Sztálinvárosi Hírlap – 1960. augusztus 2.
Megyek a strandon. Nem úgy megyek, mint ahogy más megy. Én most riportot akarok írni. Tehát keresem a témát, mely állítólag az utcán hever, csak le kell hajolni érte… De itt nincs utca… Mi lesz velem?
Nicsak! mindenki engem néz. Az emberek szeméből felháborodás sugárzik felém. Egyesek megbotránkozva összesúgnak. Ideges vagyok. Izgatottan szemlélem magam. Ruhám rendben, nyakkendőm nincs elcsúszva. Mit néznek rajtam olyan megvetően?
Aztán megvilágosodik az elmém. Ebben a környezetben én egy hihetetlenül szemérmetlen jelenség vagyok. Itt, ahol minden ember egyforma, itt, ahol valóban nem a ruha teszi az embert, valóban felháborító, égbekiáltó, közbotrányt okozó jelenség lehetek…
Hiszen fel vagyok öltözve…
Íme, módosul a régi újságíró mondás: A téma a strandon is hever, csak le kell vetkőzni érte…
Így már egészen más. Most már feltűnés nélkül járhatok, kelhetek. Senki sem vesz észre. Csak egy csinos fiatal mama mondja egy angyali kislánynak:
– Látod, ha nem eszel, éppen olyan csúnya gebe leszel, mint az a bácsi ottan.
Így lettem én szemléltető agitáció…
A városi strand és uszoda látképe madártávlatból /1960
fotó: MTI/Bodnár László
Essünk túl a hivatalos beszámoló részen. A hőn várt napsütés hatására az emberek megostromolták az uszodát. Most, be akarták hozni, hogy kitört a nyár, azt amit eddig vesztettek. De az uszoda dolgozói jól állták a rohamot.
Megérdemelnek egy percet ők, a modern Tantalusok, akik nap mint nap átélik mitológiai ősük mérhetetlen kínjait. Ismeretes, hogy Tantalust, akire valamiért megharagudtak az istenek, úgy kínozták, hogy a legfinomabb ételeket rakták elé, de úgy, hogy ne tudja elérni…
Ők néhány méterre az üdítő víztől, legmelegebb kánikulában sem nyerhetnek enyhülést. Mert a tisztelt vendég siet. Mintha az élete függne azon, hogy egy percen belül már nyakig üljön a vízben. Így hát szinte másodpercenként harsan a kiáltás:
– Kabinos… Kabinos…
Vannak humoristák is. Azok a türelmetlenségtől reszketve így rikkantanak:
– Sekrestyés…
Viccükön csak a kabinos nem nevet. Pedig biztos van neki is humorérzéke…
*
Egyik tehetséges pesti képzőművész néhány vázlatot készített a strandon. Ült a medence szélén és rajzolt. Mögötte a műértők hatalmas serege. Egyszerre a képzőművész ecsetje megállt a papír felett. Tanácstalanul, segélyt kérően nézett körül:
– Nem tudok tovább festeni… Nincs vizem…
Az emberek kinevették. Pedig igaza volt. A medencében annyian lubickoltak, hogyha kimert volna egy decinyit, talán egy embernek már nem jut víz…
*
Megfigyeltem egy nőt. Nemcsakazért, mert csinos volt, hanem azért, mert olyan fürdőruha költeményben pompázott, amilyenhez hasonlót ritkán láttam. Volt azon fodor és lokni, sreifolás és keresztcsík, szóval minden, amivel a modern szabásztechnika egy fürdőruhát megáldhat. Igazi estélyi fürdőruha volt. Tulajdonosa egész délután sétáltatta.
Nem is ment a vízbe. Kár lett volna a ruháért. Otthon biztosan beakasztotta a szekrénybe, felvett egy hétköznapi fürdőruhát, és egy jót lubickolt a fürdőkádban…
Ha már a fürdőruháknál tartunk, el kell mondani, hogy az idén mind a férfi, mind a női fürdőruhában egyrészes a divat. Persze szigorúan szem előtt tartva azt az elvet, hogy az a legjobb fürdőruha, amely a lehető legkevesebb felületet takarja el az ultraviolett és szem sugarak elől.
Fiatal lányok sztálinvárosi strandon /1960
fotó: MTI/Balassa Ferenc
Egy csinos kislány mellett két fiatalember táborozik. Mindkettő mindent elkövet, hogy a figyelmet magára terelje.
Egyik időnként kézreáll, fekvőtámaszokat csinál, és ugráltatja félelmetes izmait. A másik intellektuális fejtegetésekbe bocsátkozik, és megvetően nézi társát, aki csak nyers testi erejét akarja fitogtatni, mellette, a szellem embere mellett.
Meg kell mondanom, hogy én a “szellem emberének” drukkolok. De hiába. A kislány átnéz a feje felett. Igaz, hogy a másik akrobatikus produkciójára sem vet ügyet.
Egy harmadikat néz, pedig az nem csinál semmit. Csak áll a medenceszélén és fürkészően néz. Még csak nem is különösen szép ember.
Viszont egy filmfelvevőgép van a kezében.
Sportolók, filozófusok, sírjatok. Győzött a technika…
*
A filmes kezében néha felberreg a masina. Készül a Sztálinvárost bemutató kisfilm. Az operatőr a strandközéppontja. Tőle függ, hogy az ország közvéleménye a Vasmű, a víztorony és a Május 1 utca mellett kit csodál meg. Mindenki úgy érzi, csak ő tudná megfelelően reprezentálni a várost.
Nicsak! Most felém fordul a kamera. Teletöltöm a tüdőmet levegővel, megnyalom a szájam szélét, és igyekszem megnyerően mosolyogni. Nem a személyes hiúság vezet. Ez közügy. Városunkról van szó. De az optika megvetően biggeszti el a blendéjét és elfordul rólam.
Nincs ezeknek ízlésük…
A 10 éves város
A strand látogatóit rögtön a belépéskor kellemes meglepetés érte. A bejáratnál új szobor pompázik. Állítólag már két éve itt hever, az uszoda részére rendelték, de senkinek nem volt mersze felállítani. Mert hát a szobron nincsen fürdőruha. Csak akt szegény. Egészen jó szobor, dehát csak akt. Kár, hogy a szobrászművész nem vésett rá fürdőruhát. De most megoldották a nagy problémát. A szobrot felállították, és a közszemérmen sem esett csorba. Előállítottak egy csomó növényt. A szobor derékig takarva, sőt jogos a remény, hogy mire a növények megnőnek, egyáltalán nem látszik.
Mert mi szemérmesek vagyunk és ráadásul bölcsek is…
A kő korlátozott tartószilárdsága N. Kovács Máriának, a strand gyepén illegő női akt alkotójának is komoly gondokat okozhatott. Kénytelen volt zsendülő idomai kecsességét kellető hölgyike báját csökkenteni a bal könyék és a csípő közé beiktatott merevítővel
Műalkotások a tízéves Sztálinvárosban
*
A büfé körül egy furcsa szekta tanyázik. Ezek tudomást sem vesznek arról, hogy strandon vannak. Feszült figyelemmel lesik lapjaikat. Egész délután ultiznak. A víznek tájára sem néznek. Illetve egyik azért fürdött. Én nem láttam, de ő mondta.
Piros ultija volt. Megkontrázták. Rekontrázott. De találkozott a hajtószíne az ellenféllel. Elbukta.
Összeszedte maga elöl az összes pénzt. Éppen csakhogy ki tudta fizetni. Aztán felállt és keserűen csak annyit mondott:
– Most itt állok megfürödve…
*
Igaz is! Még nem is fürödtem. Megkérem a hangos híradóst, hogy mondja be a következőket:
– Figyelem, figyelem. Aki régen van a vízben, adja át a helyét.
Ha a hirdetés eredményes lesz, belevetem magam a hűs habokba, és aztán azt sem bánom, ha ezúttal vízben hagynak…
Ősz Ferenc
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
