Pillantás az “ifjú városra”

Ország-Világ 1980. október 29.

Pillantás az “ifjú városra”

A város látképe

Három évtized még egy ember életében sem túlságosan hosszú idő, nemhogy egy városéban. S habár az “ifjú” jelző már elkopott a sok használattól a város építésének első éveiben, azért még fiatal. S még inkább annak látjuk, ha arra gondolunk, hogy az építkezések során felszínre került, majd a feltárt Intercisa, a Hadrianus császár idejében lakott római katonai tábor és polgárváros immár kétezer esztendős …

Azok, akik bármilyen minőségben ott bábáskodtak a Vasmű születésénél, jól emlékeznek az első évek hangulatára, az ország minden részéből odasereglő építők tarka tömegére. Voltak ott országos hírű “hős brigádok”, tűzhelyre vágyó, jámbor vándorok, segédmunkásként dolgozó arisztokraták, igazi munkások, akikre a szó szoros értelmében építeni lehetett, és semmire sem való csellengők, akik jobb híján rozsdás szögeket egyenesítettek a raktár mellett … Egy műszak alatt százak ittak egymás után a ceglédi kannák tetejéből, amelyet a vízhordó lányok adtak kézről kézre. Akinek fájt a gyomra a víztől, az beballagott a vöröskeresztes bódéba és evett egy nagykanállal abból a fehér porból, amelyről azt mondták, fertőtlenítő; mindenesetre elmulasztotta a fájdalmat.
A sajtó, a rádió gyakran tudósított az építkezésről.

“Épül ifjú városunk …” – “Városunk ifjú építői..”

1951. november 7-re készült el a gyár első üzeme, az öntöde. Az első, ünnepélyes csapolásról a Szabad Nép így adott hírt:

“A daru már leengedte a csapolónyílás elé az új üstöt, és a kék munkaruhás öntők izgatottan készülődtek. Borovszky Ambrus, a NEB vezérigazgatóhelyettese, volt öntőmunkás, aki az első vasat engedi le a kemencéből, szinte percenként bepillant a kék kémlelőnyíláson: elérkezett-e már a nagy pillanat? Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj: most kezdődik. Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép, és kiszúrja a kúpolókemence csapolónyílását. Először néhány tűzpiros szikra röpköd szét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben, a vasmű első olvasztott vasa megindul az üst felé…”

A martin acélműben

A közelmúltban jelent meg a Magyarország felfedezése sorozatban Miskolczi Miklós “Város lesz, csakazértis …” című kötete. A szerző szigorú szeretettel elemzi a város múltját, jelenét – létét -, amelynek avatott ismerője. A rokonszenvesen szubjektív szociográfiából most egy objektív, sommázó részletet idézünk:
“… A Dunai Vasmű népgazdasági jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma innen származik az ország nyersvastermelésének harmincnégy százaléka, acéltermelésének harmincegy százaléka, durva- és finomlemez-termelésének kilencvenkét százaléka, hegesztettacélcső-termelésének száz százaléka.

Arcok a kokszoló üzemből

Az acélgyártás, az acélfeldolgozás, és egyáltalán a vaskohászat fejlesztése elképzelhetetlen volt (és mai szemmel is az) egy új kohászati kombinát nélkül. (Ezúttal mindegy, hogy a gyárat hogy hívják.) Egy, a távlati fejlesztések lehetőségeinek vizsgálatára felkért bizottság egyértelműen megállapította azt is, hogy az eddigi tapasztalatok alapján nálunk a kohászat fejlesztésében az úgynevezett zöldmező-telepítés (teljesen új helyen, új gyár) gazdaságosabb, mint a rekonstrukció …”

A Galambok című szoborkompozíció

Zöldmező-telepítés ? Dunaújváros bizony az volt, a javából. Igaz, három évtized múltán az igényesebb ünnepi szónokok már egyre ritkábban emlegetik azt a bizonyos kukoricaföldet, amely egykor a gyár és a város helyén zöldellt, hiszen a városban minden gyerek fújja a városalapítás legendává lett históriáit. A harminc éve telepített nyápic erdőcske fái már nagyra nőttek, s a fákkal együtt gyökeret vert itt sok ember is, akinek ez a város – a városa. Az országban itt a legmagasabb az építésre és szépítésre áldozott társadalmi munkaórák száma. Dunaújvárosnak tehát ismert gyárai és “létesítményei” (művelődési ház, levéltár, sportcsarnok, uszoda stb.) mellett tevékeny lokálpatriótái is vannak, akik nélkül virágzó város talán még sohasem létezett.

Jellemző kép…