Pesti Napló – 1913. december 31.
Üres, sérült szarkofág a Kőtárban
Az ezüstlábú orvos
Írta: Szekula Jenő
Dunapentelén, egy ókori temetőből, ásás közben egy római orvos sírját vetette föl a kapa. Meg lehetett ismerni hogy orvos, bár az erre vonatkozó feliratok hiányoztak. De megtalálták sebészműszereit, amelyeket kétségtelenül ő is megtüzesített a használat előtt, a vaspálcikákat, edényeket, sok titokzatos tégelyt, amelyben farkastejet kevertek össze távoli mezők ismeretlen gyökérnedveivel, – s egy palackot, amelyben barackmagból facsart kéksavas italt őrzött bizonyára ő is. Életrajzi adatai egyébként hiányoztak eme hű ókori felcsernek, aki közel ezerhétszáz éve a dunai hegyek meleg homokja alatt pihent. Csak a nevét őrizte meg a kő, amely egyébként minden feliratot lekoptatott magáról: Quintus Fusius Kalenus-nak hívták, talán távoli rokona és leszármozottja volt a hős légió-vezérnek, aki Róma első polgárháborújában szerepelt. Bár ez nem valószínű. Az előkelő római ifjak mély megvetést tápláltak Aeskulap tudós tanítványai iránt, — görög rabszolgák olcsó bűvészkedésének tartották mesterségüket, – aminthogy lenéztek minden pályát, – csak a hivatalviselést nem és a hadvezetést. De Kalenus, akinek sírja késő ősszel íme megtaláltatott, valószínűleg szabados családból nőtt nagyra szintén, – míg erre a barbár földre vetette a végzete, – a folyópartra, – még abban az időben, mikor Dunapentelét Intercisának hívták, s a Valeria gyarmatnak volt egyik határvára, s homoksáncai között római őrség tartott rendet a barbár világ fölött.
De találtak a sírjában mást is. Egy ezüstlábat. Könnyű ezüstlábat, cipőstől, ókori fűzőkkel, műremeke a pannóniai ötvös művészetnek. Hogyan került ide, mely vonatkozása lehetett az elporladt orvossal, nem lehet megállapítani. Talán Kalenus életnagyságú szobra volt, amelyből csak a fél ezüstláb maradt meg. A többit elnyelte a föld, magába itta a homok. Ám ez nem valószínű. Talán csak jelkép volt, s azt jelentette, hogy amerre ez az ókori orvos járt, áldás és remény támadt a lépte nyomában.
*
Az ezüstláb, – attól a pillanattól kezdve, hogy a szöllő-kertben napfényre került, – titokzatos vándorútra kelt. Mint valami mesebeli varázsló lába. A paraszt, aki kiásta, két napig a lakásán őrizte, majd két koronáért s egy új cseréppipáért eladta a falusi jegyzőnek. Innen egy vidéki járásorvos birtokába került, aki tudományos ember volt, s a régészettel is foglalkozott, – de nem őrizte meg, – a kincset egy fiatal pesti ügyvédnek ajándékozta, aki távoli rokona volt, s a lánya vőlegényjelöltjeként szerepelt. Ez meg eladta egy budai régiségkereskedőnek.
A pentelei leleteknek többnyire ez a sorsuk; kevés marad meg határainkon belül, – a legtöbbjét idegen földön, többnyire a hangzatos című germán-római múzeumokban őrzik.
A régiségkereskedő sem őrizte sokáig magánál a leletet. Eladta egy pesti orvostanárnak. Örömest vette meg, hallván, hogy az ezüstláb, egy két évezreddel előtte itt járt orvos sírjából maradt meg.
*
Az orvos ezüstlába tehát egy fényesen berendezett pesti lakásba került, a tanár dolgozószobájába, – az íróasztalra, tudós könyvek és folyóiratok fölé. Az orvostanár sokat dolgozott, különösen éjjel, ha álmatlanság gyötörte. Tudós érkezéseket írt, francia nyelven, külföldi folyóiratokba, mert vén kora dacára is nagyratörő ember volt, s erősen hitte, hogy kültaggá fogják megválasztani a francia akadémiában. Néha hajnalig ébren maradt az íróasztala előtt. Az ókori orvos lábát nézte mereven, a fekete ezüstjét, melyet a budai föld csillogó homokszilánkokkal vont be.
– Vajjon hogyan került a sirjába ez a láb, – tűnődött. Talán kedves emléke volt neki is. A dolgozószobájában őrizgette, melyet akkor még tablinumnak neveztek,
A tudós nem fejezte be értekezését. Beteg lett. Ágynak esett. Influenzába esett és tüdőgyulladás gyötörte. Élet és halál között lebegett. Orvostársai már lemondtak az életéről.
– Aligha éri meg a tavaszt, – suttogták kollegái halkan, a szoba szegletében. Hacsak az ég meg nem segíti.
Napközben sűrűn felkeresték az orvosok és tanártársai is. De éjszakára magára maradt. Csak egy hűséges apáca ápolta.
Egy éjjel a tanár hirtelen felébredt. Nagy szélvihar dühöngött odakünn az ablaka alatt. Félt. Fázott. A halál szelét érezte maga fölött elsuhanni.
– Meg fogok halni, – suttogta a tanár elborultan, – nyomorultan, mint az ágy lakója a kórházban. Megtérek a sírba, – csakúgy, mint a szegény Kalenus, akinek ezüstmaradványát őrzöm, – s ahova az előttem élt orvosok mind megtértek.
Ebben a pillanatban, mintha a vihar csapkodna, vadul dörömbölni kezdtek szobája ajtaján.
– Az ezüstlábomért jöttem. Ezüstlábamat adjátok vissza.
A tanár csak támolygott. Remegve ült fel az ágyán. Az ajtó felpattant hirtelen előtte állott, vak fénytől bevilágítottam – Quintus Fusius Kalenus. A két évezred óta sírban porladó dunapentelei orvos.
– Ez álom, – hörögte a tanár rekedten.
Pedig nem volt káprázat, sem árnyék vagy látomás. Fusius Kalenus volt valóban, teljes életnagyságban, mintha ebben a pillanatban szállott volna föl a sírból. Római utazó köpeny volt rajta, lilafényű pallium, harangalakú és tiszta, mint valami ókori miseruha. Rőt szákalla csigákba volt sütve gonddal, ahogy a frigiai istenek jártak.
Az ezüstlábamért jöttem, ismételgette makacsul. Ezerhatszáz éve keresem már az ezüstlábamat.
A tanár némán mutatott az íróasztal felé.
– Ott van!
Az ókori orvos rekedt örömsikolyban tört ki.
– Ahá! Azt hittem, már soha meg nem találom. Azt hittem, hogy a vérivó kvádok rabolták el, vagy a kóbor gótok vitték el magukkal a föld alá. S lám, önnél találtam meg.
– Hogy éppen egyik kollegám volt a tolvaj.
A tanár tiltakozott.
– Tisztességes úton szereztem. Egy budai régiségkereskedő adta el.
– Mégis visszaveszem, erőlködék az ókori orvos. – Különben pört inditok halott prétoroknál, az alvilági törvényszék előtt. Remélem, nem engedi ennyire vinni a dolgot.
A tanár némán intett.
– Ám legyen. Nekem már úgyis mindegy.
Az ókori sebész most már engedékenyebb hangon beszélt.
– Tudja, kedves emlék. A hős Severus adta ajándékba, kinek törött lábát én forrasztottam össze. Elhiheti, hogy ragaszkodom hozzá. – De mi az? Ön beteg? Szenved? Kámforszagot érzek, meleg párázattól terhes a levegő.
– Tüdőgyulladásba estem, – sóhajtotta elhaló hangon a tanár.
– Az is baj, – nevetett Kalenus. – Maguk persze nem tudják gyógyítani. Mindent elfelejtettek és semmit sem tanultak. Kitűnő receptet írok. Várjon. Két nap múlva egészséges iesz, mint a makk.
Az íróasztalhoz lépett.
De nem volt ideje a receptet megírni.
Az ajtó felnyílt hirtelen.
S a támadt léghuzatban a síri orvos teste úgy omlott össze, mint a homok.
*
Az ápolónő jött a szobába.
– Hangosan beszélt álmában professzor úr. Azért néztem be.
A tanár felocsúdott dermedt kábulatából. Megdörgölte a szemét.
– Igen álom, – suttogta rekedten.
S elhitte volna, hogy csak látomás az egész. De a finom porban, az íróasztalon, mintha pókláb, vagy csak könnyű légyszárnyak rajzolták volna oda, három betű kusza vonala látszott. Qu. F. K.
Mintha csak az ókori orvos monogrammja lenne.
