innen legalább jól lehet látni – mondja Tücsök s egyik kezével Pak Cong Ca-t húzza magával, a másikkal Katit. – Pont a kemencére látni – kiált fel örömmel.
– Egy elsősnek az apukája fog önteni, Boró bácsi – magya­rázza a koreai pajtásoknak Molnár Pista. – Vasöntő volt, most ő itt a vezérigazgató. Mindig arra vágyott, hogy ő öntse az első vasat.
– Én is arra vágyom, hogy odahaza Phenjanban én öntsem az első vasat – szólal meg a sebzetthomlokú kisfiú.
Csend van odabent, csak a daru zúgása hallatszik, amint a vasüstöt a csatorna alá teszi.
– Az ott ni, Boró bácsi… az öntő!… Most kezébe veszi a vasrudat… Most!… – suttog Ferkó az ablakhoz tapasztva arcát.
Molnár Pista erősen .megmarkolja a “kapitány” karját.
– A vasrúd áttöri a kemence falát… – Torkán akad a szó, mert ebben a pillanatban a csatornán végigszalad az izzó, sistergő vas, ugyanekkor dörögve, ujjongva tör fel a kiáltás: – Sztálin!
Zeng, zúg a csarnok a forró kiáltástól, zengenek az újszülött házak, az ezüst távíróhuzalok megrezzennek, tovább zengve, bongva: Sztálin!
Az üstbe zuhogó tüzes vasgolyó mellől felpillantanak a vas­öntők, szemük az ablakra téved, melyre száz és száz gyermekarc tapad. Komoly, kedves kis legénykearcok, elfogódott, pirosló kis­lányarcok s köztük a hat koreai gyermek figyelmes, okosszemű, melegbarna arca széles koszorúban fogja körül a kohót.
S a Sztálin Vasmű első vasa mintha vastagabb sugárban ömlene s fent a magasban, ahonnan “pont a kemencére látni”, a gye­rekek boldog szorongással figyelik a tüzesen olvadozó, izzó vasat.
S ahogyan pattannak, röpködnek a szikrák, Tücsökből kiszalad a kiáltás:
– A mi csillagos napjaink is benne vannak abban a ragyo­gásban! Ez biztos!

VÉGE

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953