Polgári Védelem – 1966. július
A FÉNYEK VÁROSA
A város, az acél és a koksz birodalma. Hiába láttam már többször, mégis mindig gomolygó hatalmas füstfellegek vonulnak el képzeletem képernyőjén, égnek meredő kormos gyárkémények erdejét látom és a leszálló pernyétől halott szürke épületeket. Újra és újra el kell jutnom Dunaújvárosba, hogy gyönyörködjem a csodálatos kontrasztban. Magyarország legnagyobb ipari létesítménye, a több tucat égnek emelkedő, figyelmeztető mutatóujj, de ezek a kémények mégsem borítják lehangoló miatt köntössel a házakat. Mert ez a város, amelyet oly jogos büszkeséggel mondunk saját gyermekünknek, nem a borongó homály, a tüdőt fárasztó füst hazája.
Hanem a fényeké. Az üzemekből, utcasorokból, a kirakatokból és az emberekből áradó meleg, nagyszerű fények városa.
A Vasműben a munka szépsége lenyűgözően, ellenállhatatlanul kerít hatalmába. A kokszolóból lávafolyam ömlik a csillébe, földöntúli morajjal. Aztán a hűtő tömzsi kis kéménye tejfehér füstöt pipázik, álomszerű fátyollal vonva be a hidegfényű csillagokkal borított tintakék eget. Az itt dolgozó emberek barátságos óriásokká nőnek, narancsvörös árnyalat hull rájuk, védőszemüvegükön megcsillan az izzó koksz zuhataga. Magabiztosan állnak helyükön, mozdulataik erőteljesek.
Gyengének és elesettnek érzem magam, szeretnék csendesen a munkások mögé állni, s érezni a belőlük áradó erőt.
Az öntödében a kemencék rostélya mögül kápráztató, fehér fény vakít. A hőség borzongató. Menekülni szeretnék, de fogva tart az elemek titáni, s mégis varázslatos játéka.
S egyszerre öblös nevetést hallok. Hatalmas ember nevet előttem, bőrkötényes, azbesztkesztyűs óriás. Kezében hosszú vasrúd.
Nevet önfeledten, hosszan. Igen, csapolnak. Vastag sugárban szeli át a levegőt a sistergő, vörös vascsóva. És az óriás nevet. Ott állnak mellette a többiek is; mindegyik mosolyog, vagy valami olyasféle bujkál a szája szögletén, megnevezhetetlen meghatottsággal ötvöződve. Érzem, hogy nekem is mosolyra húzódik a szám. Kissé torz ez a mosoly, mert valami kaparja a torkom. Ezt a képet sosem felejtem el: az izzó folyékony vasat, s a fényében álló embereket, akiknek arcáról fény sugárzik.
S aztán bent a városban. Tisztaság, hatalmas és mégsem barátságtalan lakóházak, áruval és vásárlóval tele üzletek. Antennaerdők az épületeken. És fények, fények mindenütt. A sötétvörös neontól a tejfehér higanygőz lámpáig. Itt nincsenek sötét külvárosok, düledező viskók, görbe, hepe-hupás utcák.
És mégis van hangulata, bája Dunaújvárosnak. Ez a melegség elsősorban az emberekből árad. A döntő többségében fiatal emberekből, akik ezt a gyermekvárost megtöltik élettel, munkával, ragaszkodással. Egyik étteremben egy technikussal beszélgettem, aki néhány évig Pesten élt. Amikor megkérdeztem, nem kívánkozik-e vissza a fővárosba, valami tömör értetlenség ömlött el az arcán és percek teltek el, amíg mosolyra húzódott a szája. Aztán megmagyarázta, hogy ez a város az övé, még emlékszik a kukoricaföldekre, a szeme előtt játszódott le a nagy változás, az ő keze munkája is benne van egy nagy város születésében, gyermekké válásában.
S ha a gyermek óriássá is nőtt, a szülők, a dunaújvárosiak ugyan úgy szeretik, vagy talán még jobban, több büszkeséggel, mint azelőtt. Innen erednek a látható és a láthatatlan fények, amelyek magukhoz ölelik, melegítik az embereket Dunaújvárosban.
És ez a fény, az egész országra kisugárzik. Hiszen a fények városa mindannyiunk, egész új életünk remekbe sikerült gyermeke.
(-)
