Miskolczi Miklós:
Mosolygó újváros
Hosszú évek óta gyűjtöm a pentelei, sztálinvárosi, dunaújvárosi anekdotákat, csattanós történeteket. Nem is titkolom, hogy szeretném, ha egyszer önálló kötetben kiadhatnám őket. Megérni. Néhányat – talán nem is a legízesebbeket, de születési idejükre mégis legjellemzőbbeket – ezúttal közreadok.
∞
A mai fiatalok mit sem tudnak Berecz Bertalanról, Berci bácsiról. Talán csak azt, hogy utcát neveztek el róla Dunaújvárosban. Berci bácsi kis kackiás bajúszával, sovány alakjával és elmaradhatatlan micisapkájával, mint Sztálinváros első tanácselnöke fáradhatatlan, ügybuzgó ember volt. Tett-vett az építkezésen, amelynek akkor ura és parancsolója a NEB, a Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat volt. A korán elhunyt Berci bácsi nem volt híve a nagy beszédeknek, ahogyan ma mondanák, szövegelésnek, protokollnak. Talán ezért is volt mindig szürke szereplője a sztálinvárosi eseményeknek. Ha nyilatkozni kellett más nyilatkozott, ha ígérni kellett, más ígért, ha küldöttség jött, más fogadta, őt legfeljebb a sor végén bemutatták.
Történt egyszer, úgy 1952 táján, hogy egy ünnepség alkalmával Berci bácsira maradt az ünnepi szónoklat. Valaki éppen lemondta, vagy elutazott, vagy megbetegedett. Tény, hogy Berecz Bertalan elvtárs, a városi tanács elnöke ott találta magát a díszemelvény szónoki pulpitusán, szemben vele a nagyérdemű közönség, a gyűlés résztvevői, kezében pedig a más által megírt, sebtében kézhezkapott ünnepi beszéd.
A gyűlésről – akkoriban ez így volt szokás Sztálinvárosban – nem hiányzott a Magyar Rádió sem; egyenes adásban közvetítették Berci bácsi ünnepi beszédét. Folyt is a szó az előkészített papírról. A szónok készségét dicsérje, hogy első olvasásra – mert hiszen más írta, másnak – simán sikerültek a szónoki fordulatok, jó helyre kerültek a hangsúlyok, a vesszők és pontok.
Nem is lett volna baj, ha a beszéd dereka táján nem kezdődik el, az akkor annyira szokványos fogadkozás, hogy a határidőkkel így meg úgy… a teljesítményszázalékkal úgy meg így…
Szemtanúk szerint Berci bácsi izzadt, köhécselt, csóválta a lejét, de csak mondta, és maga is jól tudta, hogy fele sem igaz. De amikor odaért, hogy: a nyolcemeletes lakóházat határidő előtt hat hónappal átadjuk…, mint aki jól ismerte a helyzetet, letette a papírt, feltolta a szemüvegét a homlokára, és belemondta a feléje fordított legnagyobb mikrofonba, bele a hallgatóság képébe:
– Hát ezzel, elvtársak én nem értek egyet…
Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatta a felolvasást.
∞
Külön irodalma, de legalább is szájhagyománya van van annak, hogy az építkezés hőskorában milyen volt Sztálinvárosban a társadalmi tulajdon védelme. Mindenki ismeri a történetet, amelynek hőse műszak végeztével egy talicska forgáccsal hagyta el az építkezés területét, mondván: viszem fűteni a barakkba, a szállásra. Még dicsérték is az illetőt, mert nem úgy, mint mások, nem a hosszú és drága deszkákból fűrészelt magának tüzelőt. Csak azt nem vette észre senki, hogy a derék forgács-tüzelő reggelenként soha sem hozza vissza a talicskát. Azaz, minden este egy másik talicskát tol haza.
Ebben az időben állt a mai Béke téren egy italbolt amelyet a köznyelv Késdobálónak nevezett. Udvara is volt az ivónak, ahol feltornyozva tárolták a göngyöleget, a söröshordókat. A vendéglátó vállalat fiatal áruforgalmi előadója, Szabó Gyula (ma a Kohász Étterem üzletigazgatója) elhatározta, hogy valamiféle fedett szint építtet az udvaron – ne ázzanak a hordók a csúnya őszben. Meg is kérte a Késdobáló egyik törzsvendégét, egy fuvarost, hogy néhány pohár sörért hozzon autójával a legközelebbi raktártelepről 40-50 darab tetőcserepet. Persze, csak úgy feketén.
A fuvaros a sör reményében vállalkozott is rá, de: Csak, ha te is eljössz, Gyuszikám, segíteni rakodni – mondta.
Gyuszikámnak nagyon kellett a cserép. Felült hát a teherautóra, és mentek az első telepre. Igaz, torkában dobogott a szíve, hiszen először lopott életében de hát a szent ügy sarkallta.
Befelé minden simán ment. A telepen percek alatt felrakták a negyven cserepet a teherautóra, és indultak kifelé, amikor a telep éber vezetője észrevette a kifelé igyekvő teherkocsit.
– Álljanak csak meg – ordította magából kikelve. És Szabó Gyula már látta magát csíkos ruhában, mint leleplezett tolvajt.
– Álljanak csak meg, szakikám – mondta mégegyszer a telepvezető. – Hát mit képzelnek maguk, mi? Ennyi cseréppel akarnak maguk furikázni, sétafikálni? Rakják meg becsülettel azt a kocsit, mert úgy éljek, hogy feljelentem magukat szabotázsért.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, öntudatosan tovább állt, és messziről nézte, mint izzadnak Szabóék – mint lopnak negyven darab helyett egy egész teherautónyi tetőcserepet.
∞
Az 1960-as évek elején divatba jöttünk. Alig volt fontos állami, külföldi delegáció, melyet ne hoztak volna el Dunaújvárosba. 1960-ban Sukarno járt nálunk, akit a Dunai Vasműbe is elvittek. Itt történt, hogy az egyik gép mögül hirtelen az indonéz államfő elé lépett a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa, Ősz Ferenc, hogy egy közeli képet csináljon a híres emberről. Sukarno egy pillanatra megállt, és ezzel kedvező lehetőséget adott a fényképezéshez, majd leereszkedően megszólította a FED 2-es típusú gépet szorongató Ősz Ferit
– Ugye maga a helyi laptól van?
Ősz nem tudott hová lenni a csodálkozástól, már, hogy honnan ismeri őt az indonéz államelnök. Boldogan bólintott, és azt gondolta, hogy talán valahol már találkoztak Sukarnóval, amikor az államelnök folytatta:
– Mindjárt tudtam, mert olyan primitív fényképezőgépe van.
A Sukarno-látogatás igazi csattanója azonban még az érkezéskor volt. Az indonéz vendég rendkívül félt a merénylettől. Budapesttől Dunaújvárosig államfőnek kijáró kíséretet kapott, de kocsija felett még egy helikopter is repült.
A fogadó bizottság annak rendje, módja szerint Tapolczai Jenő városi tanácselnökkel az élen felsorakozott a régi tanácsház előtt. Ott volt a város legkedvesebb attrakciója is, az úttörőzenekar, az azóta elhunyt Dobrik Zoli bácsi vezetésével. Amikor a kocsisor feltűnt a Kossuth Lajos utca felől, a fogadó bizottság odakészült a járda szélére, hogy a kocsiból kilépő államfőt üdvözölje. A kocsik éppenhogy megálltak, amikor a forgatókönyv szerint Dobrik Zoli bácsi beintett zenekarnak. A Kubai indulót játszották, ami történetesen négy tompa nagydob-ütéssel kezdődik.
A nagydobos belevágott a dobba, a kocsisor ebben a pillanatban meglódult, és mintha puskából lőtték volna ki a fekete Merzedeseket, otthagyták az egész fogadó bizottságot, és eltűntek a Május 1 utca mélyén.
Csak később derült ki, hogy Sukarno őrei merényletnek vélték a nagydob puffogását, és azért adtak jelt az azonnali továbbindulásra.
Pár perc múlva újból feltűntek a Kossuth Lajos utca felől, a fogadó bizottság újból felsorakozott, és Dobrik Zoli bácsi zenekara ezúttal szelídebb indulóval köszöntötte a félénk államelnököt.
∞
A látogatásoknak akkoriban se vége sem hossza nem volt. Bőven kijutott a vendégekből a Hírlap szerkesztőségének is. Ez egyébként azzal is járt, hogy a vidéki lapok közül a Dunaújvárosi Hírlapnak volt legmagasabb a reprezentációs kerete. De kellett is, hiszen alig múlt el hét külföldi vendég nélkül. 1961-ben nemzetközi újságíró-delegáció járt Magyarországon, és hét elején Budapestről közölték Méry György főszerkesztővel, hogy szombatra az albán újságíró-küldöttség Sztálinvárosba érkezik. Méry, adván a vendéglátás szabályaira, magához kérette a Hírlap akkori szerkesztőjét, Király Pált, és kiadta az utasítást:
– Készülj fel Albániából, hogy lássák, mennyire tájékozottak vagyunk …
Király néhány lexikont és almanachot magához véve alaposan áttanulmányozta Albánia földrajzát. El is jött a hét vége. Méry elment a vendégek elé a városi tanácshoz, és kisvártatva megjött három férfival. Két vendég és egy tolmács. A beszélgetés angolul folyt, de senkinek sem tűnt fel, hiszen elképzelhetően nehéz albán tolmácsot találni, és külpolitikával foglalkozó újságírók természetszerűen beszélnek angolul.
Kedélyes beszélgetés közben természetesen a vendégek érdeklődtek a városról, a helyi lapról, s hogy szusszanásnyi időt adtak a házigazdának, Méry előrukkolt a Király Pali tudományával. Intett neki, hogy: na most… és egy percre elhagyta a szobát.
– És mi újság Albániában? – kérdezte Király. – Olvastam, hogy az aszályos évszak előtt sikerült nagyobb mennyiségű vizet tárolni, és így várhatóan kétharmadára csökken a mezőgazdaság kára.
A tolmács fordított. A vendégek bólogattak.
– Ami az állattenyésztés fejlesztésére kiadott párthatározatot illeti – mondta buzgón – biztosíthatom önöket, hogy ez nálunk, Magyarországon sok szimpatizánst szerzett Albániának.
A tolmács fordított. A vendégek egymásra néztek, elismerően bólintottak, de nem látszott rajtuk, hogy meghatódtak.
Király Pali dühbe jött.
– Az a tény, hogy az albán ipar tíz százalékos fejlődésével kell évenként számolni, lényegében előrevetíti a perspektívákat, nevezetesen, hogy az albán népgazdaság struktúrája – miként azt a legutóbbi pártkongresszuson is mondták – rövid néhány év alatt megváltozik.
A tolmács fordított. A vendégek kínosan néztek egymásra. Váltottak egymás közt néhány halk szót, majd a tolmács hangosan azt mondta:
– Minden előfordulhat.
Királynak már éppen megvolt a véleménye a saját hazájukat sem ismerő albán újságírókról, amikor Méry György főszerkesztő visszajött, és eloszlatta a félreértést:
Tudniillik az albán újságírók Szegedre utaztak, és helyettük Sztálinvárosba az angol Daily Worker munkatársait hozták.
∞
Az alábbi történet hitelességéről nincsenek bizonyítékaim.
Történt 1963-ban, hogy a Dunai Vasmű szénája igen rosszul állt. Ezért a gazdasági vezetők és a politikai testületek elhatározták, hogy gyökeres átszervezéssel megteremtik az előrelépés személyi feltételeit. A személyi változásokat – nem úgy mint sok más esetben – az utolsó percig titok fedte. Egy hétfői napon, a Dunai Vasmű Pártbizottságának Végrehajtó Bizottsága tette rá a végső pontot. E végrehajtó bizottsági ülésen jelen volt a Dunaújvárosi Hírlap munkatársa is, aki a keddi lapban közzétette a személyi változások minden részletét.
Sokan a reggeli helyi újságból tudták meg, hogy milyen új beosztásba kerültek.
Farkas Sándor, a népszerű Farkas Sanyi bácsi akkoriban a nagyolvasztó gyárrészleget vezette. És bár érdemei elvitathatatlanok voltak, a gyár vezetői mégis más beosztásba tették. Sanyi bácsi a nevezett keddi reggelen megvásárolta az újságot a gyárkapuban, zsebre tette és besétált munkahelyére. Ahogy szokta, leült a szobában, elővette reggelijét, na és az újságot, hogy belepillantson. Felettébb megrökönyödött, amikor az új átszervezésről olvasott, hát még amikor saját nevével is találkozott. Izgalmában odahagyta reggelijét, kezében az újsággal kisietett a folyosóra, hogy valakit megkérdezzen: jól lát-e?
Jól látott. Sanyi bácsi megcsóválta a fejét, hümmögött, a körülállók gyűrűjében, aztán csak kivágta, ami nyomta a lelkét:
– Hát… – és itt elkerítette, amúgy kohászosan -, az csak rendben van, hogy én leszek a főosztályvezető, de mi az isten lehet az a picológia?
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Farkas Sanyi bácsi azóta is kitűnően ellátja a munkásvédelmi és munkásellátási főosztály (korábban odatartozott a pszichológiai laboratórium is) vezetői tisztét.
∞
Ma is születnek anekdoták. Bizonyításul álljon itt egy csattanós mai történet, anno 1971. január.
A Dunai Vasmű vállalati szakszervezeti bizottsága az 1971. évi bérfejlesztésről tárgyal. Az előadó Borovszky Ambrus vezérigazgató. Arról folyik a szó, hogy 1970-ben nagyobb volt a béremelés, mint amennyit a vállalati nyereség indokolt volna. Ezért 1971-ben “fizetni” kell.
– Háromszázalékos bérfejlesztést tervezünk, de ebből másfél százalékot a múlt évben kiosztottunk, így hát marad, ami marad – mondja a vezérigazgató.
A szakszervezeti bizottság tagjai bólogatnak. Tudomásul veszik a helyzetet, bár szívük szerint jobban szeretnének több pénzt adni munkatársaiknak. Tulajdonképpen négy százalékra számítottak. Aztán három lett, de most, hogy a háromnak a feléről is le kell mondani… ez már sok. Azaz kevés.
– Hát, ha így van – véli Décsi István mérnök, szb-tag, akkor még többet kell magyarázni a dolgozóknak..,
És bár Borovszky vezérigazgató érti, hogy Décsi mire gondol, mégis megjegyzi:
Nem magyarázni kell többet Décsi elvtárs, hanem dolgozni!
Megjelent:
Tavasz 71 – a VII. Dunaújvárosi Ifjúsági Napok alkalmából
Felhasznált képek:
Tapolczai Jenő: Egy elnök naplója
Dunaújváros története képeslapokon
Dunaújvárosi Hírlap archívuma
Miskolczi Miklós Kacagtató Sztalin-városi anekdoták című könyve végül 2013-ban jelent meg.
Kacagtató Sztalin-városi anekdoták
