Dunaújváros építészeti és városképi megformálásában egyértelműen Weiner Tiboré volt a legmeghatározóbb szerep. Weiner (1906-1965) építészmérnöki oklevelének megszerzése után, 1929-ben Németországban a dessaui Bauhaus hallgatója volt. 1931-től a Szovjetunióban elsősorban iskolákat tervezett. 1939-1948 között Chilében dolgozott, 1946-tól a santiagói egyetem tanáraként.
búcsúzás egykori diákoktól, kollégáktól a chilei Los Cerrillos repülőtéren – 1948
E baloldali elkötelezettségű, széles látókörű, nagy műveltségű építész 1948-ban úgy érezte, hogy Magyarországon végre lehetőséget kap nagyszabású elképzelései megvalósítására, és örömmel vállalta el az új, “szocialista város” főépítészi feladatait. A megbízást Sztálinváros tervezésére 1950-ben a Városépítési Tervező Intézetben (VÁTI) kapta. Maga a tervezési munka 1950 januárjában a LAKÓTERV-ben kezdődött. Akkor még 25 000 fősre tervezték a várost.
Ekkor alakult ki az a városszerkezeti elképzelés, hogy Dunapentele és a vasmű területe között jöjjön létre az új város, a vasműtől erdősávval elválasztva és két fő tengelyre szervezve: az észak-déli irányú tengely (Vasmű út) a gyár főbejáratát köti össze a város főterével, míg a kelet-nyugati irányú (Dózsa György út) a vasútállomás felől vezet a főtérhez (Városháza tér), az eszmei központhoz.
A korszerű elemzések eredményeire épülő tervezés olyan városszerkezetet hozott létre, amely a modern várostervezés elveit is képviseli, és kiállta az idők próbáját. Munkájáért Weiner 1953-ban elsők között kapott Ybl-díjat. 1952-re elkészült a most már 40 000 lakosúra bővített terv, amelynek Valentiny Károly volt a társszervezője (1953-ban Ybl-díjat kapott). Weiner a későbbiek során is -1965-ben bekövetkezett haláláig – elsődleges szerepet kapott Dunaújváros kialakításában, fejlesztésében.
A tervező emlékezései
A hőskorszak kezdetén
Tavasszal benépesedett a dunapentelei fennsík. 1950. májusában, amikor a város építése hivatalosan is megindult, a strandfürdő helyén ott állt a Nehézipari Beruházó V. falusi házra emlékeztető “kastélya”, a “Beruház-lak” fennségesen egyedül, körülötte semmi sem épülhetett. A Május 1. utca és az építők útja sarka táján is állt egy ilyen magányos lak: a 26-os Vállalat ősének a palotája. – Már elkészült akkor a Sikló út, az Építők útján még dolgoztak néhányon, fel volt ásva az Ady Endre út három kockaházának a pincetömbje. Úgy indult az egész, mintha óriási súlyt kellene legördíteni egy lejtőn, de az még ellenáll.
Mindenki érezte, hogy ha egyszer valójában gördülni kezd, a világon semmi fel nem tarthatja. De még csak a lendületet vették, eredmény még nem látszott. Beszéltek egy siklóról, ami majd felhozza a Dunáról az uszályon érkező anyagot, kisvasútról, amely odaáll majd minden épület mellé, építőgépekről, előregyártásról, de mindezek helyett nagyon régi módon falazgatott néhány kőműves a három gödörben, mintha valahol a Rózsadombon építenének három villát. Ideges volt mindenki, mert tudták, hogy így nemigen mehet tovább.
Nyárra aztán megindult minden.
Annyira megindult, hogy amikor kéthetenként jöttünk művezetni, végigfutott hátunkon a hideg: gyorsabban ment az építés, mint a tervezés. Bár 1950 szeptemberére már készen voltak azok a tervek, amelyek alapján a Vasmű út, Építők útja, Kossuth Lajos utca és Szórád Márton út négyszögének minden háza megépülhetett, még nem nyerte meg a versenyfutást a tervezés, mert mire a terület fele beépült, kiderült, hogy a lapostetőkhöz nincs anyag, magastetőre kell áttervezni a lakónegyed másik felét.
Csak a tél segített hozzá, hogy bírtuk ezt a különös iramot. Épültek a “kockák”, a “csontok”, a “bivalyok”, ahogyan akkoriban hívták a Május 1 utca környékén épülő házakat. Az építésnek ezzel a lendületével már-már azt hittük, hogy sikerül okasan építeni: a várost egy lépéssel előbb, mint a Vasművet, – hogy barakkok nélkül kihúzhatjuk az építkezésnek ezt a legnehezebb idejét. Aztán mégsem sikerült. ősszel megindultak a dózerek, és legyalulták a Vasmű egész területét. Akkora port vertek fel, hogy mindjárt látszott, vége a városépítésnek, minden figyelem a gyáré.
Ekkor estek rémületbe a városépítők. Megindult a városban a barakképítés. Minden talpalatnyi helyet, amely nem volt a tervekben házuk telepítésére kijelölve, felhasználtak erre a célra. Így elsősorban a Vasmű út és a Szórád Márton út (amelynek szélességét akkor örömmel fogadták) teljes területe. Maradékai ennek még ma is láthatók. Egymás mellett épültek a végleges és ideiglenes létesítmények. Furcsa városképek alakultak ki. Sokan tettek szemrehányást ebben az időben, hogy miért építünk magas házak mellé alacsonyakat, mivel senki sem tudta, hogy melyik épület végleges, melyik nem – hiszen a kivitelben nemigen volt minőségi különbség.
Tarka volt ekkor a város, és színes volt az élet is. Mivel majdnem mindenki barakkban lakott, ahol csak aludni lehetett, az élet az utcán kavargott. Tele volt a város emberekkel; az igényeknek megfelelően egyre-másra nyíltak vendéglők, fagylaltozók, eszpresszók, kocsmák éjjel-nappal csúcsüzemmel, szakadatlan vidámsággal.
Megindult ezzel a városnak az az első korszaka, amelyet ma hőskorszaknak említünk, és ami jó két évig tartott.
DR. WEINER TIBOR
Dunaújvárosi Hírlap – 1965.03.23
Technikum városrész, a későbbi Weiner Tibor körút helyével
.. és vajon hogy képzelte el a főépítészünk pár évvel korábban az akkor még nem is olyan távoli jövőt?
1959-1969
Mit gondol, mi lesz tíz év múlva?
A “jövő zenéje” mindig sok érdekfeszítő elképzelést, tervet, álmot, vágyat rejt magában. Azért is mondják, ha valaki nagy cél felé törekszik, – a megvalósulás még a “jövő zenéje”. Hát most elindulunk a városban, hogy emberek, elképzeléseit, a “jövő zenéjét” a toll hangszerelésében, mindenféle külön zenekari kíséret nélkül előadjuk az olvasónak.
/részlet/
WEINER TIBOR – tanácselnök helyettes, főépítész
Az irodájában éppen egy tervrajzot bogozgat, a Sztálin út és az Építők útja sarkán épülő munkásszálló rajzát. Kérdésemre széles mosollyal válaszol.
– Tiz év múlva már nyugdíjas leszek, és talán a kertvárosban lesz egy kis házam, ahonnan azért még be-bejárogatok majd az új tanácsházhoz, mely a Lenin téren már teljes pompájában áll. Aztán, lehet, hogy az “én időmből” származó problémákra is választ kell majd ott adnom a türelmetlen ügyfeleknek, mint például az 1958-ban a Lakáskarbantartó Vállalat által átadott lakások esetében. Mert előfordulhat, hogy a csempék azokban a lakásokban tíz éven keresztül szüntelenül hullanak majd és a parketták hézagait érdes felületeit ismételt gyaluzások alá kell majd helyezni. Akkorra ugyan már a második lerakott parketta is fogyófélben lesz a sok gyalulástól, s remélem, a harmadik “eresztésrő!” már nem nekem kell gondoskodni.
– Bízom benne, hogy 1969-ben a “Római tábor” területen – az L-épületeken túli részeken – épülő házakat, melyek akkor már befejezéshez közelednek, a 26. Építőipari Vállalat nem olyan vastag hiány jegyzékkel adja át, mint az eredeti tervdokumentáció.
– Aztán, ha kedvem szottyan, felülök egy trolibuszra és elmegyek a Gorkij tér mögé, a Dózsa György út túlsó oldalén épülő, ezer személyes színház építkezéséhez, mely a Bartók Béla Művelődésház tanulságai alapján, már hatalmas színpaddal épül.
– Nagyon büszke leszek arra, hogy a városban már csak habsalakból épülnek majd házak, az Épülételemgyár kizárólag habsalakház-gyárrá alakul át és a Duna mentén is mindenhol ilyen házak épülnek majd.
– A figyelmesség jelét látom tíz év múlva abban, ha a most kezemben lévő munkásszálló tervrajzának tízéves jubileumán a Vasmű vendégül látna egy kis szolid teával, meg egy pár szendviccsel és nagy örömömet szolgálná, ha azon a jubileumon már megkezdenék a szálló építését is.
– S ha ezek az elképzelések, tervek, mégsem lennének egészen így tíz év múlva, az annyit jelent, hogy még mindig nem mehetek nyugdíjba …
S.GY.
Sztálinvárosi Hírlap 1959.12.31.
Végh Árpád – Weiner a mintaépítész – epiteszforum.hu
Részlet Weiner Tibor születésének 100. évfordulójának alkalmából rendezett emlékkiállítás megnyitójára írt beszédből:
(…)
Szerette az életet, távol állott tőle minden prüdéria, szemforgatás, mely e Janus-arcú korszakban jellemző volt. A legtermészetesebb módon vállalt olyan magánéleti kapcsolatot is, melyet más fontos személyiségek gondosan rejtegettek volna, s beszélgetéseinkben például elismeréssel szólt a revük világának szépségeiről, amiről persze nekünk semmilyen tapasztalatunk nem lehetett.
S bár egész élete a baloldaliság eszmekörében zajlott, megőrizte szellemi integritását, egyéniségét, ha már cselekvési szuverenitását az egyre szorítóbb külső kényszerek hatására nem is tudta érvényre juttatni.
Janus-arcú volt e korszak, mindenre volt szabály, s minden szabály alól kivétel. Az átlaglakások mellett azért épülniük kellett az úgynevezett „repi” lakásoknak is. A korabeli építési szabályzatok következtében jó néhány közintézménynek lakóházakban kellett helyet kapniuk. Így a kórház, a tanács, a rendőrség, a könyvtár, a múzeum, sportegyesületek és ki tudja, mi minden lakásokban nyert elhelyezést.
(…)
Az első fázisban még tiszta, egyszerű, sallangoktól, építészeti idézetektől mentes épületek jöttek létre, az alapok tehát modernek voltak. Nem csak formáikat tekintve, de tájolásokat, benapozottságukat, strukturális kapcsolódásaikat, nézeteiket is. Ez jól egybevágott Weiner elképzeléseivel, ez az első fázis mutatja legtisztábban szándékait, s ez őrizte meg mindmáig leginkább építészeti -élhetési értékeit, a „kockák”, a „bivalyok”, a „csont” után következő fázis a „kendőzések” fázisa lett, legjelentősebb mozzanat a lapos-tető felváltása nyeregtetőre. Az erkélyek, kovácsoltvas rácsok motívumai a népművészetből merítkeztek, sokan emlékszünk még a Vasmű úti”tulipános-láda” erkélyekre. Nő a díszítettség: az ereszek fölött búbos-korlátok, kőedények, girlandok és végül a háromszögű timpanonok is, melyek alól immár kiveszett a modern építészeti gondolat; de sok épületen képzőművészeti díszítések.
(…)
Tibi bácsi a helyi tervező irodát megalakítva, tehetséges fiatalokkal (Balla József, Baranyai Ferenc, Fási L, Bánhelyi Károly, Szente László és mások), már a hatvanas évek kihívásainak igyekeztek megfelelni. Egyfelől a még hiányzó és sürgető közintézmények megépítése, egy korszerűbb lakásépítés folytatása és a városképi fontosságú épületek, épületegyüttesek kialakítása.
A nagyra nőtt lakótelepből várost kellett létrehozni. Ehhez még további erősítéseket hozott: Kapsza Miklóst, és Finta Józsefet.
Kifulladt a „szocreál” ideológiai és gazdasági háttere, melynek a kegyelemdöfést az iparosított házgyártás viharos gyorsaságú elterjedése jelentette, s ebben Weiner Tibor és csapata rendkívül jelentős feladatot vállalt. De ez már más történet. Új lehetőségek és új, nagy problémák
Weiner egy paradigmaváltás küszöbén hunyt el 59 évesen, egy egyszerű gerincműtét okán. Kórházba indulása előtti estén feleségemmel vendégül látott. Megtört volt, szenvedett, mégis boldogan idézte dél-amerikai éveit, Sigueiros, Orozco, Rivera a három világhírű festő barátságát. Egyiküktől egy remek kis festményt is mutatott a falán, nagyon művelt, tájékozott ember volt, nagybátyja a híres zeneszerző: Weiner Leó.
Nagy csapás volt a halála, egy torzót hagyott maga mögött. Igazából ma is megoldatlan funkcionálisan és esztétikailag is a városközpont helyzete, a nyitás és kapcsolat a Dunára, és a Vasmű út problémáinak megnyugtató megoldása.
Sok értéket hagyott ránk, és sok feladatot. az értékeket meg kell óvnunk, a ránk maradt feladatokat mielőbb el kell végeznünk. A várost tovább kell építeni.
Egy város soha nincs befejezve.
2006. 10. 20. – Pálfalvi János
A megnyitón elhangzott teljes szöveg
Felhasznált forrásanyagok:
Dunaújváros története
Sztálinvárosi Hírlap
Dunaújvárosi Hírlap
József Attila Könyvtár helytörténeti anyagai
Daniel Talesnik – Radical Pedagogies: Tibor Weiner and the School of Architecture of University of Chile (1943-1963)
