Mozidélelőtt VIII. – Párbeszéd

PÁRBESZÉD

Hreskó János új filmje

Tizenöt év törté­nete az érzelmek tükrében. Vagy tán több is annál: igazságkereső szen­vedéllyel s a maga korához felnövő ember tisztánlátó nyugalmával elmondott val­lomás az elmúlt tizenöt esz­tendőről. Nagy vállalkozás, igaz szándék. Érthető hát, ha egy lépéssel a mű előtt a felfokozott várakozás járt. Az ilyenféle várako­zás nehéz próbára bocsátja az alkotást. S a vállalkozás nagysága nemcsak megra­gadja a nézőt, de az igényt is növeli, amellyel a műhöz közelít. Így azután a Párbe­szédnek, Herskó János filmjének ugyancsak ma­gas mércén kell megállnia.
Tehetséges munka – hadd mondjuk ezt ki, mi­előtt még a részletek prob­lémái felől közelítve vitat­hatóvá lenne. Erényei meg­különböztetett figyelemre érdemesek s azt bizonyít­ják, a forgatókönyvíró-rendező képes rá, hogy művé­szi törekvéseinek példájá­val a magyar film útját a magasabbrendű, nagyobb szándékú vállalkozások felé egyengesse.
Nem mondanám, hogy hibátlan alkotás született. Ismert és a hatást befolyá­soló gyengéi azonban film­jeink egy részének az utób­bi években megfigyelt típushibáitól lényegüket te­kintve különböznek. Ha ugyanis némely magyar film buktatóinak forrását az ízlés botlásaiban, a stí­lusérzék bizonytalanságá­ban, vagy a közérdekű gon­dolatoktól való tartózkodás­ban véltük megtalálni, itt, a Párbeszéd esetében in­kább azt kellene monda­nunk, hogy a film vitatható mozzanatai éppen bizonyos túlértelmezettségből, vala­mely, különben helyes gon­dolat túlhajtásából követ­keznek.
De fontosabb ennél, ami megkülönböztet. Például a szemlélet s a művészi anyag eredetisége. Hányszor idézte egy-egy film láttán a kri­tika aggodalmasan Lessinget: Senki sem járhat bün­tetlenül a pálmák árnyéká­ban. A példákat láttuk ilyenkor, amelyeket idegen közegből próbált átmente­ni az alkotó; s a talán igazán meg sem értett minta ráhatását láttuk, amely csak utánzatot teremhetett. Ez a film most végre ismét valami eredeti, sajátos al­kotás, amely valóban a mi életünk anyagából táplál­kozik, növekszik, nemcsak történéseiben, de lélektani felismeréseiben, tónusában is.
Nemcsak az elmúlt tizen­öt év története ismerős – azok is, akik végigélik, hit­tel és kételyekkel, této­vázva, majd újrakezdve, felnőttként kiformálva ma­gukban az erőt, amely hi­vatást és szerelmet maga­sabb értékrendben képes újrateremteni.


Párbeszéd a vonaton (Semjén Anita, Sinkovits Imre)

Judit és László, a Párbe­széd szerelmespárja átél e tizenöt elbeszélt esztendő alatt minden olyasfajta válságot, amilyent a házas­párok legtöbbje. Csakhogy ezek a válságok nem első­sorban valami megmagya­rázatlan nyugtadanságból, nem csak érzelmi kielégületlenségből, nem is kissze­rű praktikus problémák­ból fakadnak, hanem az emberi élet értelmével s az igazsággal való szembesítésből. S ezért képesek végül is újra egymásra ta­lálni. Sorsukban a film minden erőltetettség nélkül azt a gondolatot fejezi ki, hogy magánélet és közélet szerves összefüggésben, kölcsönhatásban formálódik. Ez az összefüggés a való­ságban nyilvánvalóan bo­nyolultabb áttételekkel, nehezebben felismerhető mó­don jelentkezik, mint itt e filmben. A rendező mégsem rajzolta át a valóságot, hiszen ő kommunistákat választott története hőseiül, olyan embereket, akiknek életében valóban közvetle­nebbül, kitapinthatóan ér­vényesül a társadalmi je­lenségek hatása. És szerel­mük ettől nem érdektele­nebb lett, nem szokványo­sabb, ellenkezőleg, felfokozottabb, lélektanilag is árnyaltabb.
LÁSSUK A PÉLDÁT. Egy négyéves ismeret­ség, fiatalokhoz illő s ná­luk oly természetes, évődő, játékos szenvedéllyel bon­takozó szerelem nyomán születik meg e házasság, amelynek első, idillikus hónapjait töri, robbantja szét Lászlónak, az egy­kori illegális kommunis­tának érthetetlen, magya­rázat nélküli letartóztatá­sa. 1950-et jelöl a naptár. Judit, az asszony, aki nem­régen még a náci haláltábor szögesdrót kerítése mö­gül figyelte remélni nem merő reménykedéssel a kö­zeledő-szabadító tankokat, s most, néhány órája még a gyönyör gyűrt párnáin aludta jó lelkiismeretű ál­mait – íme, egyedül ma­radt a világban, amelyet annyira a magáénak érzett. Az átlag-logika szerint most megrendülne hitében. Hiszen vagy bűnös a férje s akkor mindaz, ami ed­dig kettőjük között történt, hazugságra épült, vagy ár­tatlanul tartóztatták le, ak­kor pedig ő is megcsalatott. De Judit nem hajlandó ilyen leegyszerűsítő módon gondolkodni. Nem hajlandó a vagy-vagy iskolás vá­lasztó-tagadó szabályát elfogadni. Árulást, gyávasá­got tapasztal és csak kevés segítő akaratot. Még arra
rábírhatja e válságos pilla­nat, hogy a lánynevét hasz­nálja újra, de már arra nem, hogy feladja a belső küzdelmet, amelyet László emberi arcának megőrzé­séért s önmaga embeformájának védelméért vív.
Ismeri Lászlót, úgy, aho­gyan csak szerelem ismer­het – és hisz benne. Ami a férfival történt, abból nem, hajlandó a sietős általáno­sítás, majd az ebből fakadó cinizmus érveit kiformálni. Igen, őt is megérinti a vágy. Így igaz e történet. Mert az emberi természet való­ságának hátatfordító, szen­velgő, álszent képmutatást nem akarja ismerni ez a film. Így lesz igazzá érzel­mi világa. Nem hinnék az emberi vágyakban élő nő, Judit őszinteségében, ha valami madonnás tartásban küzdené végig a próba éveit. Az ő személyisége az­zal lesz teljesség, hogy nem fél szembenézni a maga gondolataival, vágyaival. S nem fél szembenézni azzal a vallomáskényszerrel sem, amely a férjével való új­bóli találkozás első óráiban feltör benne, hiszen tisz­tán, titkok nélkül akar új­rakezdeni, csak ez méltó kettőjük közös világához.
Ennek a viszontlátásnak filmbeli ábrázolása is az alkotói módszer korszerűségét, ha úgy tetszik, mo­dernségét bizonyítja. Akár­csak a többi drámai pilla­nat. Vannak, lehetnék az ember életének olyan per­cei, amelyeknek érzelmi tartalmát véges eszközök­kel kifejezni alig lehetsé­ges. A romantika ezekből a percekből formálja ama “nagy jeleneteket” zoko­gással jajszavakkal, sikollyal túlfeszítve, néha fül­sértően s alig elviselhetően. Itt csend van, természe­tes, látszólag mozzanatlan öröm, nyugodt szépség, amelyben mégis ott vibrál az elmondhatatlan.


Az ifjú költő és Judit (Sztankay István és Semjén Anita)

A VÁLSÁGNAK ABBAN az időszakában, amelyről eddig szóltunk, inkább az asszony állt a történet középpontjában. László megpróbáltatása ugyan súlyosabb volt, de egy mozzanat köré sűrűsö­dött. Judit azonban egye­dül mozgott a történet egy hosszú szakaszán s nem­csak érzelmei tétettek nap mint nap újra próbára, de megvívott a hivatásért, a körülötte élő emberek bi­zalmáért, sorsáért is. Most, a szabadulás jelképes szép­séggel ábrázolt percei után Lászlón a sor. Emberi ere­je ebben az időszakban bomlik ki. Nem képes kevéssel beérni. Az igazság­talanságból, amely sújtot­ta, nem hajlandó tőkét kovácsolni. Érzi, hogy elma­radt, tanulni, érteni akar. Míg e személyes igény ki nem elégül, nem tud teljes ember lenni Judit mellett sem. Gyanakvásai, félel­mei egy időre eltávolítják szokott környezetéből. Ta­lán menekül, de az idővel is vív közben. S ez az ál­lapot lélektanilag ismét pontos fogalmazást kap. Nem emberfeletti hősökről van szó, csak emberekről. Róla például, akinek okkal lehetnek félelmei, és a gyanakvás, bizalmatlanság mérge hathat benne. Éppen azon mérhető az ember ereje, miként küzdi le ezt a rongáló hatást. A megrendült egyensúly eltávo­lítja Judittól, a belső erő regenerálódása – amelyet táplálnak a társadalmi valóság mozdulatai – visszavezetheti hozzá.
Ez mind így igaz s talán csak ott ernyed el az áb­rázolás ereje, ahol az al­kotó a maga szabta felté­teleket túlságosan szószerint értelmezi: minden tör­ténelmi mozzanatot jelez­ni akar s minden lényeges társadalmi-politikai ese­mény konzekvenciáit azon­nal kimutatja a személyes élet vonatkozásában. Ezért lesz sietősen vázlatos, a mélyebbre hatoló ábrázo­lást igénylő jelenségeket megkerülő a film, ami­kor 1956-ról beszél, s ezért némiképpen kisszerű, ami­kor a konszolidáció idősza­kát hőseinek életében egy ipari újításra, vagy más­felől egy sikeres diplomamunkára egyszerűsíti.
Különösen ebben az utolsó részben mutatkozik ki a film szervi gyengéje: a történelem illusztratív megidézése. Tizenöt eszten­dő nyomonkövetése szinte lépésről lépésre egy két és fél órás filmben nem is le­hetséges ilyen következmény nélkül. Jegyzőkönyvi ritmust diktál ez a koncep­ció és történelmi vonatko­zásban vallóban gyakran csak e sietős jegyzeteket látjuk. Hiányérzetünk tá­mad s arra kell gondol­nunk, hogy a drámai cso­mópont felismerése, a történetnek e megsűrűsödött pillanatból kitekintő fel­idézése talán elkerülhetővé tette volna az illusztrációt, ahogyan azt a kételyt is el­oszlatta volna, hogy vajon valóban ilyen szabatos ritmusban követik a történel­mi eseményeket az egyéni élet változásai, hangsúlyai.
Ezen az alapvető problé­mán túl kérdésesnek tart­juk azt a módot is, aho­gyan a rendező egy-egy ál­tala fontosnak érzett jele­netet újra leperget. Az ilyen kettőzésnek az adhat értelmet, ha a második lá­tásra ugyanaz a jelenet a másik szereplő szemszögé­ből idéződik s egy eddig nem ismert léléktani vagy cselekménybeli vonatkozást árul el. Ha ugyanazt lát­juk ugyan és mégsem ugyanazt az értelmezést kapjuk. Enélkül csak feles­leges terhet jelent a ket­tőzés, lefékezi a történetet és talán fárasztja is a né­zőt.
ILYESFÉLE GYENGÉKRE utaltam, ami­kor a hatás csökkenésétől tartva, bizonyos túlértelmezettségben jelöltem a film vitatható mozzanatai­nak okát. Igen, ezek kétes­sé tehetnek részleteket, de csak kevéssé érintik a film szemléletének, erkölcsi bá­torságának java lényegét.


Egy presszóban 1956 decemberében
(Semjén Anita, Gábor Miklós, Sinkovits Imre) (Oláh János felvételei)

Nemcsak írói-rendezői teljesítmény tekintetében tartozik a Párbeszéd jobb filmjeink sorába, de jónéhány figyelemre érdemes színészi alakítás is oda sorolja. Semjén Anita, aki nem hivatásos színész – nyilván ezért volt szükség a nagyszerű szinkronhang­ra, Békés Rita láthatatla­nul is egyenértékű alakítá­sára – tiszta, szép játék­stílusával, Judit egyénisé­gét árnyalatos pontosság­gal idéző jellemrajzzal, ki­fejező mozgásával, érzelmi érdeklődésünket ébrentartó filmbeli személyiségével ör­vendetes meglepetést szer­zett. Sinkovits Imre immár közismert színészi erényei­vel, férfiasságával, megren­dülést és játékosságot egy­aránt elhitető erővel idé­ző alakításával hitelesíti Lászlót.
Kettejükön kívül a tév­útra botladozó fiatal írót alakító Sztankay István, a szkeptikus öreg mérnököt játszó Maklári Zoltán, a széllel nehezen forduló, de forduló, tisztessége felől kétséget mégsem hagyó pártmunkás szerepében Pécsi Sándor, valamint ki­sebb szerepekben Gábor Miklós, Törőcsik Mari, Avar István, Szirtes Adám, s a választékos eszközökkel gondos operatőri munkát végző Illés György teszik teljesebbé e nagyformá­tumú alkotást Mert az, valóban, akkor is, ha mint mondják, inkább csak a hazai megértésre számíthat. Lehetséges, hiszen át kel­lett élni e tizenöt esztendőt ahhoz, hogy a Párbeszéd igazságaihoz közelférkőz­zünk.
De hiszen mi átéltük.

Hámori Ottó

Részlet a filmből:

Megjelent: Film Színház Muzsika – 1963. október 5.

Dunaujvaros