Kohászcsörte II.

Képes 7 – 1987. szeptember 26.

(A riport első részében a kohásztrió egyetlen nyereséges tagjával, a Dunai Vasművel ismerkedtünk – a munkásokkal és a vezérigazgatóval folytatott beszélgetések alapján. A végén egy üzemtechnikust idéztünk: “…hiába a gazdasági erőlködés, ha nem tudjuk az emberek hitét visszaadni.”)

FÖLDESI JÓZSEF (szöveg) ÉS LENGYEL GÁBOR (kép) RIPORTSOROZATA

Kohászcsörte a Duna mentén (II.)

TIÉD A GYÁR…

Alulról építkezni
A magas, csontos üzemtechnikus az ötvenes évek elején épült “kockaházak” egyike előtt vár rám. A Béke étterem egyik sarkában ülünk le. Kezét összekulcsolva mesélni kezdi családja történetét: 1954-ben a szüleivel együtt jött Sztálinvárosba, nem sokkal azután, hogy az első nagyolvasztót felavatták. Apját 1951- ben, mint jobboldali szociálde­mokratát kizárták a pártból. Zöld dossziéból megsárgult iratokat vesz elő, belőlük próbálom kihámozni az idáig vezető út állomásait. Még az MDP II. kongresszusát előkészítő taggyűlések egyikén történt, hogy az akkor 44 éves, kétgyermekes vasöntő – 1937 óta az MSZDP, majd az MDP tagja – felállt a taggyűlésen, és védelmébe vette egyik munkatársát, akit fél évvel korábban “államellenes tevékenysége miatt” letartóztatott az Államvédelmi Hatóság. “Nehéz helyzet előtt állok – idézi felszólalását a korabeli jegyzőkönyv -, mert a munkatársaim le akartak beszélni arról, hogy ebben az ügyben felszólaljak. De elvtársak! Én megfulladok, ha most gyáván hallgatok.”
– 1954-ben, amikor úgy félig-meddig rehabilitálták apámat, “megkérték”, hogy lehetőleg ne menjen vissza abba a nagyüzembe, ahonnan elvitték. Így kerültünk Sztálinvárosba. Azt soha nem felejtem el, ahogy fokozatosan visszanyerte a hitét. Tudja, eleinte a Pestről meg a vidéki iparvárosokból idetelepített öntők, kohászok voltak a hangadók. Apám nem tartozott egyik klikkbe sem, de a zöldfülűek közé sem sorolhatták. Gyorsan elsajátította a modern technológiát, s alig egykét év múlva már szaktekintélynek számított.
Noha kapizsgálom, mégis visszakérdezek:
– Hogy függ ez össze azzal, amit a gyárban mondott?
– Én megint valami törést érzek az emberek hitében. Hogy ez pontosan mitől van, nehezen tudnám megmondani, de azért, ha megengedi, néhány dolgot felsorolnék. Itt vannak például az adósságok. Mindenki elismeri, hogy nem lehetünk meg fejlett nyugati technológia nélkül, és ehhez hitelre is szükségünk van. Hogy mikor és mennyit érdemes fölvenni, az a szakemberekre tartozik. De az már állampolgári jogunk, hogy tudjuk: mire költötték a felvett dollármilliókat. A másik: hovatovább lépni sem lehet különpénzek, megvesztegetések, protekció nélkül. Pedig a nagy többségnek semmi esélye sincs arra, hogy bekerüljön a kivételezettek körébe. Magam is egyetértek a párt, a kormány programjával, hogy az eddigieknél is nagyobb teret kell engedni a vállalkozásoknak, a bátran kezdeményezőknek és – ha kell – építsünk újabb és újabb luxusszállodákat, kacsalábon forgó magánpalotákat, de egy feltételt mégis szabnék: nevezetesen, hogy mindez a nagy többség javára is történjék.
Most veszem csak észre, hogy összekulcsolt ujjai szinte elfehéredtek a szorítástól. Végre kifújja magát, ölébe ejti kezét.
– És mit gondol, mi lehetne erre a biztosíték?
– Ha én ezt tudnám, akkor valószínűleg nem itt lennék üzemtechnikus. De véleményem azért van, és tartsanak bár konformis­tának, tulajdonképpen megegyezik a most hirdetett “hivatalos vonallal”. Csak valósuljon is meg! A lényege, hogy nem elég csak a gazdasági bajokkal törődni. A reformot ne csak a gyárakban, a termelésben folytassuk, hanem a politikában, a közéletben, a fejekben is. Társadalmunkat sajnos tehetetlennek érzem a politikai ügyeskedőkkel, a szélkakasokkal, a mindenkori “legodaadóbb tanítványokkal” szemben, akik fölött – furcsamód – sohasem jár el az idő. S akik, mint az ördög tömjénfüstjétől, úgy félnek a demokráciától, az alulról történő építkezéstől, a végre napirendre került önigazgatástól.

Már a Május 1. úton járunk, amikor újra belekezd:
– Az emberek külön elviselik az igazságtalanságot is, a szegénységet is, de a kettő együtt mindig nagy kalamajkát okoz. Ötvenhathoz is elsősorban ez vezetett. Most drukkolok annak, hogy – a meghirdetett program szerint – végre mindkettőt sikerüljön elkerülnünk.
A Dunai Vasmű lapjában, az Üstben olvastam:
“A hideghengermű végében ücsörgő társaság várja a darulakatost; szalad-csúszik a szerkezet, a darus nem vállalja a rakodást. Vele tétlenkedik a vagonrakodó, a Volán-tehergépkocsi vezetője és még ki tudja hányan a hosszú láncban. De furcsamód az embereket ez az állapot csöppet sem izgatja, a kiesések be vannak kalkulálva a munkaidejükbe is, a bérükbe is. Amikor a hengerdében szóba hozom az esetet, maguk az ott dolgozók mondják el: bezzeg a vállalati gazdasági munkaközösségekben nem csücsül, nem tétlenkedik senki, s különös módon a főmunkaidőben rossz gépek is egyből tökéletesen működnek. Megnézhetné magát, aki miatt leáll vagy akár lelassul is bármi! És amíg máskor ki-ki csak az előírt kötelességével törődik, a vgm-ekben mindenki megtesz mindent, amivel lendíthet valamit a munkán. S maguknak való, a gyári ügyektől tartózkodó munkásokról derül ki, mennyi szervezőkészség, leleményesség rejlik bennük. Irányításukkal gyakran megoldhatatlannak tartott feladatokat végeznek el.”

Kovács Pál szb-titkár (hengermű): “Kezdtek úgy nézni ránk, mint valami nemzeti átokra”

Ennél persze árnyaltabb lehet a kép – vonom le magamban a következtetést a hengermű néhány párt- és szakszervezeti aktivistájával történt beszélgetés alapján. Kovács Pál szb-titkár szélesen gesztikulálva, meglehetősen indulatosan ad hangot a véleményének:
– Az elmúlt években mi is átéltük a kohászat vesszőfutását. Kezdtek úgy nézni ránk, mint va­lami nemzeti átokra …

Kőszegi Ferenc hengerkormányos: “… a miniszter megsértődött”

Én hengerkormányos vagyok – szólal meg a nagy termetű Kőszegi Ferenc -, s mint ilyen, különösen jól érzékelem, hogy az évek folyamán mennyit kopott a technikánk. Jó öt-hat évvel ezelőtt az akkori ipari miniszter tartott nálunk egy munkásgyűlést. Én is felszólaltam: nem kellene-e jobban koncentrálni a beruházásokat – kérdeztem -, s csak arra igazán érdemes munkaterületeket fejleszteni? A miniszter sértődötten válaszolta: miért tételezem én fel, hogy ők nem tudják, mit kell csinálniuk? Késő bánat, hogy most ugyanezt olvasom a párt- és kormányprogramban is. Ha az annak idején elaprózott pénzt ideadják nekünk, az ózdi kohászok akár családostul is jöhettek volna Dunaújvárosba, s most lenne legalább egy igazán korszerű kohászati nagyüzeme az országnak…
Valósággal tűzbe jönnek, úgy bizonygatják, hogy náluk a szakszervezet igenis védi a munkásérdekeket. Két alkalommal megvétózták a gazdasági vezetés döntését. Egyszer, amikor a megígért prémiumot akarták jogtalanul visszatartani, máskor pedig az egészségre ártalmas munkák végzését állították le.
Szuhai Sándorné – aki fokozatosan előbbre lépve lett érettségizett előmunkás – a teljesítményekhez jobban igazodó bérezést és jutalmazást említi újabb érvként:
– Az 1987. évi tőkés kivitel ösztönzésére kaptunk a vállalattól bő két és fél millió forintot, amiből a fizikaiaknak megszavaztunk másfél milliót.
Pereg a nyelve az olajos overállban is mutatós asszonynak.
– De azt is kikötöttük: kétezernél kevesebbet senkinek sem adhatnak. Így eleve csak az arra érdemes, kulcsfontosságú embereknek jut belőle. A mi exportunk egyébként a népgazdaság számára is rendkívül kifizetődő, amit köztudottan nem minden kohászati termékről lehet elmondani.
A hengerkormányos feje lila a méregtől:
– Sok vállalatnál a bértömeg-gazdálkodásra való áttéréskor kidobják a “vattaembereket”, és elosztják egymás között a megmaradt pénzt. De mi kit küldjünk el? Vannak műhelyek, ahol fele­annyian dolgoznak, mint amennyit a technológia előír… Mégsem vehetnek föl senkit, mert ezzel csökkenne a szétosztható bér­tömeg.

Látlelet a kokszolóműről
A továbbiakban a kohászati vertikum egyik leggyengébb láncszeme – a kokszolómű – látleletét próbálom röviden ismertetni. A kokszolóművek élettartama 20-25 év, az itteni hatalmas “pepita kémény” viszont már több mint 30 éve pipál, jókora füstkarikákat eregetve. A vasmű vezetése kellő előrelátással még a hetvenes évek elején kidolgozta az új kokszolóblokk tervét, ami akkor – az időközbeni áremelkedésekkel is – legfeljebb 7-8 milliárd forintba került volna. A még üzemelő két régi, de jóval kisebb kapacitású blokkal együtt 1,4 millió tonna jó minőségű koksz előállításával számoltak, bízva abban, hogy a tetemes fölösleget jó haszonnal el is tudják majd adni. A magyar és a szovjet vállalatokkal folytatott hosszadalmas, de végül is zátonyra futott tárgyalások után egy NSZK-beli cég ajánlatát fogadták el. A már előkészített megállapodás közben azonban a szovjet fél mégis késznek mutatkozott elkészíteni a nyugati technológiával “lényegében egyenértékű” berendezést. Az Állami Tervbizottság bizonyára alapos – de kissé túlzottan időigényes – mérlegelés után csak 1982-ben adott zöld utat az új szovjet kokszolóblokknak. Hogy “felpörgessék” az időközben 9 milliárd forintra duzzadt beruházás ütemét, 75 millió forint jutalom ígéretével srófolták föl az építők lankadó munkakedvét, két feltételt szabva: az egyik, hogy 1987 közepe helyett 1986 végére adják át az új kokszolót, a másik, hogy a prémium összegét a tervezett kiadásokból spórolják meg (el?). A gyorsabb tempót már 1984-ben 1,4 millió forint bérpótlékkal ismerték el.
És most hadd utaljak vissza egy korábbi diagnózisra. 1977-ben az NSZK-beli kokszolóblokkal szemben az volt a legnyomósabb érv, hogy az érte járó 93 millió dollárt nem tudjuk kifizetni. Csakhogy az a kokszoló már 1981 óta termelne, s így fél évtizeden át évi 60 millió dollár értékű kokszim­portot takarítottunk volna meg.
Ám lássuk, most mi a helyzet?
Az új blokkot 1986. november 7-én, ünnepélyes keretek között felavatták, majd ideiglenes engedéllyel el is kezdődött a gyártás. Az, hogy időközben a költségek 10 milliárd fölé kúsztak? Sebaj, fontos, hogy a zászló leng, s a mű elkészült. Elkészült… ? A kivitelezők illetékese magabiztosan nyilatkozta az avatáson: “Itt ma­gasfokú környezetvédelem, nagyon jó szociális körülmények lesznek.” Ezt a megállapítást ma már nyugodtan minősíthetjük tragikomikusnak. Hogy miért? A “korai” átadás után felszínre került állapotok okán. A “téma” azóta a vasmű és Dunaújváros minden létező fórumát megjárta. A gyár szakszervezeti bizottsága – nem utolsósorban a kokszoló munkásainak követelésére – helyszíni szemlén is ellenőrizte a körülményeket, s megállapította: minősíthetetlenül rosszak vagy egyáltalán nem működnek a légszabályozók, a porelszívók (sokan csak álarcban tudnak dolgozni), a hírközlő berendezések, a technológiai folyamatokat szabályozó műszerek, áll a DEMAG-daruk nagy része, nem világít a vész- és a szükségvilágítás, nem jelez a tűzjelző, nem fűt a fűtőtest, nem szállítja az anyagot a teherlift, az úthálózat járhatatlan, nincs víz a vécében, az öltözőben, a fürdőben, a melegedőben, hibás a szennyvízhálózat, hiányoznak a magyar nyelvű feliratok, a figyelmeztető táblák, a vagontöltés robbanásveszélyes, a már működő új létesítmények környéke rendezetlen… S persze ott vannak a drága pénzen, jó előre kiképzett emberek, főleg fiatalok, akik közül időnként egyet-egyet elszállítanak szén-dioxid-mérgezéssel.
A szakszervezeti bizottság pa­rázs hangulatú vitájában a felszó­lalók egyebek között megkérdezték a gazdasági vezetés jelen levő képviselőitől:
“A korai indulás sokat hangoztatott előnyeiből fennáll-e még valami? Az indításkor a vasmű miért ment bele – mi kényszerítette – ilyen felháborító kompromisszumokba? Az esetleg bekövetkező balesetekért ki vállalja a felelősséget? Meddig illik türelemmel várni a feltárt hibák kijavítására? Egyáltalán, szabad-e a III. blokkot tovább üzemeltetni? Egy üzemet nem a nemzeti ünnepeken kellene felavatni, hanem akkor, amikor elkészült.”
A felbolydult kedélyeket azzal próbálták némileg hűteni – később pedig engem is megnyugtatni -, hogy az átadással, az üzembeállítással a munkálatok még távolról sem fejeződtek be, erre a célra 1987-ben és 1988-ban még több mint egymlilliárd forint áll rendelkezésre.
De van ennek a beruházásnak egy olyan betegsége is, amely, már az egész ország “látleletére” enged következtetni. A kokszolható szenet Dunaújvárosnak a Mecseki Szénbányáktól kellene kapnia, ahol annak idején emiatt egy húszmilliárdos beruházás el is indult. De mert az félbemaradt, a vasműben most kevés a szén, s még importból is csak nagy nehézségek árán tudják pótolni a hiányt. Hogy kikerüljenek a kátyúból, egyebek mellett külföldi bérmunkával kísérleteznek.

Autonóm vállalkozások
Úgy érzem, mintha engem is fojtogatna a kamragáz, amikor elindulok a kokszolóműből. Jó lenne egy kicsit jobb levegőt szippantani, de még az ég is olyan fölöttem, mintha korommal ecsetelték volna be. Jobb lesz tehát a jövő felé fontolnom, hátha ott derűsebb a kép. Bizakodásomat az is indokolja, hogy Horváth István fejlesztési igazgatóval van találkozóm.
– Termékeinkben tovább növeljük a szellemi munka arányát, vagyis hazánkban is végbemegy a kohászat “áramvonalasítása” – mondja erőteljes termetéből is, de még inkább karakteréből kisugárzó határozottsággal. – 1990-ig a fejlesztés következő láncszeme a meleg- és a hideghengermű. Ezt különféle pénzekből valósítjuk meg. Mindenekelőtt tovább növeljük a termékeink eladásából származó nyereséget, s főleg energiatakarékossági intézkedésekkel több száz millióval csökkentjük a gyártás költségeit. Persze számítunk állami hitelre és bankkölcsönre is. A szerkezetát­alakítási program keretében pályázatokat nyújtottunk be. A másik törekvésünk: vegyes vállalatok, részvénytársaságok alapítása hazai és külföldi tőkével. Kötvényeinket éppen ma kezdtük el árusítani. További lehetőséget nyújt a lízing. Eddig olasz és osztrák vállalatokkal kötöttünk jelentősebb üzleteket.

A vasiparban kevés az olyan kí­sérletező kedvű, elszánt reformer, mint amilyen dr. Szmicsek Sán­dor kandidátus, a Dunai Vasmű szervezési főmérnöke. A szocialista vállalatok érdek-érdekeltségi viszonyairól számos új, nagy visszhangot kiváltó gondolatot fogalmazott meg, legutóbb például a Társadalmi Szemle 1986 novemberi számában. Dr. Szmicsek azokkal a közgazdászokkal ért egyet, akik szerint a társadalmi tulajdon államigazgatási formában történő gyakorlása is hibáztatható abban, hogy a vállalatok többségénél nem sikerült meghaladni a “bérmunkásállapotot”, s hogy a dolgozókban nem allakult ki a “gazdatudat”. A vállalatok mindenekelőtt a bérfelhajtásban érdekeltek, így nem is meglepő, hogy a béremelések jelentős részének forrása nem a hatékonyabb, a gazdaságosabb munka, hanem a különböző úton-módon kicsikart preferencia, a központi bérintézkedés.
A tapasztalatok alapján dr. Szmicsek Sándor két irányban próbált előbbre lépni a Du­nai Vasműben: egyrészt a vgm-ek előnyeit igyekezett kiterjeszteni a főmunkaidőre, másrészt még 1982-ben, a közgazdasági egyetem közreműködésével kidolgozott egy modellt a belső autonóm vállalkozásokra, amelyeket azonban csak ez év őszétől engedtetett gyakorlati “vizsgára”. A túlontúl hosszú egy helyben topogásban az is szerepet játszott, hogy nem fordítottak kellő figyelmet a dolgozók megnyerésére, s 1986 márciusában – 7:5 arány­ban – még a vasmű szakszervezeti bizottsága is elutasította a javaslatot. S ha nem is sokan, de akadtak olyanok, akik félreértve a kezdeményezést, a “maszek világ” gyáron belüli visszaállítá­sától tartottak. A vita összegzéseként a vasmű pártbizottsága végül azt javasolta: előbb a nagyvállalat egészének belső irányítását és érdekeltségi rendszerét kell korszerűsíteni és csak később térjenek át erre az új – kísérleti – formára.
– Mit jelent ez a gyakorlatban?
– Mivel egyéb jogszabályi keret nincs – válaszolja -, jelenleg a vgm-ek lehetőségeit használjuk ki. 1986 végén – a szakszervezeti bizottsággal egyetértés­ben – vezérigazgatói intézkedés jelent meg: “A vgm-forma felhasználása a főmunkaidő-teljesítmény növelésére” címmel. Vagyis a vgm-ek helyett és mellett létrejönnek a főmunkaidős vállalati gazdasági munkaközösségek, rö­vidítve az fvgm-ek. Mi az új eb­ben? Az, hogy a bérért és a
vgm-díjért végzett munkát nem időben, hanem munkamennyiségben határozzuk meg, s így a nagyobb teljesítményre ösztönző erő nemcsak a hivatalos munkaidő után hat, hanem annak első percétől kezdve. Az fvgm-rendszerben a jövedelem növelése két módon lehetséges: a főmunkaidő jobb kihasználásával vagy a munkaidő megnyújtásával. A dolgozó­kon múlik, melyiket választják, de jogos a feltételezés, hogy az előbbit. Az így kialakított fvgm-forma sokban hasonlít a fejlett tőkés és némely szocialista országban egyaránt terjedő autonóm munkacsoportok módszeréhez. E csoportok meglehetősen nagy önállóságot biztosítanak a dolgozóknak a munkaszervezés, az ellenőrzés, a közvetlen termelésirányítók megválasztása, a tagok felvétele, kizárása és még sok egyéb dolog tekintetében. A vezérigazgatói rendelkezésben az is benne van, hogy a vállalat elfogadja a csoport által jelölt vezetőket. Amennyiben az fvgm-ekbe tömörült dolgozók nem szavaznak bizalmat a korábbi főnököknek, azoknak a vállalat ajánl fel a képességeiknek megfelelő munkahelyet.

Egy-egy autonóm csoportnak legfeljebb 140-150 tagja lehet. A felső határt az indokolja, hogy ez a fajta munkaszervezet (a vgm-hez hasonlóan) a dolgozók személyes kapcsolatára, bizalmára épül, s nyilvánvaló, hogy bizonyos létszám felett ez már nem lehetséges. A szakszervezet és a vállalatvezetés közös törekvése, hogy az fvgm-ek a lehetőség szerint a szocialista brigádokra épüljenek.
A falakon grafikonok, az asztalon ábrák, az új kezdeményezés modelljei. Közben dr. Szmicsek Sándort gyakran hívják telefonon, hol ebben, hol abban kérik a véleményét, a tanácsát. Mennyi kudarc, kedvszegő értetlenség kísérte az itt eltöltött harminc év alatt. Ám csalódottság, fásultság nyomát sem érzékelem rajta. Még a mozgása is csupa frissesség. Kikezdhetetlen hittel, akarattal folytatja a maga küzdelmét.
– Ez a mostani forma mennyiben hasonlít az ön által eredetileg elgondolt belső vállalkozásokra?
– Hasonlít, de nem teljesen az. Inkább csak közbeeső lépcső abban az irányban. De a kísérletezést folytatjuk. Kezdeményezői voltunk például egy olyan kutatói társaság megalapításának, amelynek mintegy tizennégy cég a tagja, s gesztora a közgazda­ságtudományi egyetem. Egymás tapasztalatait is felhasználva próbáljuk megtalálni a hatékonyabb, a gazdaságosabb tevékenységre leginkább ösztönző formákat. De még véletlenül sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a Dunai Vasműben sikerült megvalósítani a teljes költség- és termelési érzékenységet, hogy ma már mindenki azt érzi: enyém a gyár.

Hogy milyen összbenyomással jöttünk el a Dunai Vasműből? Nehezen tudnám megfogalmazni. Fotós kollégámmal együtt mindenesetre hosszan hallgatunk, mintha ránk nehezednének a gyáróriás súlyos gondjai. Beszéd helyett tehát inkább a völgybe le, dombra fől, jobbra-balra kanyargó, mindenfelé elágazó utat figyeljük.
Ugyan hogy lehet innen a leghamarabb kijutni?

Kohászcsörte I.