Sztálinvárosi gyerekek I.

I.

A nagy szürke ház még az éjszakai álmot dörzsölte ki a sze­méből, amikor Tücsök – egy nyakigláb, kócos kislány — már útrakészen állott. – Estére itthon vagyok! – búcsúzott el az édesany­jától és kemény kis csókot koppintott az arcára. Ahogy az udvaron végigment, mindenhová beköszönt, úgy érezte, nem való szó nélkül elnyargalni, ha az ember Dunapentelére utazik az apjával.
– Jaj, szaladok, ne tessék tartóztatni – mondta Szabó néni­nek, aki reggelit készített munkába induló fiainak és észre sem vette a küszöbön álló kislányt.
Bokorékhoz is bekopogott. – Alszol, Jóska? – Borzas fej emel­kedett ki a takaró alól. – Alszom hát!
– Most indulok Dunapentelére – közölte Tücsök izgatottan.
– Ezért keltettél fel? – mordult rá Jóska, mire Tücsök sértő­dötten becsapta az ajtót s azon töprengett, merjen-e benyitni a szomszéd lakásba, ahonnan még semmiféle zaj nem szűrődött ki. Úgy látszik Sibrik bácsi éjszakai műszakban dolgozik – állapította meg és begörbített mutatóujjával óvatosan megkocogtatta az ablak­üveget, hátha kidugja a fejét a nagymama s annak is el lehet mon­dani: megnézem az új várost! Sajnos, az olyan öreg asszonyok ami­lyen Sibrik nagymama, kicsit nagyot hallanak, ezért Tücsök kény­telen teli tüdőből kiáltani: – Kezicsókolom, most indulunk!
– Ne verd fel a házat! – szólt rá az apja.
– El kell köszönnöm – suttogta Tücsök harsányan s bár a Vince-lányokkal haragban volt, arra gondolt, hogy a mai napra fel­függeszti a haragot. Lenyomta hát az ajtókilincset, bedugta fejét a homályos konyhába.
– Zsófi, Ilus, fenn vagytok? Csak azt akartam mondani: igaz a hír!
– Miféle hír? – kérdezte Zsófi, abbahagyva a mosakodást s szappanhabos arcát kíváncsian fordította feléje.
– Amiről tegnap az egész ház beszélt.
– Szóval mégis te törted el a porolót. Mindjárt gondoltam.
Tücsök nagyot nyelt. Nem érdemes velük kibékülni. Holnaptól kezdve észre sem veszem őket, határozta el. – Ki törődik most a porolóval? – mondta gyorsan. – Nagyobb dolgok történnek a vi­lágban.
A kövér Vince néni ráveregetett Tücsök vállára. – Bökd ki, aztán eredj a dolgodra. Ne tartsd fel a gyerekeket. Zsófinak tejért kell menni, Ilus, te meg öltöztesd fel a kicsiket, egy, kettő!
– Csak azt akartam mondani – hadarta Tücsök – hogy teg­nap elterjedt a házban a hír, hogy Pentelére utazom. Hát az szóról szóra igaz. Most indulunk a busszal.
Zsófi a mosdóvízbe csapott, egész kis tócsa keletkezett körü­lötte. – Ez olyan nagy dolog? Úgy csinálsz, mintha csak a te apád dolgozna építkezésen. Az én nagybátyám hat hónapja dolgozik az Inotai Erőműnél. A nagyapám meg Komlón…
– Ezt most találtad ki. Nincs is nagyapád!
– Le mered tagadni a nagyapámat? Hallod, Ilus? Mama, tet­szik hallani?
Mindnyájan egyszerre beszéltek. Vince néni igyekezett túlkia­bálni őket. – Ne bolondítsatok meg már hajnalban! Igenis, Kom­lón… hát aztán? … A komlói bányászházakat építi… Itt a pénz a mozsár alatt, Zsófi, szaladj már azért a tejért! Te meg lekésed a buszt – fordult Tücsökhöz. Szedd a lábad. Várj csak… – kapd be! – Lúdtollal megkenegetett egy szép kerek lángost. – Kapd be, no!
Tücsök nem kérette magát. Hamar bekapta, majd kezefejével megtörölte zsírtól fényes szájaszélét – Este mindent elmesélek Vince néninek! Csak azért nem hittem el a komlói nagypapát…
–  Jó, jó – szakította félbe Vince néni. – Apád már integet.
Tücsök gyorsan behúzta maga mögött az ajtót s futott az apja után. Karonragadta, két kézzel csimpaszkodott beléje.
– Apu, ugye, most már biztos?
– Biztos – hunyorgott rá az apja.
– Jaj, úgy féltem, hogy utolsó percben közbejön valami!
Az autóbuszban az ablakhoz fészkelte magát. A reggeli szél belekapott a hajába, jól összekócolta, piros nyakkendője szelíden meglebbent, néha meg orroncsapta, mintha játszana vele. Virágbaborult fák futottak el mellette, a fehér szirommal tömött ágak meg-megrezzentek, mintha millió apró lepke bontogatná szárnyait. – Szép vidék – ismerte el Tücsök s megszorította az apja kezét.
– Ez a te lányod, Bojtár elvtárs? – kérdezte egy dereshajú idősebb férfi, akinek bozontos szemöldöke aliatt eleven, barna sze­mek villogtak.
– Az enyém, Pista bácsi. Nem mertem már szombatonként hazamenni, mert agyonnyúzott hogy hozzam egyszer magammal – mondta az apa alig titkolt büszkeséggel.
Pista bácsi feltette drótkeretes pápaszemét s szemügyre vette Tücsköt. – Te vagy az az apanyúzó?
– Én, Pista bácsi – mondta szerényen Tücsök. – Annyit hal­lottam már erről az építkezésről. De sehogyse megy a fejembe, hogy egy egész várost egyszerre lehet felépíteni!
– Az én fejembe is nehezen ment – vallotta be Pista bácsi. – Mennyit veszekedtünk apáddal! Majd hajbakaptunk!
– És kinek lett igaza? – kérdezte Tücsök, abban a reményben, hogy Pista bácsi az egész autóbusz füle hallatára jelenti ki: termé­szetesen, édesapádnak.
De Pista bácsi magasba rántotta a szemöldökét, hamiskásan hunyorgott. – Majd meglátod. Csak nyisd ki jól a szemed. Persze, most azt akarod, hogy dicsérjem az édesapádat!
Az autóbusz utasai nevettek.
– Hát ne izgulj, pajtás. Úgy dolgozik az édesapád… Ha Garas Pista bácsi mondja, neki elhiheted!
Tücsök elpirult örömében. Kár, hogy az a pukkancs Vince Zsófi ezt nem hallhatja. Mégis kibékül vele…
– Pista bácsi is az építkezésen dolgozik? – kérdezte és noteszt halászott ki a zsebéből, mert elhatározta, hogy mindent fel­jegyez magának. Persze a ceruzáját otthon felejtette. Valamennyi zsebe tömve volt s minden mozdulatnál megcsörrent zsebében a sok fontos holmi. Csak éppen az nem került élő, amire szüksége volt.
– Pista bácsival érdemes jóban lenni – mondta apa. – Ő építi az iskolátokat. Tőle függ, hogy elkészülnek-e őszre.
– Tőlem – morgott Pista bácsi. – Még mit nem! A brigádoktól függ… Igaz, hogy én neveltem egyik-másikat. Kis csutakok voltak, mikor idekerültek, azt se tudták, hogy fogják kezükbe a va­kolókanalat. Most meg már olyan falat húznak, meg lehet nézni! Van köztük egy tanyai lány, akkorka mint egy szilvamag. Marinak hívják… Hát ez a Mari már tanítja a többieket! – Felnevetett, a fe­jét csóválta, újra és újra elismételte, mintha nem tudna betelni vele. – Hallod, Pajtikám? – fordult Tücsökhöz. – Elkezd magyarázni az a kis szilvamag, pereg a nyelve, a keze meg olyan sebesen jár, mintha motorral hajtanák. S azok a nagy legények pisszenni sem mernek, úgy figyelik a szavát meg a kezejárását!
Apa is nevetett, az állát dörzsölte, kiszélesedett az arca, mint amikor anya túróspalacsintát süt ebédre. Mért örül úgy annak a Marinak, gondolta Tücsök. Hisz nem is az ő brigádjában dolgozik!
– Pista bácsi, azt tessék nekem megmondani, igazán elkészül őszre az iskola?
– Tán még előbb.
– S én már oda fogok járni? – ugrott fel Tücsök.
– Ezt már tavaly megbeszéltük – nyomta vissza az ülésre az apja. – Már elfelejtetted?
– Nem… dehogy… csak hátha mégse…
Pista bácsi összemosolta a szemöldökét. – Te még nem hal­lottál tervről? Aki terv szerint dolgozik, az nem mondhatja: “hátha mégse”.
Tücsök jobbnak látta csendben maradni. A zsebébe nyúlt, hogy kivegye az uzsonnáját, de egy színházi látcső került a kezébe, amit a házban lakó jegyszedőnőtől kért kölcsön. A másik zsebében egy szép fehér kavics húzódott meg különböző érmek társaságában. Né­hány szem savanyúcukor is szomorkodott a zsebe alján egy vado­natúj radírgumihoz lapulva. Úgy látszik, az uzsonnáját a konyhakredencen felejtette. Tulajdonképpen nem vagyok éhes, vigasztalta magát és lefejtette a radírról a savanyúcukrot.
– Odanézz, Tücsök – rántotta meg ruháját apa. – Itt kez­dődik Pentete.
Tücsöknek egyelőre a Duna foglalta le minden figyelmét, amely errefelé kiszélesedett, szétterebélyesedett, kontyos fűzfák hajoltak a víz tükre fölé, a parthoz meg uszály simult… Amott mintha föld­nyelv nyúlna be a hömpölygő hullámok közé… De nem volt ideje nézelődni, mert már dombok között futott velük az autóbusz. A dom­bok tetején bokrok, cserjék kapaszkodtak, meg, a dombok oldalából meg mintha egy óriási kenyérvágó késsel szeltek volna le nagy darabokat; csupaszon meredezett a dombfal, s egyre repedezett, omladozott, a szél le-lesodort belőle egy-egy darabkát, az eső szé­les vályúkat mosott belé. Majd azok is elszaladtak Tücsök szeme elől s ágbogas akácfák közé bújt viskók tünedeztek fel, melyek hom­lokukba csúszott zsúpfedelükkel vénasszonyokhoz hasonlítottak. Kecskék harapdálták a porral befújt füvet, az autóbusz zúgására mekegve továbbugrottak.
– Most jön a falu – figyelmeztette apa.
A domb alján, ahol az út bekanyarodik a faluba, Tücsök meg­szorítja apa kezét. – Innen már látni?
– Mindjárt… Mindjárt, Tücsök. Odaépítkezünk a fennsíkra.
– Fennsík – ismételte Tücsök s abba az irányba nézett, ahová apa mutatott. Még semmit sem látott, csak teherautók hosszú sorát, egyik a másik után zúgott el mellette, a kutyák meg se ugatták őket, megszokták már, hogy errefelé annyi az autó, hogy mire egyet vakkantanak, már a tizedik robog el mellettük.
Egyébként a falu semmiben sem különbözött azoktól a falvak­tól, melyeket eddig látott. Hepe-hupás utcácskák csimpaszkodtak a hegyoldalba, az uton tyúkok kapirgáltak, gyerekek rúgták a rongy­labdát. Az autóbusz elkanyarodott és egyszerre hatalmas vörös téglaházak bontakoznak ki a messzeségből. Itt egy ház, ott egy ház, hosszú-hosszú sorban állnak – hiszen ez már egy egész utca! Amott meg mégegy, meg még kettő, három, tíz, húsz… Meg se lehet számolni őket! De hiszen ez már egy igazi város! Némelyik háznak még hiányzik a teteje, a másik most nyújtózik a magasba. S van olyan is, amelyik még a földön kuporog. Tücsök ide-oda kap­kodja a fejét, jó erősen fogódzkodik a bőrszék támlájába, mert csak úgy dobálja a kíváncsiság s a savanyúcukor egészben csúszik te a torkán.

Maga sem érti, mi van vele. Minél közelebb érnek a városhoz, annál erősebben kalimpál a szíve. Ki látott már olyan várost, ahol minden, de minden most épül! Amikor az apja mesélt róla, Tücsök hitte is, nem is. Meg aztán mindent úgyse lehet elmesélni. A roppant toronydarukról például, melyeknek vaskarja az égre rajzolódik egy árva szót sem szólt. Furcsa… az embernek az izgalomtól szipákolni kell, igazán nem tehet róla.
– Ez itt a mohácsi út – mondja apa. – No, itt is vagyunk.
– Kiszállás! – kiáltja Rózsika, a szőkehajú kalauznő, akivel útközben ismerkedett meg Tücsök. Már ott lépdel apa és Pista bácsi között s egyszercsak bent van a városban, melyet az elébb még csak messziről látott, bent van a házak között… Olyan ez, mintha be­sétálna egy mesébe… Titokban megcsípi magát. Nem álmodik, ő az, a cipője madzagja két helyen is össze van csomózva, a haját meg minduntalan ki kell fújni a szeméből, erről önmagára ismer!
Szemközt vele valami tömzsi gép zihál, egyre dögönyözi a föl­det. S alig mennek néhány lépést, óriás motor zakatol mögöttük, ha­talmas állkapcsa beleharap a földbe, oldalra csapja a nedves gö­röngyöket, dombbá púpozza, minden mozog, reszket körülötte, a kavicsok rémülten ugranak a ma­gasba, az meg csak megy előre, egyszerűen lenyeli az utat, majd meg kizűdítja hasából a gyöke­rekkel átszőtt nagytömeg földet.
– Árokásógép – mondja apa büszkén. – Egy óra alatt nyolcvan ember munkáját végzi el.
– Nyolcvan ember munkáját! – ismétli Tücsök s a fejéhez kap. – Jaj, apu! Rémes dolog történt.
– Mi az már megint? Elvesztettél, valamit?

Tücsök meg se hallja a kérdést. – Sok ilyen gép dolgozik itt? – kérdezi hirtelen.
Apa és Pista bácsi egymás szavába vágnak. – Meghiszem azt! Mindjárt meglátod a mi földgyalunkat is. Úgy kapja be a dombo­kat, mint én a szilvásgombócot.
Tücsök csendesen nyög: – Rémes…
– Rémes?! – Apa Tücsök homlokára teszi a kézét. – Tán félrebeszélsz?
– Nem beszélek félre, apa. Majd megmagyarázom. Csak azt mondd meg, hogy mennyi földet ásnak ki ezek a gépek.
– Hű, igen-igen sokat! Néhány év alatt annyit… el se tudod képzelni! Mintha elhordanák a Gellérthegyet.
– Ez biztos? – kérdezte Tücsök.
Apa elnevette magát. – Ha egyszer helyet kell csinálni a gyá­raknak meg a házaknak, megmozgatjuk mi a hegyeket is!
– Jaj, apu, ha tudnád! – Tücsök gombóccá gyűrt zsebkendő­vel törülgette szája felett a verejtékbajuszt. – Az történt… szégyelem elmondani… De magamban sem tudom tartani. Azt történt, hogy én sokkal kisebbet hazudtam, mint amit itt látok.
– Egy szót sem értek belőle – jelentette ki apa.
– Rendes ember nagyobbat hazudik, mint ami igazából van – magyarázta Tücsök és mielőtt apa közbeszólhatott volna, már folytatta. – Te elmesélted odahaza, hogy mi épül itt. Én meg to­vább meséltem, de persze egy kicsit kiszíneztem, hozzátoldtam. Ez tulajdonképpen nem is hazugság, hanem kiszínezés.
– Értjük – bólintott apa és Pista bácsira nézett, aki a baju­szát pödörgette, de mintha egy kis mosolyt is belepödört volna a tö­mött, szürke szálakba.
– Én azzal dicsekedtem, hogy tizennégy ház már készen áll. És most látom, hogy már most nagyobb ez, mint Kőbánya! És azt mondtam a Vince-gyerekeknek, hogy olyan gépeink is vannak, ame­lyek ötven ember helyett dolgoznak és ezt is alig akarták elhinni! És most kisül, hogy száz meg száz ember munkáját végzik el a gé­pek és egy hegyre való földet hordanak el. Ekkorát én nem mertem volna hazudni! – jelenti ki Tücsök pirosan az izgalomtól.
Pista bácsi elneveti magát, apa meg vele nevet. – Nem kell a mi életünket “kiszínezni”. Ilyen színeset te úgysem tudsz kitalálni.
Tücsök belehunyorog az átlátszó kék levegőbe. – De jó lenne már itt élni!
Egyszerre énekszó üti meg a fülét, senkiit sem lát még, csak a vidám leányhangokat hallja.

Pentelei hármas kocka, de magos,
Tetejében babám ez a csillag de piros!

Kezeslábasba bújt lányok mennek összefogózva az úton. – Gépészátképzősök – mondja Pista bácsi és két kézzel integet nekik. Tücsök is integetne, ha a kezeügyébe akadna a zsebkendője. Radírgumival mégsem lehet integetni.
Majd egy fiatal nő szalad át az úton, gesztenyeszínű haja libeg-lobog.
– El ne felejtsd! – kiált egy jólmegtermett, napbarnított férfi után. – Ott a cédula a zsebedben.
– Nem tudom, futja-e az időmből – fordul hátra a férfi, de a fiatal nő már mellette terem.
– Akkor legalább egy ekkorka kis mackót hozzál Andrisnak, – s ujjával mutatja, hogy mekkorát. – Vagy egy pöttyös zsiráfot.
– Hivatalos kiküldetésben nem lehet zsiráfot venni, de még egy ekkorka mackót se.
A fiatal nő felnevet. – Hát jó…
Tücsök nem hallja, mit beszélnek még, mert apa odaköszön s halkan súgja Tücsöknek: – A leendő tanítónőd: Margit néni. A fér­jét kíséri a vonathoz.
Tücsök köszönni is elfelejt. Még hogy ez a fiatal nő… ez a repkedőhajú … Ez fogja őt tanítani? Még sohasem látott tanító­nőt szaladni… Sietni igen, de szaladni? S miféle pöttyös zsiráfról beszélt? Maga sem tudta, minek örül úgy… Jól megnézte magának Margit nénit, aki a férje vállához nyomta az arcát, majd sarkonfordult s visszafelé vette az útját, utolérte a gépészátképzős lányokat, belekarolt a szélsőbe s hozzájuk igazítva lépéseit, dudorászta:

Pentelei hármas kocka, de mago…

– Biztos, hogy ő fog tanítani? – kérdi Tücsök apától s be sem várva a feleletet, fut előre.
Munkába indulók özönlik el az utakat, csapatostul jönnek min­den irányból, olyan öregek is vannak közöttük, hogy azt hinné az ember, alig emelik már a lábukat… Az a tüskésállú bác$ika öre­gebb bizony, mint az udvarukban lakó Döme bácsi, aki kötött szürke sapkájában naphosszat bóbiskol az udvar szögletében s egyre csak nyögdécsel: minek él az ilyen vén csonti Ez meg itt átugorja a göd­röket, buckákat, ő megy legelől, a többiek meg őutána igazodnak. S mennyi fiatal! Tücsök már számítgatja magában, hogy négy-öt esztendő múlva ő is közöttük lépeget, gépészátképzős lesz, ez már biztos. Ott ül majd valamelyik behemót gépen s igazgatja a gom­bokat, csavarokat; egyetlen mozdulat, s a gép állkapcsa kinyílik s lenyel egy nagy dombot.
A víztorony mellett megálltak.
– Tücsök, én most itthagylak téged – rezzenti fel apa hangja. – Vár rám a brigád. Délben aztán itt találkozunk. Idetalálsz?
Méghogy ő ne találna ide! Ő, aki nemsokára gépész lesz!
– Persze, hogy idetalálok – vágja rá gyorsan, mert örül nagyon, hogy egyedül járkálhat ebben a rengeteg városban. Ez aztán az igazi kirándulás! Jól megnézi magának a helyet, ahol apával fog találkozni. Itt már szép új ruhába öltöztek a házak, pirosan viríta­nak a tetők, amott a kerek víztorony akkora mint… Gyerekek, kép­zeljétek el – mondja majd a Vince-lányoknak – akkora mintha két templomtornyot egymás tetejébe állítanának. Nem, még annál is sokkal magasabb, testesebb. S bizisten egy egész állványerdő van körülötte! Hogy lehet ezt még jobban “színezni”, amikor igazából is akkora… Attól tart, hogy magasabb, mint két egymás tetejébe állított templom.
– Még megmutatom neked az iskolát, aztán szélnek ereszte­lek – mondja Pista bácsi és megáll egy feltúrt telek előtt, amely hosszú vasrudakkal, cementzsákokkal, gerendákkal van teli. Egy helyütt vasbokrok meredeznek ki a földből, másutt már emeletnyi magasra felhúzott falak.
– Itt lesz a tornatermetek. – Pista bácsi ujja a téglafalra bök. – Ősszel már a bordásfalon csinálhatod a gyakorlatokat.
– Ősszel? – Tücsök felnyihog. Nevetni akart, de hát mégsem neveti ki Pista bácsit. Hamarább hiszi el, hogy ezeken a vasbokro­kon rózsák nyílnak, mint azt, hogy ősszel iskola emelkedik ezen a hepehupás földön.
Kicsit el is szontyolodik, hogy még csak ennyire jutottak az is­kola építésével. Úgy látszik, mégis csak otthon fog iskolába járni… Látja magát, amint ott ül összefarigcsált régi padjában és súg az előtte ülő Bogdanovicsnak, aki néha bokánrúgja (milyen ügyes, hogy hátrafelé is tud rúgni!), hogy hangosabban súgjon!
– Pista bácsi, én attól tartok, még tán télre se leszünk készen ezzel az iskolával.
– Nem hiszel nekem? – Pista bácsi megrándítja a vállát. – Akkor nem vagy az én emberem. – Morgott valamit, ceruzát ha­lászott ki a zsebéből. – Itt van egy tintaplajbász. Írd fel erre a falra, hogy mikor jártál itt és azt is, hogy itt fogsz tanulni szeptember első napjaiban. Az első tízpercben megkeressük ezt a téglát. – Noteszt vett elő, gondosan bejegyzett valamit, s már ott is hagyta Tücsköt, aki a biztonság kedvéért bicskával is bevéste a nevét. Így… most aztán szabad mint a madárl Kóborolhat kedve szerint.
Eliramodott, mintha puskából lőtték volna ki, felkapaszkodott egy salakdombra, a másik oldalon leszaladt, egyik karjával inte­getve, másikkal libbenő szoknyáját csendesítve, nyomában egész kis földcsuszamlás indult, el. Kokszdarabok szánkáztak lefelé, sarka alatt göröngyök porzottak szét, kavicsok pattantak el a helyükről. Tücsök futott, futott, maga sem tudta merre. Homokhegyek állták útját, kordéslovak kocogtak előtte hosszú sorban, hordták a homo­kot, a kocsis legelől lépdelt s egyre biztatta a fáradt, öreg gebéket.
– Hé, Szürke, Fakó! – Azok mintha meg se hallották volna. Megadón kocogtak tovább.
Tücsök a kocsishoz lépett. – Bojtár Erzsébet vagyok mutat­kozott be.
A kocsis szeme sarkából pislogott rá. – Hát aztán!
– Talán ha más néven szólítanánk a lovakat, nagyobb kedvvel dolgoznának.
A kocsis fejebúbjára lökte a sapkáját. – Nagyobb kedvvel? – Ostorával Szürke véknyába csapott.
– Persze… Próbáljuk Szélvésznek, Fecskének szólítani őket. Engem elsős koromban Hófehérkének hívott a tanítónéni, mert min­dig nyakig kulimászos voltam. Attól kezdve, hogy kinevezett Hó­fehérkének, igyekeztem megfelelni a nevemnek. – Hirtelen hátra­dugta a kezét, mert ahogy véletlenül rápillantott, észrevette, hogy nem a legszerencsésebb pillanatban hozta szóba a Hófehérke ne­vet. – Hé, Szélvész, Fecske!
A lovak az ismeretlen hangra felkapták a fejüket.
Ugye, mondtam? – kiáltott Tücsök diadalmasan. – Szél­vész, Fecske! – ismételte rábeszélően. – Csak tévedésből neveztek el benneteket Fakónak meg Szürkének. Hisz ti úgy röpültök mint a szélvész. Rajta!
A lovak megtorpantak. Egy lépést sem mentek tovább.
– Én sem változtam meg azonnal – jegyezte meg Tücsök.
A kocsis rá sem hederített.
– Ősszel ide költözködünk, itt fogok iskolába járni – búcsú­zott el Tücsök.
“Mennyi dolgom lesz itt”, – gondolta s átvágott a felszagga­tott, sáros földeken, ahol bombatölcsérhez hasonló mély gödrök tá­tongtak. Tücsöknek összeszorult a szíve.
– Mi történik itt? – kérdezte egy rozsdaszínű emberkétől, aki a gödör szélén állt.
– Alapot ásunk – mondta az, megragadott egy talicskát és faképnél hagyta a csodálkozó kislányt, aki sejtette, hogy az alapo­zás valaminek a kezdetét jelenti, valamit, amiből ház nő ki, vagy üzem.
Már fáradt volt, de azért csak ment tovább, a kíváncsiság haj­totta, annyi időt se engedett neki, hogy jól kifújja magát.
– Hát te mit szaladsz, mint akit kergetnek? – állította meg az őr, aki egy nagy kapu előtt álldogált. Tücsök felnézett a kapura, amely semmiféle épülethez nem tartozott. Két tömör oszlop tartott egy táblát, rajta vörös betűk hirdették: DUNAI VASMŰ.
Ez lenne a Dunai Vasmű? Önkéntelenül hátralépett, homloká­hoz emelte a kézét: Előre! Belesett a kapun, a füle is égett az izga­lomtól. A kapu mögötti latyakos úton egy teherautó kereke forgott a sárban. Se előre, se hátra.
– Nem szabad belépni a gyár területére – szólalt meg az őr.
– Kérem, én nem vagyok idegen. Az én édesapám itt dolgo­zik, kőművesbrigád-vezető s én ősszel itt fogok iskolába járni.
– Ez mind nagyon szép – mondta az őr – de engedély nél­kül mégsem szabad belépni.
Tücsök felágaskodott, úgy próbált befelé pislogni.
– Hogy merjek az őrsöm szeme elé kerülni, ha nem tudok be­számolni nekik a Dunai Vasműről?
– Ezen én nem tudok segíteni, pajtás. – Az őr cigarettára gyújtott, gondolkodott egy kicsit, majd Tücsök füléhez hajolt. – Te bárkire rábíznád a titkaidat?
Tücsök tagadólag rázta a fejét.
– Na, látod… Mi sem köthetjük akárkinek az orrára, hogyan építjük fel az acélvárost.
– Értem.
– Akad itt még bőven ellenség. Nem lehet csak úgy ki-besétálgatni. Nyitva kell tartani a szemünket.
S mert Tücsök nem szólt, az őr megjegyezte: – Látom, okos lány vagy, megérted, amit mondok.
– Számtanban nem vagyok okos – ismerte be Tücsök.
Az őr nevetett. – Szóval nagyon szeretnéd látni a Vasművet?
– Nagyon – sóhajtotta Tücsök. – Az ember mégis szeretné ismerni azt, amire büszke.
– Gyere ide, felemellek. Innen megláthatod, hogyan épül a kohó, meg az öntöde… meg a javítóműhely. – Az őr összekul­csolta a tenyerét, Tücsök egy szökkenéssel beleugrott. Előrenyűjtott nyakkal nézdelődött jobbra, balra. Szürke betonoszlopok csillantak meg a nap fényében, akkorák, mint egy óriásnak az építőkövei. Úgy tűnik, a bárányfelhők az oszlopok tetején úszkálnak… Az em­berek pedig aprócska mozgó pontok. S azok az aprócska pontok épí­tik az óriás acélvárost!
Tücsök szeméhez emeli a színházi látcsövet, mégis jó, hogy el­hozta. Sűrű állványerdő öleli körül az épületeket, de Tücsök úgy érzi, az állványok mögé lát. Ott lesz az öntöde… Ott sorakoznak majd a gépek.
Az őr a vállán ficánkoló kislányra néz. – Leszállunk?
Tücsök lassan a földre ereszkedik. – Köszönöm az őrsöm nevé­ben – mondja ünnepélyesen.
A felszaggatott földeken túl akácos zöldelt, a ritkás ágakon ke­resztül a Duna széles ezüstje fénylett, arra felé igyekezett. Boglyas bozótok guggoltak az út egyik oldalán, nedvesorrú rügyek pattan­tak rajtuk. A másik oldalon meg már verték a földbe a cölöpöket, vastalicskák iramodtak, hernyótalpú gép dübörgött. – Itt fogunk lakni! Itt fogunk laknil – dudorászta Tücsök s meg sem állt a ki­kötőig. Csak amikor a partra ért, jutott eszébe, hogy jó lenne megfordulni, hiszen már dél felé járhat az idő. De nem olyan könnyű elmozdulni ia partról! Ereggy vissza, nógatta magát, ám a szeme a téglákkal megrakott uszályra tapadt, amely szorosan a parthoz si­mulva horgonyzott. Zsiráfnyakú gép ágaskodott az uszály belsejé­ből a partra, szalagján sebesen csúsznak a téglák s a szalag végé­ről fürgén beleugranak a csillékbe.

– Hogy hívják azt a zsiráf nyakút? – érdeklődött Tücsök s egy hórihorgas legény hátrafordult. – Víg Sándornak hívnak.
– Azt a zsiráfnyakú gépet gondolom…
– Az más. Azt transzportőrnek hívják.
Tücsök tovább nyargal. Vadludak rebbenek fel a Duna túlsó partján, csőrükkel a vízbe buknak, majd felszállnak, csapatostul ke­ringenek a zöldelő szigetek fölött. Tücsök nem tudja mit nézzen előbb. A csillék jóllakottan kapaszkodnak fel a drótkötélpályán: gyomrukban a sokezer téglával. A vadludaknak is sürgős dolguk lehet, mert egyre sebesebben csapkodnak aranyoszöld szárnyukkal.
Apu majd megkérdi, mi tetszett neki legjobban. Ijedten felug­rik. Persze, hiszen apu várja. Elmúlt vajjon már dél?… A gyomra rögtön felel rá. Olyan szemrehányóan, vádlón, hogy Tücsök úgy érzi, tán már éjfél közeledik.
Szedi a lábát, hátra sem néz. Ki tudja, mióta várja őt apa. Az ebédidejét ácsorogja el miatta, türelmetlenül topog, morog, restelli, hogy a lánya úttörő létére nem tartja be a szavát.
Tanácstalanul áll meg egy széles úton, ahol kövezőmunkások dolgoznak. Erre nem járt az előbb. Fut visszafelé, rálép egy árokra fektetett deszkaszálra, amely felbillen és orrontalálja. Jaj! Könnybelábadt szemmel fut tovább, jobbra kanyarodik, zöldhasű motoros-mozdonyka szalad a vágányon, viszi a csilléket. Tücsök felkapaszko­dik az utolsó csillére, úgy okoskodik, ez csakis az épülő házakhoz igyekezhet… Jólesik az ülés, hisz reggel óta megállás nélkül nyar­gal, a talpa ég, a térdeit mintha tűvel szurkálnák. Ez az ő lába lenne? Gyanakodva szemléli sárral befröcskölt, szénportól összemaszatolt térdeit. – Az orra is sajogni kezd, úgy érzi, hogy percről percre dagad, tán lila is, mint a törökparadicsom. Picire húzza össze magát, hogy ne vegyék észre, de egy harcias lány kézzel-lábbal mutogat rá.
– Nem szállsz le azonnal! Összetöröd a téglákat! – s már ráncigálja lefelé.
Tücsök megszégyenülten baktat a csillesor mögött, csak meg ne tudják odahaza, hogy járt. Egész életében csúfolná Zsófi, a pukkancs!
Már bentjár a házak között… Vajjon melyiknél hagyta ott apát? Keresi az új ruhába bújt sárga épületeket, egyik utcából a másikba fordul, a víztorony is ott magasodik, mégsem tud eliga­zodni. Szédülten kering a vakolatlan házsorok között, melyek elbúj­tatják előle azt a házat, amelynek falait apa húzza fel! Szegény apa! Biztosan le se ment az étel a torkán, egyre az óráját nézegette, eleinte türelmetlenül, majd meg bosszúsan, végül vörösen a méreg­től: csak kerüljön elő az a lány, megkapja a magáét!
Tücsök nagyon szeretne már előkerülni, a szíve úgy ver, hogy majd kiüti a bordáját.
Kerekarcú, kontyos néni mellett megy. Eléje toppan.
– Kérem szépen… Előre!… Úgylátszik én eltévedtem.
– Csak tán nem?
Nagyon furcsán festhet dagadt orrával, összemázgált képével, szanaszét hajával s a két tolakodó könnycseppel a szeme sarká­ban, mert a néni rosszalóan hümmög.
– Te tán sárba fürdöttél, téglaporba törülköztél?
– Mindent egyszerre akartam látni – mentegetőzik Tücsök s a két könnycsepp az arcára könyököl, hívja a többit is.
– Édesapámat keresem. Nem tetszik véletlenül ismerni őt? Boj­tár János kőművesbrigád-vezető.
– Bojtár János a te édesapád? Hát hogyne ismerném! De nem véletlenül! Az ilyen jó munkást mindenki ismeri minálunk – mondja a néni és vakolókanalával belecsap a levegőbe. – Menj csak egyenesen előre. Mindjárt megtalálod.
Tücsök már semmi fáradtságot nem érez, ugrálva nekiered s nemsokára megpillantja apa kék vászonzubbonyát, melyet anya szombatonként kifoltoz, tisztára mos. S egyszerre büszkeség fogja el, hogy ez az ő apja! Nem állja meg, hogy újra meg ne kérdezzen egy tömzsi legényt. – Merre találom meg Bojtár Jánost?
– Amott van, ni!
Ez is ismeri!
S amikor végre odaér, szóhoz sem engedi jutni az édesapját, szúrós állához nyomja a képét s belepusmog a nyakába. – Ne ha­ragudj… Minden olyan gyönyörű volt! De a leggyönyörűbb, hogy eltévedtem… Mert, ha el nem tévedek, talán meg se tudom, hogy Téged mindenki ismer Pentelén.
– Ez biztos? – kérdi az apja s egy teli lábos paprikáskrumplit nyom a kezébe.
– Biztos! – kiáltja Tücsök s egyszerre nyeli a könnyeit meg a paprikáskrumplit.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953