Dunaújvárosi Hírlap – 1980. szeptember 5.

Kényelmes, gyors utazás

Nyárias reggelre ébredtünk, a meteorológusok kellemes, napsütéses időt ígérnek egész napra. Hat óra negyven perc, a Sirály II. szárnyashajó készen áll, hogy menetrendszerű pontossággal elhagyja a dunaújvárosi kikötőt. Még egy pillantás a partra, nem rohan-e valamelyik megkésett utas, aztán irány Budapest.

Ágoston Géza hajóparancsnok a kormánykerékhez ül. Szigetcsán József gépüzemvezető “ráadja az erőt”, és alattunk, a kormányállás alatti gépházban földübörög az ezer lóerő. Egy óra tizenöt perces út vár ránk a Vigadó téri hajóállomásig, s a Sirály II. kötelességtudóan falja a kilométereket. Ötven kilométeres óránkénti sebességgel haladunk fölfelé a Dunán, s hogy ez mekkora iram a vízen, azt fotóskollégámmal együtt akkor érzékeljük igazán, amikor Gere Ernő gépkezelő bejön a kormányfülkébe, és néhány másodpercre szélvész tör ránk a nyitott ajtón át.
A szárnyashajó szezonjelleggel immár harmadik éve közlekedik Dunaújváros-Budapest között, hétvégeken pedig Esztergomig szállítja az utasokat. Áprilisban, májusban még csak húsz-harminc százalékban használta ki a közönség, júliusban már több mint ezernégyszázan váltottak rá jegyet fölfelé is, lefelé is. Ez a szám majdnem a teljes kihasználtságot jelenti, mivel a jelenlegi napi négy járatot figyelembe véve (a hétvége kivételével kétszer fordulnak napjában) havonta legföljebb háromezer utas szállítására alkalmas a hajó. Csörög is a telefon sűrűn a MAHART dunaújvárosi ügynökségén (részvénytársaságról lévén szó, nem kirendeltségnek nevezik) Borka Istvánügynökségvezető szerint egy ember akár állandóan azzal foglalkozhatna, hogy az érdeklődőknek – munkáskollektíváknak, brigádoknak, kirándulni szándékozó családoknak vagy egyedül utazóknak – felvilágosítást adjon. Nem is mindig könnyű összehangolni az igényeket, márcsak azért sem, mert a dunaújvárosi IBUSZ-nál és a budapesti hajóállomáson is árusítanak elővételben jegyeket. Az utazókedvről csak annyit, hogy nem egyszer maradtak már le utazni óhajtók – a telt ház miatt.

Beszállás a budapesti Vigadó téren. Azután irány: Dunaújváros

Ma reggel a lemaradás veszélye Dunaújvárosban nem fenyegetett senkit, mivelhogy negyvenketten szállunk ki Pesten, a Vigadó téren – a hatvannégy férőhelyes hajóból. Beszálláshoz jóval többen készülődnek a parton, és nyolc óra után néhány perccel a Sirály II. ismét kifut a vízre Dunaújváros felé, bennünket, célhoz érkezetteket pedig egykettőre “elnyel” a belváros.

 Irány Dunaújváros

Akár hozzá lehetne igazítani az órát, olyan pontosan menetrend szerint, délután háromnegyed ötkor köt ki a Sirály II. újból a pesti hajóállomáson. A félórás pihenő alkalom arra, hogy személyzet tagjai közül a gépkezelő, Gere Ernő találkozzon a feleségével, néhány percig együtt a család: papa, mama és a pici baba. A leendő utasok közül hatan toporognak idegesen a hídon, nem kaptak jegyet ugyanis, mert valamennyi helyjegy elővételben elkelt. Induláskor azután kiderül, fölöslegesen aggódtak, az elővételisek közül harmincan(!) hagyták elveszni a hajójegy árát, egyszerűen nem utaznak velünk. Hát ha nekik nem pénz az a negyven forint…
Mi “megmaradottak” ily módon bőven elférünk a szárnyashajón. Az utastér egyébként is tágas, világos, kényelmes, annak ellenére, hogy meglátszik rajta a hajó kora, a tizenyolc év. Ami a büfé forgalmát illeti, Szépe László matróz (egyszóval mindenes) átlagban ezerkétszázforintos forgalmat bonyolít le naponta. Az Utasellátó első osztályú árai most sem szegik a közönség kedvét, néhány üveg sör kivételével Dunaújvárosig elfogy minden.
A társaság meglehetősen vegyes összetételű, különböző nemű és korosztályú. Kit a kíváncsiság hozott ide, kit a rokoni (főként gyermeki) unszolás, kit a kényelemszeretet. Abban mindannyian egyetértünk, hogy szép, élményszerű és gyors utazásban van részünk. Lefelé hetven kilométeres sebességgel siklunk a vízen, a menetidő csupán egy óra öt perc, a Sirály tehát gyorsabb a gyorsvonatnál, gyorsabb a busznál.
Mint a beszélgetésekből kitűnik, a vízi közekedés pedagógiai, lélektani célra is felhasználható. A nagyvenyimi AFIT alkalmazottja, Pék Istvánné legalábbis összekötötte a kellemest a hasznossal, szemorvoshoz vitte a gyerekeket, ugyanakkor egy kedvderítő hajókirándulást is szervezett nekik. Ha már az ügyes-bajos dolgaink prózaiak, attól az utazás a főváros “szíve” és az otthon között még lehet élmény…

NAPONTA KÉTSZER, ODA-VISSZA Sirály a Duna hátán Dunaújváros-Budapest ♦ Gyorsabb mint autóval SIRÁLY II. Dunaújvárosnál fotó: Capt. Horváth József/hajoregiszter.hu Szárnyashajók Megremeg a test. Úgy mordul ez a hajó, mint valami mesebeli sárkány. Ütemesen gurgulázva túrázik a motor. Szakállas, torzonborz matróz oldja a kötelet – késve-futva érkező utas még átlendül a hídról -, indulunk. (Érdemes igyekezni – hallom -, mert volt már, akit a késve érkező busz utasaként a kikötőben felejtett a hajó.) “Nincs kihasználva ez a járat…” – mondta néhány perccel ezelőtt a kikötő vezetője. S most, ahogy körülpillantok és megszámolom, tizenheten vagyunk utasok. A repülőgép utasteréhez hasonlítható hajógyomorban csönd van, s kevés kivételével üres széksorok. Két fiatalember magyaráz egymásnak a túloldalon, az egyikük egy logarléccel mutogat, műszakiak. Hivatalos kiszállásról tartanak hazafelé talán, öt sorral mögöttem pedig – van idő! – egy fejkendős öregaszszony készül szundikálni… S közben monoton zúgással fordul, orrát először a túlpart felé himbálja, azután pedig egyenesbe fordulva gyorsít a Sirály II., a szárnyashajó. A főgépész – tudom – ilyenkor egy hosszú kart tol előre puhán a műszerfalon odafönt a kormányállásban. S bekapcsolják a jelzőfényeket, kurtákat harsan a kürt. – Idő kell, ameddig elérjük az utazósebességet – magyarázza a parancsnokkapitány, Kacsándi László. S megtudom: a parancsnok kapitány, a kapitány nem bizonyosan parancsnok. Ez utóbbi a legmagasabb elérhető minősítés a folyamhajózásban. Parancsnoki vizsgát csak a rátermettségét tisztességgel bizonyított rutinos kapitány tehet. A Sirály II-t közben a hátára emeli a Duna, két oldalán porzó harmatfüggöny, hátul a csavar keveri habosra a vizet. S itt az első meglepetés: еz a hajó ráz, mintha göröngyös úton haladna. – Ennek a típusnak még egyenes a szárnya, s nem ékalakú, mint a Vöcsöké, az újabb típusé. Az puhábban halad, megtöri az apró hullámokat. A parancsnok apró rántásokkal igazít a kormánykeréken (a Vöcsökön már könnyebb, puhábban kezelhető a kerék), pontosan követjük az oly sokszor bejárt, oly jól ismert hajózóutat, piros és fekete, világító és vak bólyák között. S miközben az ablaktörlő egykedvűen tisztítja a szélvédőt, nem árt egy-egy pillantást vetni a műszerre, a radarra. A zöld ernyőn megjelenik az előttünk és a mögöttünk levő partvonal pontos képe, a középpontban a hajó helyzetét jelző fény. Onnan fakad egy vékony sáv, pásztázza a képernyőt: rajta minden bólya, hajó, komp – akadály képe… – Ez nem vontató… Azzal még teljes ködben vagy sötétségben is lehet navigálni, pusztán a radar segítségével. Mindenre van idő. Itt azonban figyelni kell, gyors a hajó, nem lehet tévedni, mert nincs idő a korrekcióra. – Régóta dolgozik itt? – Csak néhány hete. Azelőtt bejártam az egész Dunát, nagy vontatókkal, személyszállító hajókkal. Négy éve lettem kapitányból parancsnok. Szerettem azt a munkát, s kicsit nehezen barátkozom most az újjal. – Nem unalmas? – Hát… Dunaújváros-Pest, Pest-Dunaújváros – nem túlságosan izgalmas járat. Szerencsére olykor Esztergomba is, Pozsonyba is, Bécsbe is megyünk. És persze a szabad idő! Meglepődve hallom, hogy talán ha csak hetenként van váltás, addig rendszeresen Dunaújvárosban, a ponton házikójában éjszakáznak. – Nem örül túlságosana családom! – nevet most a parancsnok. – Van állandó utasa? Van, aki nap nap után a Dunán suhan Dunaújváros és Pest között? – Csak mi öten… A személyzet – tréfál. – Kevés az utas és nem is ugyanazok mindennap. Jobbra a soroksári Duna-ág bejárata. Jobban látni már egy kissé: világosodik a hajnal, s oszlik a Duna párafüggönye. Ez ismeretlen járat. Tudjuk, büszkék is vagyunk rá: a Vöcsök, a Sólyom, s a Sirályok Bécsbe, Pozsonyba, idehaza Esztergomba is járnak. De ki tudta, hogy e látványosságot alig ígérő úton Dunaújvárosba is. Naponta kétszer oda-vissza. A jegy ára negyven forint, s nem kérdezem: járatonként 15-20 utas belépti díjából hogyan fedezhető az óránként 140 liter gázolajat fogyasztó szárnyashajó rezsije. A ködből feltűnik Százhalombatta rakodókikötője. Uszályok állnak ott. Azután: balra Érd, jobbra Tököl, s megint följebb jobbra a soroksári Dunaág fölső torkolata. S következnek a karcsú pesti hidak és a Vigadó tér, a végállomás, ahol puhán hasára ül a Sirály, s döccenve érkezik a kikötőhöz. Dunaújváros és Pest között a menetidő pontosan 1 óra 15 perc. Bárki lemérheti, gyorsabb, mint gépkocsival… Lukács Ákos Megjelent: Esti Hírlap – 1980. május 10.

.

Az élmények között ez alkalommal akad egy sajátos is: a víz alatt fatuskót “fog” az egyik hátsó szárny. S mert a “potyautastól” nem sikerül megszabadulni, csökkentett sebességgel és jó negyedórás késéssel érkezünk Dunaújvárosba. Az állomás előtt – a MAHART és a Volán megállapodásának megfelelően ott várakozik a 28- as busz.
Kellemes dunai utazás volt. A szárnyashajó egyébként szeptember 14-ig közlekedik.

Kovács Mária
(Arany Gábor felvételei)

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.