Dunaújvárosi Hírlap – 1970. június 12.
HÁRMAN – A HŐSKORBÓL
Rengetegen ismerik a városban, és nem csak az építőknél. Rejtvénybe is fel lehetne adni, olyan rejtvénybe, ami egyetlen szóból áll: “Halló!” – ez a szó húsz évvel ezelőtt is minden mondatában elhangzott, és S Hegedűs Lajos, aki ma az építők munkaerőgazdálkodásának vezetője, ma is ugyanolyan pergő nyelvvel és határozottsággal tárgyal az irodájában megforduló munkásokkal, mint a hőskorban, most már több tapasztalattal és emberismerettel, de változatlan lelkesedéssel és lokálpatriotizmussal.
Dunapentele 1951. június 28.
fotó: MTI/Kotnyek Antal
Dunapentele – egy megifjodott ország ifjú városa
1951 áprilisában jött Pentelére Szarvasról, a Viharsarokból. A Dunamenti Magasépítő Vállalat szervező-felvezetőnek alkalmazta. Furcsán hangzik ma ez a munkakör, de akkor, az ötvenes évek legelején a szükség szülte, és a gyakorlat igazolta.
– Galambos István tárgyalt velem, az igazgató helyettese. Azt mondta: “Egy hét alatt húsz-harminc ember kellene. Fog menni?” Hát nekiugrottunk a másik szervezővel, Varga Lajcsival, zsebredugtuk a csekk-könyvet és nekivágtunk az országnak. Hajdú-Bihar, Szabolcs megye volt az első terület. Veszekedtünk, könyörögtünk a hatóságokkal, vicceltünk, ittunk, játszottunk az emberekkel, kit hogy lehetett megfogni. Tudtuk mi azt nagyon jól, hogy az igazat mindenkinek a maga szájíze szerint kell beadagolni. És azt is tudtuk, hogy az emberek, ha megértik miről van szó, jönni fognak. És jöttek is. Szidott minket a MÁV mint a bokrot, egy állomásfőnök letartóztatással fenyegetőzött, de csak sikerült elindítani az első irányvonatot Biharból, és utána négy-öt naponkint kétszáz-háromszázas turnusokban mentek az emberek Pentelére. Az első szállítmányt magam hoztam, felsorakoztattam őket a Május 1 utcában, halló! Ott álltak, mint a katonák, én meg jelentettem: “Galambos elvtárs, ez csak az első vonat”.
A toborzások hónapjaiban Hajdú-Bihar és Szabolcs után szűkebb pátriája, Békés és Csongrád megye következett. A régi papírokból kiderül, hogy 1951 nyarán százhatvan-százhetven ezer toborzott munkás került Pentelére a Viharsarokból. Őszre, amikor a Mechanikában már forogtak az első gépek, és az öntöde kupolókemencéinél az első vas öntésére készülődtek, kereken negyvenezer szerződtetett ember dolgozott a pentelei építkezésen.
– És nem ám az a kétszáz forint toborzási pénz tette ezt, halló. Én ismertem az embereimet, volt köztük persze selejt is, de a többség valóban meg akarta vetni itt a lábát, gyárat és várost építeni a löszfennsíkon, a kukoricatábla kellős közepén. És ennek a többségnek a java meg is maradt városlakónak. Sejtettük mi ezt már akkor, csak azt nem tudtuk még, személy szerint ki lesz az, akivel tíz-húsz év múlva is találkozunk az utcán. De biztosak voltunk benne, mert ha nem így lett volna, abba is lehetett volna hagyni az elején. A város nem csak házakból áll, hanem elsősorban emberekből, a gyárat nem a gépek, hanem a munkások teszik. És az építőipar akkor is, ma is, a telepített ipar előszobája – nem csoda, hogy a régi építők közül nagyon sokan vasműdolgozók lettek, vasasok, kohászok.
Épül a kohó /1953
fotó: MTI/Járai Rudolf
Újrakezdené-e ez az ember, ha a szükség úgy kívánná? Nekiállna-e ma is, hogy utazzék, éjjelezzen, váróteremben aludjék, vagy ébren töltse az éjszakát, csak azért, hogy szerezzen egy jó kőművest, egy ácsot, egy segédmunkásbrigádot, egy bandára való kubikost az építőknek? És volna-e a szándék mellett energiája hozzá? Nem kérdezzük meg, e helyett idézzük egykori főnökének mondását: “Ez a kis ember, ha kell, a Góbi-savatagból is hoz nekünk munkást”.
Kolbeck Pista bácsi már érett fővel került Pentelére, ő már a kezdet kezdetén, Mohácson is ott volt. 1950 tavaszán jött fel a leendő város helyére, mint a Magyar Gyárépítő Részvénytársaság ács-művezetője.
– Nem sokkal később változott meg a vállalat neve, de ez teljesen mellékes volt, hiszen az emberek, a munkatársaim ugyanazok maradtak. A munkánk jellege persze megváltozott. Mohácson lakóházakat építettünk, itt pedig a gyárépítőkhöz kerültem. A XII. főépítésvezetőség a Kovácsműhelyt és a Légsűrítőt építette, ez volt az első erőpróba, és főpróba is egyben, mert itt kezdődött Pentelén elsőízben a betonelem-előregyártás. Ott, ahol most az izotóplabor van, ott kezdtük meg az előregyártott födémlemezek zsaluzását. Ha kész lett egy-egy, kézierővel emeltük platókocsira, vagy, ha volt szabad kapacitás két-két Janvarec-autódaru segített a mozgatásban. A Mechanika, az Öntöde, a Kovácsvasszerkezeti üzem födémlemezei mind itt készültek, emelőbikával helyezték őket milliméternyi pontossággal helyükre. Külön emelőbrigádok alakultak, – egy ember fent állt a levegőben billegő födémlemezen, és onnét irányította a földön állókat. Hősi halottja is volt ennek a munkának – Fóris József emelő 1951 nyarán lezuhant huszonöt méter magasból, és halálra zúzta magát. Meg tudom mutatni a helyet, pontosan a Vasszerkezeti üzem fala mellett.
A még gyermekcipőben járó betonelem-előregyártás nagy erőpróbája volt az Erőmű-építkezés. A várhatóan nagy nyomóterhelést tekintetbe véve talajtömörítést írtak elő a tervezők és a geológusok, s külön robbantó brigádok érkeztek Pentelére, robbantással tömörítették a lösztalajt. Lipták János főépítésvezető, az első gyakorlati prefabrikáló szakember Magyarországon, már Inotán szerzett tapasztalatokat az akkor forradalmian új építési módszerben, s az Erőmű-építkezés kezdetekor éjt nappallá téve kint volt az épületen.
Hincz Gyula – Az épülő sztálinvárosi erőmű (kréta)
– Azokat a nagy nehéz elemeket, amiket akkor népszerűen “kapuknak” neveztek a pentelei építők, nem tudtuk volna szállítani; ilyen teherbírású szállítóeszközök nem voltak, még a bikaerős emberekből álló Schadek-brigád se mert volna nekiveselkedni. Ott helyben zsaluztunk tehát, és amikor egy-egy elem készen volt, csörlővel kombinált emelő-két lábbal, úgynevezett “bikával” emeltük magasba. Félelmetes látvány volt, amikor a hatalmas betongerenda centiméterről-centiméterre emelkedni kezdett. Főépítésvezetőtől vízhordó lányig az egész főépítésvezetőség összegyűlt, és lestünk, drukkoltunk, nem lesz-e baj. Majdnem húsz éve áll az Erőmű épülete, és az állandó gépremegés, a hatalmas terhelés egyetlen centiméter elhúzódást sem okozott. Pedig akkor még igazán nem volt semmi gyakorlatunk ebben a munkában, de bele kellett vágni, hát belevágtunk.
Pista bácsi tavaly ment nyugdíjba, feleségével, Katica nénivel együtt. Kormánykitüntetés, kiváló munkásoklevelek nem hivalkodnak szobája falán, fiókjában őrzi őket.
– Majd ha megöregszem – mondja – előveszem őket, ha vissza akarok emlékezni. Tudja, lehet, hogy szükség lesz rá, hiszen az ácsok munkája nem marad meg, a zsaluzatot lebontják, csak a beton, meg a kő időálló.
Igen, hol vannak már azok a szálfák, pallók, gerendák, deszkák, amelyeket annak idején Pista bácsiék faragtak meg a lapos ácsszekercével! De kezük láthatatlanul is ott lesz a falakon, amíg a világ világ.
Az anyag humanizálása, emberszabásúvá tétele. Hát igen, persze, hogy ez a legelső. De az emberi tudat formálása az építés Wagner-i pátosza, első időszakában sem szünetelhetett. A város és a gyárépítés mellett már a legelső időkben folyt a tudatépítés a leghagyományosabb, de legértékesebb módon – könyvek segítségével.
– Mohácsról, a Batsányi könyvesboltból kerültem ide – mondja Abonyi Sándorné. – 1950. november 7-én érkeztem meg, sártengerben, süvítő szélben. Férjem is velem jött, tagja lett a gyárépítők legelső betonkeverő brigádjának. A faluban laktunk, Farkas Pali bácsiéknál, onnét jártunk fel a leendő városba. És mi még nagyon előkelő helyzetben voltunk, mert az építők legnagyobb része a környező falvakból járt be. Perkátáról például reggelenkint hat-nyolc ponyvás kocsi is fordult, mire behordta Pentelére az összes embert.
Az első könyvesboltunk egy kis bódé volt, ott állt, ahol most a víztorony van. Az ötös kocka ablakából éppen rá lehetett látni. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat a legelső időkben brosúrákat küldött, és ez nem is volt rossz dolog. Képzelje csak el, mit kezdett volna az a Baranyából idekerült vályogvető Solohovval, vagy Móriczcal. Nem is voltak rosszak azok a brosúrák, a maguk egyszerű fogalmazásában nagyon kellettek, nagyon jók voltak, szinte észrevétlenül alakították át ennek a nagyon vegyes embertömegnek gondolkodását. Illetve nem alakították át, csak alakították, előkészítették arra, ami néhány hónappal később bekövetkezett. Megérkezett az igazi szépirodalom. És vele együtt a népszerű ismeretterjesztő irodalom is – alapvető egészségügyi vezérfonal, biológiai, fizikai, csillagászati kiskönyvek. Nagyon sok, ma itt élő és tág látókörű embernek akkor és ott kezdett először kinyílni a szeme a világra.
Új város születik, új emberek formálódnak
Az első könyvesbolt egyetlen alkalmazottja majdnem ugyanazt csinálta a könyvvel azokban az időkben, mint a munkaerő-szervező a munkásokkal. Csakhogy a könyvet nem szerezni, hanem eladni kellett. S nem is a befolyó pénz miatt – a könyv nálunk akkor is olcsó volt – hanem azért, mert akkor Dunapentelén könyvet árusítani pontosan olyan hivatástudatot kívánt, mint ami nélkül például egy könyvtáros el sem képzelhető. Ki kellett menni az építkezésre – morális kényszer volt ez, nem adminisztratív – és meg kellett vetetni az emberekkel a könyvet.
– Még hitelbe is adtunk, kétszáz forintig bárki vásárolhatott pénz nélkül, rögtön az első hónapban, úgy emlékezem erre a számra, sose felejtem el: december 16-ig kétezer forintos forgalmunk volt. Ugye milyen kevés? És tudja, milyen rengeteg volt ez akkor? Solohov ment a legjobban, meg Jókai, meg Illés Béla. Azokból az első kiadványokból ma is van otthon egy-egy példányom.
Abonyiék hamarosan felkerültek a faluból a Május 1 utcai Bivalyba, ők kaptak állandó lakást tizenkilencedikként Dunaújvárosban.
– Ma is ott lakunk, el sem költöznék innen, ez az utca nekem a legkedvesebb. Ha kinézek az ablakon, látom a hármas kockát, az ötös kockát, a régi pártbizottsági szobák, a NEB, a földszint, ahol az ideiglenes kórházat, illetve rendelőt rendezték be… Ott a hármas kocka előtt, hol most egy szép nagy pünkösdi rózsatő van, ott állt egy ugyanolyan kis bódé, mint az enyém. Az volt az első könyvtár. Ráncos szoknyás, vastag varkocsú kis parasztlány volt benne a könyvtáros, emlékszik rá? A Bozsik Piri. Ma is itt él, asszonyfővel is itt maradt, akárcsak én, és még annyian. Ugye nem néz se bolondnak, se nagyképűnek, ha azt mondom: nagyon megszerettem és egyre jobban szeretem ezt a várost…
Kemény Dezső
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
