Nem felejtendő, régi ismerősünk

Pé-pé-pé-Péter, és az osztrák menyasszony – egy arc Miskolci Miklós újabb dunaújvárosi kötetéből

Hankovszky Péter akkor dadogott, amikor akart. Ha valaki, hát ő típusa volt annak a húszéves, budapesti vagánynak, aki 1951 tava­szán kalandvágyból érkezett az akkor vadnyugatnak, vagy inkább vad keletnek tűnő pentelei építkezésre, és ugyanilyen kalandvágyból maradt itt élete végéig.
Eredeti szakmája szerint pincérnek jött. Csaposként kezdte a Késdobálóban. Volt felszolgáló a Békében (és másutt), pincemester az Arany Csillagban, üzletve­zető a vidám parki söröző­ben, aranyból is szart csiná­ló lúzer, kokszolói segéd­munkás, munkástanács tag 1956-ban, hivatásos álmo­dozó, szocialista brigádve­zető, mindig tuti vélemé­nyek birtokosa, Kohász-vezérdrukker, sőt többszörös vőlegény is. Mindezen köz­ben a város és a vendéglátó szakma kedvelt, közismert figurája.

A munkásosztály tagja
Mondhatni: kitűnően fel­ismerte a mindenkori hely­zetet. Ám a jól felismert helyzetekbe is többnyire be­lebukott. Vegyük a Csillag­beli pincemesterséget! A he­lyi lap terjedelmes cikkben üdvözölte, hogy a határőr­ségtől éppen leszerelt Péte­rünk majd katonás rendet te­remt a zavaros italraktárban. Hát!
Nem sokkal a kinevezése után – alighanem kegyes büntetésként – már, mint kokszolói segédmunkás épí­tette a szocializmust. Itt érte a forradalom híre 1956. ok­tóberben. A vasmű dolgozó­inak gyűlésén, ahol megvá­lasztották a munkástanácsot, természetesen felszólalt, és mint a munkásosztály oszlo­pos tagja (valahonnan az emlékeiből előbányászott) ke-ke-kenyeret és hu-hu-húst a dolgozóknak jelszó­val osztatlan sikert aratott. Amikor választásra került sor valaki bedobta:
– És legyen az a dadogós melós is a kokszolótól!
Megválasztották. Komo­lyan vette. Annyira komo­lyan, hogy berendezkedett a vasmű igazgatóságán, és amikor tüntetők érkeztek az épület elé, meglehetősen félreértelmezve a helyzetet föltárcsázott egy budapesti telefonszámot:
– Azonnal kapcsolják Ma-ma-ma-Maléter minisz­tert!
Nem kapcsolták neki, ám ez nem zavarta abban, hogy sürgősen ejtőernyősöket kérjen ledobni a vasmű elé: mert jön a cső-cső-csőcselék.
Helytörténeti kutatásaim közben, úgy a hetvenes évek közepén ráakadtam erre az iratra (vallomásra, jegyző­könyvre) és szembesítettem vele. Mondtam: ez benne lesz a könyvben. Félre hí­vott.
– Ne ba-ba-baszki velem – mondta tőle szokatlan hangsúllyal.
Nem tettem meg.


A zseniális szervező Hankovszky Péter (szemüveges, bajuszos) Puskás Öcsit is lecsábította Dunaújvárosba, amikor a legenda a nyolcvanas években már hazajöhetett. Hankovszky Péter mellett a találkozó házigazdája, Kovács János a dunaújvárosi vendéglátás ma is aktív formálója, közte és Puskás Ferenc között, pedig Kornis István, a dunaújvárosi futball egyik meghatározó egyénisége. /a szerző fotója

Nincs engedély
Péterünk kalandjai közül az osztrák nővel kötött, illet­ve nem kötött esküvője igazán említésre méltó.
A cél az volt/lehetett, hogy a negyvenedik életévét igencsak meghaladó, erősen őszülő Péter, házassága ré­vén osztrák állampolgárság­hoz jusson. Az ara – akit a Hotel Arany Csillagban sűrűn időző osztrák kereske­delmi (porszívó, játékgép) ügynök, ki tudja (illetve pontosan tudjuk) milyen szolgáltatások kiegyenlítése okán kommendált Péterünk­nek – kicsit korosabb volt, rozogább is, viszont kétség­telenül osztrák állampolgár. Hogy a régen elözvegyült asszony szándékai komo­lyak, azt látványosan bizo­nyította. Mint jegyajándék a Csillag előtti parkolóban már ott állt egy rendszámá­tól megfosztott, átírásra váró öreg Opel Kadet. Évekig állt ott, ette a rozsda, mert Péter, mint soha nem látott műsza­ki antitalentum, képtelen volt megszerezni a jogsit.
A Csillag földszinti esz­presszójában (jobbra a pénz­tárgép mellett) akkoriban naponta összeült egy igen­csak népes társaság. A he­lyet egyszerűen csak Támaszpontnak neveztük. A társaság minden rendű és rangú tagja élénk figyelem­mel kísérte a várható nász eseményeit, kivált az esküvő napjául kijelölt szombaton.
Szocialista hazánk akkortájt igen nehezen engedte el ál­lampolgárait. Még egy há­zasságnak kódolt kalandtúra sem volt szent a szigorú belügyi bürokrácia előtt.
Ne csigázzuk az olvasót! Kurz und gut, azaz nicht gut, a házasságkötés napján, a ceremóniára kijelölt szom­bat délután négy óra előtt két órával még nem jött meg a külföldivel kötendő házas­ságot engedélyező belügy­minisztériumi passzus. Megjöttek viszont az oszt­rák rokonok. Egy egész au­tóbusszal. Virágos jókedvű­en özönlöttek be a szállodá­ba. Nem tudták, amit a vőle­gény és az egész Támasz­pont tudott. Nevezetesen, hogy nuku esküvő.
Péter azonban nem azért volt híresen Hankovszky, hogy megadja magát. A szálloda portájáról, ottho­nában hívta fel a városi ta­nács anyakönyvvezetőjét, a mindenki által kedvelt Ko­vács Jancsit, aki – a jóisten ne rója bűnéül – évtizedeken át ezernyi! dunaújvárosi ifjú párt boronált össze, tett hi­vatalosan boldoggá és oly­kor boldogtalanná. Is. Ezút­tal azonban ellenállt.
– Péterkém, hát nem ér­ted? Nem jött meg az engedélyed. Nem lehet.
– De már itt vannak a ro­konok is, Ausztriából.
Kovács Jancsi tett egy ajánlatot, hogy Péter mit csináljon a rokonokkal. Ám az – mondjuk meg őszintén – teljességgel kivitelezhetet­len lett volna.
– Akkor csak ho-ho-hó-kuszpókuszolj kicsit. Csi-csi-csinálj úgy, mintha ö-ö-összeadnál bennünket, és ne-ne-ne legyen hivatalos, ne írd be a na-na-nagykönybe – fogta dadogóra a Péter.
Na-na-na, ez a verziója aztán végképp kiütötte a biztosítékot a máskülön­ben sokat próbált anya­könyvvezetőnél.
–  Te tisztára meghülyül­tél – mondta és lecsapta a kagylót.
Utolsó utáni időt mutat­tak az órák. Az osztrák ven­dégek már átöltözve, elegánsan, szagosan, csokor­nyakkendősen tébláboltak a szálloda halljában. Péter még mindig pulóverben te­lefonálgatott.
Hogy ki ajánlott végső megoldást (endlösung?) nem tudni. De nem is ez a fontos.
Hanem!

Esküvő a hálószobában
Az óvárosban (alighanem illegálisan) működött egy szekta. Papja, vagy micsodája is volt, aki kevés rábe­szélésre és alighanem sok pénzért vállalta, hogy úgy csinál, mintha. Mintha hiva­talosan összeadná a jegyese­ket. Csak hát a helyszín! Nem volt valami ünnepé­lyes. Se egyházi, se polgári értelemben.
Egy roskadt ház belső szobájában, nyűtt mackó­nadrágban (ki emlékszik e ruhadarabra?), hivatalos­lila kockás ingben szolgálta­tott a pap. A tábori oltár-fél­ét a kettős családi ágy végé­hez támasztotta, a piszkos padlón, az ágy lábánál két gyertya is égett. Előbbi az esemény szentségességét je­lentette, utóbbi a pompáját növelte. Némileg szükség is volt minderre, mert imént a kerítéskaputól a ház bejá­ratáig vezető rövid, ámde keskeny járdáról a vendégek szemügyre vehették a házi­ak tyúkólját, és sáros bicik­lijét, a házasságkötésre kije­lölt családi hálószoba abla­kából pedig a fáskamrára és a kerti klozetre nyílt panorá­ma.
Az osztrák vendégek annyira azért nem voltak jókedvűek (ittasak), továbbá a magyar hétköznapokat és ünnepeket illetően tájéko­zatlanok, hogy a körülmények láttán ne adtak volna hangot csodálkozásuknak, sőt megdöbbenésüknek. Pé­ter a vőlegény azonban el­magyarázta, hogy ő egy kisegyház tagja, és különben is, Magyarországon (in Ungarn) ez így szokás. A két­kedők ennek ellenére kicsit még kétkedtek, de amikor az ifjú párral ceremónikusan aláíratták a sublót fiókból hirtelen előkerült tavalyi kincses kalendárium egyik tiszta lapját, majd körbe hordták az 51 fokos, feketén főzött kisüstit, megnyugod­tak. Mégis csak az a lényeg, hogy végre férjhez ment a Lisi. Különben, annak ide­jén Windischgrätz herceg is megmondta, hogy Pozsonynál kezdődik a Balkán.

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap 2013. szeptember 14.

.
Miskolczi Miklós

A kötet bemutatója 2013 szeptember 30-án volt a Corner kávézó teraszán.

Könyvpremier: Kacagtató Sztalin, avagy ki mer itt viccelni? – duol.hu


Mi fog itt folyni?


Mosolygó újváros

Dunaujvaros