Magyar Nemzet – 1961. december 28.
Illés Sándor:
ESTI SÉTA
“Jártál már este is ebben a városban? Nem úgy, mint újságíró, hanem, mint egyszerű látogató. Nem? No, akkor gyere, majd sétálunk egyet!”
Este a Május 1. utcában
Szabó János mondotta ezt, amikor a minap meglátogattam. S elindultunk a városba, jártuk az utcáit szótlanul nagyon sokáig, nézelődtünk, ő mint házigazda, én mint vendég.
Sokat jártam már itt. Akkor is, amikor még Pentele volt, akkor is, amikor Sztálinvárosnak nevezték. Először – emlékszem – sár volt, bokáig merültem benne, s dagasztottam ijedten, közben tekingettem hol erre, hol arra. Később is meglátogattam, amikor már lerakták az első utcák alapjait, s az izmosodó erdő csak süvölvény volt még. Jártam erre nappal, s betértem egy feketére a presszójába, jártam éjszaka és megháltam a szállodájában. Voltam a gyárban is, hivatalosan, láttam a csapolást a helyszínen, arcom elé kapott kézzel álltam a csarnokban, s láttam húsz kilométerről, meg harmincról többször is éjszaka: világított, lobogott a fény! De így, ahogy most, ma éjszaka, még nem jártam itt. Vendégségbe jöttem Szabó Jánoshoz, aki a 26. állami építőknél vezető beosztású tisztviselő. Munkaügyi előadó, háromszorosan kitüntetett élmunkás.
Itt ismertem meg, a mai Dunaújvárosban, tíz évvel ezelőtt. Emlékszem: akkor gumicsizmában és vízhatlan esőkabátban volt, az eső meg szakadt, ömlött, a víz befolyt az ember cipőjébe, átáztatta a harisnyáját. Esőcseppek fénylettek az arcán, megültek a szemöldökén, homlokán. Csöveket fektettek le, nem is tudom, melyik utcában, milyen csöveket, hiszen akkor még csak három házsor állott. Ki találná már meg?
Szabó János tíz éve került ide és az idén, a Siklósi úton kertes családi házat épített. Kertje még fel van túrva, most vezették be a gőzfűtést, de rácsos kapuja már elkészült. Délután az új házban beszélgettünk, néztük a televíziót, megmutatta a fürdőszobát, a gáztűzhelyet, a könyveit, a virágokat – kaktuszgyűjteménye van -, majd amikor beesteledett, elindultunk várost nézni. Kissé szokatlan és különös városnézés volt.
“Az ismerősök, jóbarátok, de néha a rokonok is. ha ide vetődtek, mindig a fejükhöz kaptak. Megőrültél? Itt akarsz házat építeni? Hiszen, Budán se kerül többe… Mert hívtak engem Pestre, mehettem volna. Meg Pécsre, talán jobb fizetéssel. Miért nem építesz a Balaton partján házat, ha már annyi a pénzed? – kérdezték, de én csak itt építettem… Szombatonként jöttek az ismerősök. Segítettek…”
Megállunk a sarkon, s a nyelvemen van a kérdés: valóban, miért éppen itt? Miért maradt ebben a városban, ha mehetett volna Pestre, Pécsre? Mégsem kérdeztem, csak ballagok mellette szótlanul, s hallgatom a vallomást. Igen, mert ez vallomás a városról: az utcákról, terekről, házakról és erkélyekről, ablakokról és kapukról, oszlopokról és kövekről.
“Ott találkoztunk először – mutat egy ház felé, mert ő még pontosan emlékszik a helyre is. – Ott, ahol az a Trabant áll. Akkor már megnyílt az üzlet, lehetett cigarettát venni, de árultak kolbászt, szalonnát, friss cipót. Néha sorba álltunk: bakancsok, csizmák, vattaruhák, esőkabátok, csákányos és lapátos emberek. Volt valahol egy kifőzde is, de én nem fizettem be az első héten. Ott ültem egy kövön, hazai szalonnát falatoztam, friss pentelei kenyérrel. Soha olyan jó ízűt nem ettem, azóta se. Ha behunyom a szemem, érzem a számban a szalonna ízét. A Dunáról hideg szél fújt, hátat fordítottam neki…”
Béke Étterem
Megállunk egy percre. A Béke-étteremben fehérterítős asztalok mellett csokornyakkendős pincérek hordják az ételt, italt, presszógép pisszem, érezni a kávé illatát. Gondol itt valaki néha arra, hogy valaha itt az emberek köveken ültek, buckákon, a széljárta dombokon és paprikásszalonnát falatoztak, friss pentelei cipóval? Ki emlékszik a csákányos, lapátos, talicskás, vattaruhás, gumicsizmás emberekre, akik hetenként csak egyszer borotválkoztak?
Nekivetem a hátam az egyik lámpaoszlopnak. Balra a Művelődési Otthon. Színes üvegkupolája alatt pálmák, agávék, jobbra a Béke-étteremben halkan brummog a zene. Vajon, hol, merre járnak már a csákányos, lapátos emberek, a vattaruhások, a csizmások, akik akkor itt álltak az esőben és várták a kenyeret. Egyikük itt van mellettem.
Vasmű út
“Azt mondták nekünk egy reggel: itt lesz a fő utca – folytatja. – Itt, a földeken – mutatja – csak sár volt, téglakupacok voltak, rozsdás betonkeverők, felvonulási épületek. Hát ez lesz a fő utca, fákkal szegélyezett, széles, két oldalán erkélyes lakóházak, lent üzletsor. Mutatta a térképet a mérnök, egy vonal volt csupán. Piros vonal.”
Mindketten a fő utcát nézzük. Neon lényben ragyog.
“Ez a ház itt a sarkon megdőlt. Féloldalra billent. Pedig már majdnem elkészült. Mikor is volt? Nem emlékszem már pontosan, úgy összemosódtak bennem az évek. Tíz esztendő! Pedig hát micsoda tíz esztendő egy város életében? Amikor ide kerültem, harmincöt éves voltam. Most se tudom, mi tartott itt – felnéz a magasba. – Szóval ez a ház volt. Megbillent Felszaggattuk az aszfaltot, vasgerendákkal dúcoltuk alá, betont nyomtunk a földbe. Hát látni most rajta? Amikor erre járok, mindig feltekintek az erkélyére. Amikor lakók költöztek ide, egy kislány totyogott az erkélyen. Rajta mérem le az idő múlását. Már iskolába jár.”
Pezsgő élet az Arany Csillagban
Az Aranycsillagban ötórai tea van. Isszuk a kávét figyeljük a táncoló fiatalokat. Tizenhét évesek. Központi fűtéses lakásban laknak, gimnáziumba, technikumba járnak. Ők nem ismerik a város hőskorát…
Az utcán tömeg, most ért véget a mozi.
Épül a kórház
“Ott, a túloldalon, a rendelő mögött épül fel az új kórház, amögött meg az új városrész.”
S néhány év múlva, majd egy fiú születik ott, ahol most állunk. Egy fiú az új kórházban, akiből talán feltaláló lesz, talán orvos, vagy mérnök, bányász, repülő, rakétautas. S most olyan furcsa, hogy csak szántás van itt, gödrök, téglarakások. De a jövő olyan közel van, hogy szinte tapintható.
“Jártam a múltkor Nyíregyházán. Ülök az étteremben, hát egyszercsak kit látok. Karcsi bácsit. Az öreg Kovács Karcsit. Valamikor együtt dolgoztunk itt. Érdeklődik, mi újság? Hol lakom? Mondom neki, hogy építettem házat a Siklósi úton. Hát az hol van? A Vidám Parkkal szemben. Ahol a futballpálya. Futballpálya? Vidám Park? – néz rám. Mondom, hogy a fő utca, ahogy van, a szálló, de csak néz rám. Szálló? Rendelő? Iskola? Te – kérdezem hirtelen -, mikor is mentél el? Azt mondja, ötvenháromban. Akkor, persze, mesélhetek neked akár Conakryról is.”
Focipálya
Pedig az öreg Kovács sokszor álmodik erről a Dunaparti új városról. Itt jár ezeen az utcákon, s nem tudja, hogy ezek utcák. Jár a szálloda helyén, s nem tudja, hogy ott ötórai tea van s fiatalok táncolnak a dzsesszre. Jár lapáttal a kezében, s nem tudja, hogy kórház is van, fehér ágyakkal, csecsemőotthon, óvoda, napközi, munkásklub.
Megállunk a Május 1. utca sarkán.
“Emlékszem, le kellett fektetni a csöveket. Olyan kemény volt a föld, akár az aszfalt. A csákány csak úgy szikrázott. Az embereknek csak az orruk hegye látszott ki a füles sapka alól. Jött a főmérnök. Nem tudjuk határidőre lefektetni a csöveket! – mondotta. – Miért? – kérdeztük. – Miért nem? Mert már lehetetlen! Nincs időnk! S ha éjszaka is dolgozunk? – kérdeztük. – Éjszaka? – meredt ránk. – Megtennék, hogy éjszaka? – Meg – mondtuk. S megtettük. Itt állt a mérnök, ezen a helyen. Mi meg ott. A szél havat sodort és jeges volt Nem éreztem az ujjam hegyét. Mit adtam volna egy csésze meleg teáért?! De nem volt tea.”
Boltok, üzletek a városban
Könyvesbolt előtt ácsorgunk. Néhány lépéssel odébb bútorüzlet. Fotelok, rekamiék, kombinált szekrények. Priccsen aludtak az emberek, most meg a legényszállásokon is fotelok vannak, rekamiék, csipkefüggönyök, hideg-meleg víz, fürdőszoba.
“Ki akar tanulni? Ki menne el? – kérdezte a főmérnök, s csak álltak az emberek. – Tanulni? Most tegyék le az ásót, a csákányt a malteroskanalat? Cseréljék fel ceruzával? Ott álltunk – mutatja -, de akkor még ott nem voltak fák, csak kis csemeték. Aztán én is elmentem, s elvégeztem a technikumot. Most meg már tiszta ősz vagyok…”
Kerpely Antal Kohó- és Gépipari Technikum
Hazafelé tartunk. Fácánt sütöttek vacsorára Szabóék, egy vadász hozta a fácánt. Különben a vadász is idevaló. Kubikos volt: Szűcs István. S ahogy lépkedünk az éjszakában, hirtelen eszembe jut, amit kérdezni akartam, s amit előttem is annyian megkérdeztek: Miért itt, miért nem Pesten, a Balaton mellett vagy a Mecsek lejtőjén épült fel Szabó János háza? De hogyan is kérdezzem meg tőle, éppen tőle, aki itt minden követ, erkélyt, fát ismer. A hajnalokat. Az alkonyokat. A nappalokat és az éjszakákat A hideg szelet, a telet s a langyos, illatos tavaszt.
Az új ház előtt megállunk egy percre. Szabó János feltekint a magasba, keze a kilincsen. Néz a magasba, égnek fordított arccal áll.
Tisztán hallani: vadlibák húznak a város fölött…
Felhasznált fotók:
József Attila Könyvtár
Intercisa Múzeum archívuma
