Dunaújvárosi Hírlap – 1970. június 23.
NYÁR
A rádió már szombatos este megjósolta, hogy vasárnap nyár lesz – legalábbis hivatalosan nyár, hiszen fújhat a szél, szakadhat az eső, június huszonegyedike a nyári napforduló dátuma. S hogy idén éppen vasárnapra esett, s hogy nemcsak csillagászati, hanem közönséges földi vonatkozásban is valódi nyarat hozott, az külön örömet jelentett ezen a hétvégén. A strand felé ballagók közül ugyan ki gondolna arra, hogy ez a nap csak a mi féltekénken nyár – Fokföldön és Patagóniában most van az év legrövidebb napja, az, ami nekünk december huszonegyedike. Tél, fagy, zimankó. Ám ránk fáradhatatlanul ontja a Nap fúziós energiáját, az égbolton nincs egy tenyérnyi felhő, és már kora reggel reszket a levegő a beton felett. Az első igazi kánikulás nap.
Dunaújvárosi strand, háttérben a 25 méter magas I. számú víztorony /1966
fotó: MTI/Fényes Tamás
A strand – nem, a hangyabolyszerűen nyüzsgő tömeget látva a legjobb szívvel sem nevezhetjük sportuszodának – a strand ma a leglátogatottabb zöld folt a város számtalan zöld foltja között. Helikopterről, vagy kötött léggömbről nézve az emberek ideáramlása is jobban megfigyelhető volna, akárcsak a talaj domborzati viszonyai, vagy a tengerben vonuló halrajok. Aki maga is a strand felé tart, az csak annyit lát, hogy még déltájt is errefelé ontja az utcák érhálózata az embereket.
A bejáratnál néhány perces sorbanállás, pedig nem pihen a pénztárosnő, fehér köpenyéből facsarni lehetne a verítéket. Három forint – fél napra, így szól az írás, s kenyérre, tejre, feketekávéra, cigarettára, konyakra átszámítva nem is sok a valaha szabad javaknak nevezett napsütésért, levegőért, vízért, ami a XX. században bizony egyre inkább áruvá válik. A kabinok mind foglaltak, a szekrények úgyszintén, s közelharc folyik a néhány, még üres ruhaakasztóért. Valószínűleg a női szakasz is így áll, mert kint a fák alatt sokan vetkőznek-öltöznek, fütyülve a tömegre és a fülledt öltözőhelyiségekre. Ilyenkor könnyű, mindenki ruhája alá vette fürdőruháját, de mi lesz, záráskor, amikor csak ki kell bújni a vizes göncökből? Persze itt, a strandon nem sok embert érdekel a sztriptíz.
N. Kovács Mária alkotása, a Fürdőzõ nő (1953, Lányka) a városi strand füves napozójának parkjában /1961
N. Kovács szobra egy ideig a versenyuszoda egyik öltözőjében állott. Aztán végre felállították főhelyen, később hátrább vitték a fák alá. Közben megsérült, egyik karját alá kellett támasztanti s ez sokat rontott az alak kecsességén s szerkezeti szépségén.
fotó: MTI/Szilágyi Pál
Szegény, töröttkarú pucér kislány. Áll az út mentén, meg sem moccan a szerény talpazatán, állhatatosan néz város felé. Igénytelenségében, szürkeségében is bájos, zavart képű kis bakfis, mintha azon tűnődnék, hogyan lehet az, hogy őt valaha szégyenkezve dugdostuk bokrok, fák mögé. Ma már szerencsére senkinek nem jut eszébe, hogy bikinit adjon rá. S a középső pázsitos területen sülő-piruló emberek is legszívesebben teljesen nekivetkőznének, mert ebben a szúró napsütésben még az a néhány tenyérnyi rongy is sok, verejték patakzik a textillel fedett testrészeken. Csak a gyakori tusolás használ, mert a nagymedence pontosan olyan, mint a halászlé. Különösen a lábbal is járható része, ahol az úszni nem tudók lubickolnak – érdekes, hogy a húsz éven felüli korosztályból milyen sokan tartanak a mély víztől – igen, ez itt emberi tagoktól sűrű halászlé, még a cseresznyepaprikát is felfedezheted egy-egy vörösre festett haj, vagy piros gumisapka formájában.
Kevés a szép barnára sült ember, valamivel több a rákvörös, de a legtöbb strandoló ma találkozott először a napsütéssel – téliesen fehér hátak, karok, combok. Sok is lesz már a sugáradag, gyerünk árnyasabb tájakra.
Építők útja a Béke térrel, a városi stranddal és a víztoronnyal /1968
fotó: fentrol.hu
Túl a hintákon, a gyepes talajú ligetben fekete kendős, ráncosszoknyás néni, szemüvegén keresztül két unokáját ellenőrzi. Néha feláll, utánuk megy, visszahozza őket. Faluról jöttek fel a városi strandra, de csak ők vannak itt, a múlt és a jövő. A jelent képviselő fiatal szülők valahol a Dunánál töltik a napot, gyerekmentesen, kényelmesen. A feketekendős nagymamától két lépésre a legdivatosabb játék folyik, a tollaslabda. Hosszúnyelű ütővel ütögetik a kamaszfiúk és lányok, fiatalságukat vissza-visszasíró asszonyok, kopaszodó férfiak. S egy homoksáv mögött a gyerekmedence, ami igen tanulságos élményt nyújthat most egy kísérleti fizikusnak; a fáradhatatlanul mozgó, egymásnak ütődő, visszapattanó gyerektestek hű képét adják a molekulák fáradhatatlanságát szemléltető Brown-féle kísérletnek. A csúszda aljában egy nagyobbacska fiú komoly képpel látja el a közlekedési rendőr, vagy Metro-alkalmazott feladatát. Sül a napon száraz teste, de konokul kitart. Hős a maga módján, posztján marad, mint a római légionárius Pompeji pusztulásának óráiban.
Hátrébb, a víztorony felőli parkrészben megritkulnak az emberek. Itt már könnyen lehet heverő helyet találni. Egy magányos fa alatt gyékényre telepedve egy magányos nő. Teste egyenletesen barna (bizonyára kvarcolt a télen), fürdőruháját két hete láthattuk az Ez a Divat-ban, haja tegnap este készült, arca ma reggel, de úgy, mintha evening-party-ra készülne. Arckifejezése démonian gőgös, hűvösen megközelíthetetlenül üldögél a smaragdzöld gyepszőnyeg közepén, távol a tömegtől, mint a brit-szigetek a csatorna túlsó felén. Körülötte életüknek és biztonságuknak örvendező kanadai nyárfák (itt nem kell tőlük a járdát, a kábelokat félteni), törpefenyők, virágzó jázminok. A nő ül, és némán elnéz a világ felett. Egyszerre csak keményre fújt bőrlabda vágódik bal fülének (nem szándékosan, csak a VB bűvöletében nagyon erősen rúgta meg a mezítlábas csatár), csattan-pattan a labda és a démoni divatkép megelevenedik. Felugrik, öklét rázza és meglehetősen alpári szakkifejezést küld a focizók felé. S mert elefántcsonttornya ím összedőlt, szedi a cuccát és odébb vándorol.
A tapintat azt kívánja, hogy mi is tovább vándoroljunk – a sövény mellett, szinte a víztorony tőszomszédságában magányt kereső párok tűnnek fel és tűnnek el. Ne zavarjuk őket. Lássuk, miből élünk, illetve mit kaphatunk száraz, izzó torkunk enyhítésére.
A fagylaltosnál nem is próbálkozunk, legalább száz tizen- és hatvanéves áll sorba az enyhet adó tölcsérekért. Az erdő felőli oldalon, a sörbódénál csaknem ugyanez a helyzet. Bár itt barátságosabb és kényelmesebb is, – asztalok, székek vannak, végjátéknál tartó sakkozók, kialakuló ultipartik, és a sor lassan kanyarog az ablak felé. Az élelmesebbre nem áll sort, hanem kinyújtja a pénzt túl a rácson, ahol az utcáról idetévedtek sokkal kisebb tumultus árán juthatnak sörhöz. Praktikus megoldás, és praktikus az is, hogy ez a bódé egy csapásra a strandot is, az utcai forgalmat is ellátja. Vajon hogyan fogja a néphumor elkeresztelni ezt a bodegát? Kék egér már van, Vörös patkány is – majd csak akad neve ennek is, hiszen annyi színe van a szivárványnak.
A negyedórás sorbanállás végén még elmélkedésre is van módja az embernek: a sör importsör, a sajtos rudacska húsz fillérrel drágább, mint a városban. A bódé üzletének irányítói bizonyára ismerik a klasszikus angol közgazdaságtan álláspontját: minden áru annyit ér, amennyit a piacon meg lehet kapni érte. De szó ne érje a ház elejét: a sajtosrúd friss, a sör hideg. És – bal kéz felől elhagyva, két, államvizsgára készülő főiskolást – jobb közérzettel ballaghatunk vissza támaszpontunkra, hogy istenigazában hozzálássunk a napozáshoz.
A hat órai zárást mindenki korainak találja egy kicsit, alig lehet rávenni a strandolókat, hogy szedelőzködjenek. Bár az is lehet, hogy a strandvezetőség egészségügyi okokból zár ilyen korán – sok az ultraibolyából is megárt. De veszekedés nincs, mert szép volt ez az első nyári strand vasárnap. Szép, igazi, sőt: valódi. Hogy mennyire valódi, arra hátam bőre figyelmeztet este tízkor. Piros, lüktet, sajog – drága régenvárt szép Nyár-idő, ma este a Te kedvedért bizony hasonfekve fogok aludni!
Kemény Dezső
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
