VALLOTT A LÖSZ

Nyári riport a mosolygó geológia köréből, melynek fele sem tréfa

Egy magyar negyedkorkutató specialista több má­zsa “löszbabát” gyűjtött kutatásai során, a leg­szebbeket a TIT geológiai kiál­lításán mutatta be, ahol ez az anyag a geológusok, szobrászok, természetjárók körében rangos sikert aratott. Munka­társunk nem volt rest, s a nap hősét, a löszt magát interjúvolta meg.

*

– Kedves Lösz kartárs, mondjon valamit önmagáról. Tudja, régen csodáljuk Homoki-Nagy híres filmjét, a “Löszfalak madarait”, s a mos­tani löszbaba-kiállítás is elég nagy port vert fel…
– Azt mondja, port vert fel? Nagyon stílszerű – hisz magam is por vagyok! Az üledékes kőzetek nagy családjába tartozom, testvérem az agyag, a homok, a kavics. Anyám – mondhatnám anyakőzetem – a szervetlen ásványi anyag. Apám a szél. Korom? 500-600 ezer évig terjed, vagy 20 ezer évig növekedtem, az ún. földtörténeti negyedkorban. Per­sze ma is növekszem még imitt-amott…
Származásom? Ázsia felől hordtak Európába hatalmas porviharok, de míg Magyaror­szágon csak vagy 50-60 méte­res takaróra futja belőlem, Kí­nában több száz méter vasta­gok helyenként a löszrétegek. Madách is megörökített, mi­kor a betemetett piramisokról írt az Ember Tragédiájában.
– Azt mondta, testvére a homok?
– Úgy van, hiszen ő is ha­sonló anyagú ásványszemcsékből áll – csak a szemcsék na­gyobbak. Az én szemcséim két­század milliméter és egy század milliméter között vannak zöm­mel, viszont a durvább homok a két milliméter szemcseátmé­rőt is eléri. Érthető, hogy a szél korábban, mélyebb réte­gekben rakta le többnyire.
– És az agyag?
– Hát az agyag az nálam is finomabb szemű. Ő az előkelő rokon, főleg a kék agyag. Kol­loidméretűnek nevezik a szem­cséi nagy részét, mely a 2 mikronnyi, azaz két ezredmilliméternyi átmérőn is alul marad. Néha eléggé elkülönül­ten, vastag réteges elválásban él a homokok, agyagok s a többi laza üledékek nagy csa­ládja, néha meg eléggé össze­keveredve. Az agyagban sok szilikáttartalmú agyagásvány van – a kaolinit, montmorillonit stb. – aminek a kerá­miai és alumíniumiparban van nagy szerepe.
– És önnek, kedves Lösz Kartárs, miben van nagy sze­repe?
– Mindenekelőtt a téglagyártásban, de sokhelyen jó termőtalajt is képezek. Aztán nagyszerű pincéket lehet be­lém ásni -, kidúcolás nélkül olykor. A jégkorszakok eljege­sedései közötti időkben nö­vényzet települt meg a lösz­szemcsék között, s a függőle­gesen elhelyezkedő gyökér és növényvázak függőleges elvá­láshoz vezettek. így képződnek az igen magas, meredek lösz falak; néhol ún. löszkutak is alakulnak.
Hogy mennyire szilárdak, állékonyak a löszfalak? Álta­lában igen megbízhatóak, ál­lékonyak, amíg túlzott külső terhelés nem éri őket, s amíg a beszivárgó víz a közbetele­pült vizet-záró agyagrétegeket csúszóssá nem teszi. Mert ha ez bekövetkezik, – s ha az agyagréteg, “a csúszólap”, még kissé lejtős is – a talajcsú­szás, suvadás rengeteg kárt okoz. Ez okozta néhány éve a dunaújvárosi katasztrofális földcsuszamlást, mely a Vas­mű hatalmas vízcsővezetékét söpörte el pillanatok alatt, s az egyik szivattyúházat is telje­sen kiforgatta sarkaiból.

– Érdekes, amit magáról mondott. De most, hogy ek­kora sikert arattak gyermekei, a “löszbabák”, kérem, mond­jon valamit róluk is -, mik ezek tulajdonképpen?
– Ahogy a szénsavtartalmú esővíz a lösz csöves szerkeze­tében lefelé szivárog, valahol a vízátnemeresztő agyagréteg felett bonyolult vegyi folya­matok mennek végbe s a lösz­szemcsék körüli és közötti kalcit a víz elpárolgása, a szén­dioxid elillanása után egy-egy homokszem körül a legfur­csább alakzatokra tömörödik össze. Madár, ember, arckép­karikatúra formáját veheti fel. Van. amelyik a híres willendorfi Vénuszra emlékeztet, kis lovacskaformát vesz fel néme­lyik, nem is csoda, hogy a göd­rökben, barlangokban lakó ős­ember (kinek legrégibb, eszközformáló, tűzgyújtáshoz értő ismert típusát szintén a lösz­képződésben annyira fontos utóbbi félmillió évbe helyezi a kutatás!) maga is ihletet me­ríthetett ez alakzatokból mű­vészete számára. A löszbabák keletkezése? Azt hiszem, hogy ez sok hasonlóságot mutat a természet másik nagy műal­kotásának, a cseppkőnek kép­ződésével – legalábbis elvi­leg.
– A lösz, a sárgaföld színe miből ered?
– Természetesen az is fő­leg limonit. De vannak ennél fontosabb, izgalmasabb problé­mák is. A Magyarországon s Bulgáriában gyakori partcsú­szások nyomán a geológusok, mérnökgeológusok, botaniku­sok egyre szorgosabban kutat­ják a löszt, a homokos, agya­gos magaspartokat. Botaniku­sok főleg faszenet keresnek, melynek szintjelző jelentősége van, s főkébb ősemberi telepü­lésekkel függ össze. De a geo­lógusok is szintjelző, kormeg­határozó jelentőséget szánnak a löszbabáknak, melyekről az az érdekes, hogy nem minde­nütt fordulnak elő a löszben, sőt inkább ritkaságszámba mennek. Ekkora méretűekről, mint hazánkban Paks, Dunaföldvár körül tehát a Duna jobb partja mentében ke­rültek elő – világviszonylat­ban sincs tudomásunk. Néme­lyik a 30-40 centimétert is meghaladja.

 

A másik érdekesség, hogy néhol már homokbányákban is megtalálták a löszbaba for­májú konkréciókat, így a diósdi homokbányában is. Bizo­nyos, hogy a durvábbszemű “rokon”, a homok is képes ilyenfajta cementálódási produkciókra. Példa rá Várna környéke, hol facsoportokra emlékeztető homokkő-erdő cementálódott össze, melynek oszlopai közül a vízjárás ki­mosta a kioldható, össze nem ragadt homokszemeket.
– Köszönjük a tájékozta­tást! De mégis, mi lehet e sok­féle formának, különféle jelenségnek magyarázata?
– Ezen töri a fejét a tudo­mány. Pár évszázad múlva többet tudunk majd. Egyelőre megyek vissza a családomhoz – a löszbabákhoz.

Dr. Bauer Jenő
Löszbabák, dr. Kriván Pál gyűjteményéből
(Klinda Lajos fotói)

Megjelent: Turista magazin 1967 augusztusi számában