História – 2002. április
Barakktáborok és szociálpolitika
Szegénység Sztálinvárosban, 1950-1958
Sztálinváros építése hivatalosan 1950 tavaszán kezdődött, 1951. november 7-én kapta Sztálin nevét; bár 1956 őszétől a város lakói egy ideig a Dunapentele elnevezést használták, a város hivatalos neve csak 1961. november 25. után lett Dunaújváros.
Sztálinvárosban “kisléptékben” vizsgálható, hogy miként ment végbe állami irányítás alatt és annak ellenére az ipari munkássá válás és az urbanizáció.
A szegénység az állami intézmények szemében régóta megoldandó problémaként jelent meg, mert puszta létét is a társadalom egységesülését fenyegetőnek vélték. Sztálinváros a hivatalos ideológiában a modernizációt, a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette, amelyek a “jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma” megvalósítását. Ezzel szemben a város főépítésze, Weiner Tibor már 1959-ben elismerte, hogy a “tervezés megindította egy ‘tervezett’ város építését, a beruházó pedig az ideiglenes létesítményekkel: lakó- és közcélokat szolgáló barakkokkal, a felvonulási létesítmények tömegével megindította egy ‘nőtt’ telep szerves fejlődését.” A “nőtt” város a hivatalos beszédmódban a szegénység és a “deviáns” jelenségek melegágyának számított.
A Radar és a Déliváros
Sztálinvárosban a szegénység és annak meghatározása szorosan összekapcsolódott a város építésének kezdetén létrejött és 1965-ig létező barakktáborokkal, ahol több ezer ember élt. A tervezett városon kívül épített barakktelepek korántsem jellemezték az egész várost, de fontos funkciójuk volt, még akkor is, ha a korszakban készült propagandisztikus fotókon nem találkozunk velük.
A sztálinvárosi nyomornegyedek közül a legrégebbi a Radar barakktelep volt, amely onnan kapta nevét, hogy egy második világháborús katonai megfigyelőállás (radar) helyén épült fel. A Radar barakktábor Sztálinváros központjától mintegy két kilométerre, a Vasmű mellett állt. (Mára annyi maradt belőle, hogy az egykori bekötőút elején áll a “Radari kocsma”.) A téglából épült barakkok egymástól tíz méterre, egy belső makadámút mentén helyezkedtek el. A tábor lakói legalább fél órát gyalogoltak, ha be akartak jutni a városba. Az egyes barakképületeket általában 80-100 személy befogadására tervezték.
|
Részlet Dr. Koczka József – Dr. Berkovics Gábor – Dr. Krajnc Zoltán: A magyar légvédelem “szeme” és “füle” 1917-1945 című, a Haditechnika 2006 februárjában megjelenő lap cikkéből Magyarországon a lokátor és a nagyfrekvenciás kísérletek a harmincas évektől folytak.
A honvédelmi miniszter 1943. március 5-ei hatállyal megbízta dr. Jáky József ezredes miniszteri biztost a magyar rádiólokátor kialakításának, elkészítésének vezetésével.
1943 szeptemberében elkészült a Standard Művekben a második, a tapasztalatok alapján módosított, javított Sas lokátor is. November 2-án Jáky ezredes jelentette a vezérkarnak, hogy a magyar gyártású keresőlokátorból kettő rendelkezésre áll. Ezekből az egyiket augusztusban telepítették a János-hegyi Erzsébet-kilátónál. A lokátor kísérleti példányként szolgált, melynek üzemeltetési tapasztalatai alapján módosították a továbbiakban gyártott eszközöket, ezenkívül felhasználták a hazai kiképzés céljaira is. A telepítési hely azonban nem volt megfelelő, ezért Jáky ezredes Sárit javasolta a keresőlokátor új állomáshelyének. A Sas innen is képes volt a budapesti tűzrendszer három darab Würzburg-Dora tűzvezető lokátorát információval ellátni. A sári telep decemberben elkészült, és 20-ától megkezdte működését. A második saját gyártású keresőlokátort éjjeli vadászirányításra tervezték. Vita folyt arról, hogy hová telepítsék az eszközt. Javasolták Csóványost, majd a Felsőerdő 269. HÁRP-ot, de a vezérkar egyik lehetőséget sem támogatta. Ezek után Terecske és Jászkisér merültek fel megoldásként, végül az időtényezőt figyelembe véve az utóbbi helység mellett döntöttek. (Ez a lokátor és a telep 1944 elején kezdte meg működését.)
1944-ben a március 19-ei német megszállás után a magyar légvédelmi erőket, köztük természetesen a figyelő- és jelentőszervezeteket, lokátorokat is, a német erőknek rendelték alá. A nyilas hatalomátvétel után, november 14-ei hatállyal a légierőt, a légvédelmet és a légoltalmat összevonták a Légvédelmi Erők Parancsnoksága szervezetbe. 1944 második felétől, a többi csapathoz hasonlóan a figyelő- és jelentőszervezet is fokozatosan, a hadműveleteknek megfelelően egyre inkább nyugatra szorult, illetve megsemmisült (feladataikat az új állomáshelyeiken a kiépítetlen állások és a híradóvonalak hiánya miatt csak egyre kisebb hatásfokkal tudták végezni). |
Az egyes barakképületek belül öt darab, 7×7 méteres helyiségekből álltak, amelyek közvetlenül a szabadba nyíltak. Az épületek egy részét a Sztálin Vasmű Tröszt 1953-ban úgy építette át, hogy egytraktusos rendszert kialakítva hosszanti válaszfal építésével folyosót létesített, és erről a folyosóról nyíltak az egyes helyiségek. Ekkor építették be az egyes barakkokba a közös mosdókat és WC-ket is, és ugyanekkor aszfaltozták – bár nem mindenütt – az addig pusztán téglákból álló padlót. Ekkortájt már 3300-an éltek a Radarban. A barakktáborokat annak idején “ideiglenes szállásnak” építették, főleg nyári időszakra, mivel az ilyen vastagságú falak nem biztosították a megfelelő hőszigetelést. Ennek ellenére sok család másfél évtizedig barakkokban élt.
Barakklakás. Egy szobában egy család, 1958
A Déliváros nevet viselő barakktábor a Sztálin Vasmű területétől délre, a tervezett várossal ellentétes irányban nőtt ki a földből az építőmunkások lakhelyeként. 1953 végén a radariakkal egy időben a délivárosi barakkokat is átalakították, hogy a nős dolgozókat is el tudják helyezni. Egy délivárosi szobában átlagosan tizenketten laktak. A Délivárosban az évek során több száz család telepedett le a barakképületekben. 1956 elején már 3500 ember élt itt, mostoha körülmények között, melyek azonban sok esetben nem voltak rosszabbak annál, mint amit falujukban megszoktak.
A városra jellemző nagyarányú népességmozgás ellenére megállapítható, hogy a teljes lakosság körülbelül negyede barakktáborokban élt az ötvenes években.
A barakktáborok lakói
Kezdetben minden barakkban az egy faluból jött – általában a baráti és rokoni alapon szerveződő – építőbrigádok laktak, majd fokozatosan vállalatonként kezdték el szétosztani a barakklakásokat. Sztálinvárosban – akárcsak más ipari városokban – jellemző volt a rokonsághoz kötött bevándorlás. A barakkokban lakó építőmunkások mellé egyre több rokon költözött. Jöttek a feleségek, a gyerekek, a nagynénik, a szülők és a testvérek is. A barakkok belső felosztása is az itt élő családok miatt vált szükségessé. A bevándorlók Sztálinvárosban nem váltak “gyökértelenné”. Gyökereiket magukkal hozták rokonsági és szomszédsági kapcsolataikban, normáikban és életformájukban.
Barakklakás. Tömegszállás vaságyakkal, 1952
A sztálinvárosi barakktáborok lakói túlnyomórészt alkalmi, alacsony státusú fizikai, többnyire építőipari segédmunkából éltek. (Az 1953. évi, új kormányprogram hatására azonban 1954 és 1957 között csökkentették Sztálinváros beruházási keretét, ami miatt visszaesett a helyi építőipar munkaerő-szükséglete. Ez a barakktáborok lakóit érintette a legérzékenyebben.)
Az építőipari munkások többségét az északkelet-magyarországi és az alföldi vidéki nyomor elől menekülők adták. A beruházási alap csökkentése és az építkezések befejezése után azonban már nem kaptak sem lakást, sem munkát a városban. Emellett – a központi lakáselosztási rendszer révén – a legjobb lakások többsége a Vasmű vezetőinek, alkalmazottainak és a legfontosabb, hiányszakmákat űző szakmunkásoknak jutott, míg a barakklakásokat általában az amúgy is hátrányosabb helyzetű építőipari munkások kapták.
A nők nagy része háztartási munkája mellett csak akkor vállalt “hivatalosan” is munkát, ha a család jövedelme alacsony volt, és ha éppen munkalehetőség adódott a helyi építőiparban. (A nőknek álláshoz jutni Sztálinvárosban egyébként igen nehéz volt, ezen csak az 1958-59-ben idetelepített könnyűipari üzemekkel tudtak valamelyest enyhíteni.)
A barakktáborok lakói életformájukban – a Sztálinvárosi Hírlap ábrázolásai szerint – egyértelműen falusiaknak számítottak, a városias életformával először a belvárosban élő értelmiségiek és az iparvárosokból érkezett szakmunkások révén találkoztak. Sztálinváros lakossága nem volt homogén, a város egyes kerületeinek lakói eltérő életformát képviseltek. A barakktáborok lakóinak többségét a helyi sajtó és a tanácsi osztályok “szegénynek”, “falusiasnak” és “deviánsnak” jellemezték. A barakktáborban élők “falusias”, ezáltal “szocialista városhoz nem illő” életmódját leggyakrabban azzal érzékeltették, hogy “elharapózott az állatok tartása a barakkok mellett, így disznót, kecskét, sőt legutóbb egyesek már bornyút is tartottak”.
AZ ELSŐ “SZOCIALISTA VÁROS”: SZTÁLINVÁROS
“…hétszáz nap alatt város született a kukoricaföldek helyén…”
“Vannak becsületes szegények is”
A nyomornegyedekkel kapcsolatos leggyakoribb sztereotípia, hogy az utcai és a szomszédsági élet sokkal intenzívebb, mint másutt. A barakktáborok utcáin a korabeli jelentések és újságcikkek írói is általában a rongyos, mezítlábas gyerekek tömeges jelenlétét emelték ki, “akik az utcákon és a barakkok előtt játszadoztak”. Ugyanezen jelentések írói megállapították, hogy “a barakkokban lakó családoknak nincsen általában letelepedési engedélyük, eredeti állandó lakásuk, amelyek a személyi igazolványukba vannak bejegyezve, a város különböző részein vannak és azokat már régóta mások foglalják el”. Szerintük “a barakkokban lakó dolgozók nagy részének igen minimális igényeik vannak, úgyszólván örülnek, hogy tető van a fejük felett, és maguk sem igen törődnek körülményeik javításával. Itt húzódnak meg azok az elemek is, amelyek sehol sem dolgoznak, alkalmi munkával szerzik be minimális szükségleteiket vagy a közös tulajdont (pl. a barakktáborok környékén történő falopások). Természetesen a barakktáborokban vannak olyan lakók is, akik az ottani körülményekhez képest rendben és tisztán tartják lakásaikat és becsületesen élnek.” (A “vannak becsületes szegények is” kijelentés régóta része a szegényekről szóló diszkriminatív és megbélyegző beszédmódnak. Ez ugyanúgy jellemző volt a sztálinvárosi újságírókra vagy szociális ellátásban dolgozókra, mint a 19. századi gyárfelügyelői jelentések szerzőire, akik “becsületes” és “lumpen” munkásokról írtak jelentéseikben.)
A Sztálinvárosi Városi Tanács szociálpolitikai csoportjának 1956-os javaslata szerint a családosok problémáját úgy lehetett volna megoldani, hogy a vállalatok a munkavégzés alapján “felülvizsgálták” volna családos alkalmazottaikat. Akiket munkavégzésük miatt alkalmatlannak ítéltek, azokat elbocsátás után családostól visszaküldték volna eredeti lakóhelyükre. Ugyanebbe az “intézkedéscsomagba” tartozott, hogy a vállalatok a családos dolgozóknak nem adtak volna szállást a barakktáborok területén. Ez alól kivételt jelentett, ha valakit családjával együtt, munkahelyének elvesztése miatt egy városi lakásból kilakoltattak. Az elképzelés – sok másikhoz hasonlóan – csak papíron valósult meg (kivéve a kilakoltatásoknál). A gyakorlatban azt a felelősséget, hogy több ezer szegénynek minősített családot kitelepítsen, egyetlen tanácsi vagy gyári tisztviselő sem vállalta.
Barakktábor. Fürdő a szabadban, 1950-es évek eleje
A Sztálinvárosi Hírlap ábrázolása szerint a nyitott gödrök, a közvilágítás hiánya természetes állapotnak számított a barakktáborokban. Az ötvenes évek végére a gaz benőtte a barakkok közötti járdákat, törmelék- és hulladék- kupacok borították a házak közötti üres területet. Több száz törött ablakon csillant meg a napfény, és egész sereg üres ajtó- és ablaktok éktelenkedett mindenfelé. Sok ajtó faanyaga és deszka “szállt el a mennybe a kéményen keresztül”, ahogyan ezt a lakók “szaknyelven” közölték az odalátogatóval. A különös csendéletet kiemelte a sok fekete, szürke disznó, amelyek hol falkába verődve, hol egyedül, otthonosan sétálgattak a Radarban – ahol bőségesen volt miben turkálniuk. Igaz, hogy a tanács kísérletet tett arra, hogy 1957. április 15-én végérvényesen megszüntesse a “disznó eldorádót”, de ez nem járt sok sikerrel. Lenn a Duna-parton disznóólak sorakoztak, valakinek egész disznófalkája volt. Egy cikk szerint: “A kohászat mellett városunk a sertéstenyésztéséről is nevezetes lenne. A vendégek pedig városunkba érve megállapíthatnák, hogy Nagytétény Sztálinvároshoz képest drogéria”.
A hírlap a “deviancia” meglétét azzal vélte bizonyítottnak, hogy a Délivárosban folyamatosan napirenden voltak a lopások, verekedések és botrányok. Az ajtókat, ablakokat, villanyvezetékeket, sőt még a lezárt épületek zárait is ellopták. Ezt azzal magyarázták, hogy ezekből az építőipari munkások saját házat építettek maguknak a környező településeken. A sztereotípiák nem maradtak hatás nélkül, amely megnyilvánult a helyi rendőrség intézkedéseiben is. 1957-58-tól rendszeresen razziázott a rendőrség a Délivárosban. Az éjszakai igazoltatások során számos börtönviselt, “gyanús ruházatú” embert állítottak elő, ami gyakran a hivatalos normák elleni tiltakozásként viselt “jampec-öltözékre” utalt.
Városépítés és letelepedés Dunaújvárosban
A Délivárosban 1958-ban több mint négyezer ember élt, köztük 410 család és 800 gyerek. A több mint 400 délivárosi házaspárból egy felmérés szerint 190 “vadházasságban” (élettársi kapcsolatban) élt. Az élettársi kapcsolatokat a tanácsi szervek “deviánsnak” minősítették, akárcsak a kocsmához kötött társasági életet, annak ellenére, hogy a barakktáborokban a kocsma volt a társas élet egyik legfontosabb színtere. A barakktáborok lakóinak életformáját hivatalosan megbélyegezték, és a szociálpolitikában ennek függvényében elsősorban szankciókkal szabályozták.
A szegénység központi kezelése a szocializmusban azért nem válhatott nyilvános kérdéssé, mert hivatalosan nem létezett szegénység. A barakktáborok hivatalos megítélését és “problémájuk” kezelését meghatározták azok az elvárások és sztereotípiák, amelyek a köztudatban a szegénységgel kapcsolatban éltek. A szegénységet régtől fogva összekapcsolják a “deviáns” jelenségek meglétével. Ennek következtében a barakktáborok a hivatalos beszédmódban “igazgatási”, “gyermek- és ifjúságvédelmi”, “egészségügyi”, “rendőrségi”, “erkölcsrendészeti” vagy “büntetőjogi” problémaként jelentek meg.
Ahol a dolgozó nép művelődik. Bartók Béla kultúrház
A szegénység “funkciója”
A szegénység legszűkebb meghatározásai az egyes egyének, illetve családok jövedelmére vagy vagyonára koncentrálnak és általában a létminimum szintjének és az “életszínvonalnak” a meghatározásával bajlódnak. Gyakran pusztán arra a kérdésre keresik a választ, hogy “a népesség hány százaléka volt szegény” egy adott időszakban. Ugyanennek a meghatározásnak a továbbfejlesztett változata a jövedelem mellett a fogyasztást is figyelembe veszi a “szegénységküszöb” meghatározásánál. Ennél szélesebb meghatározás azt tartja szegénynek, aki bizonyos életesélyektől, gazdasági, szociális vagy kulturális javaktól meg van fosztva. A megfosztottságra (depriváció) épülő szegénységdefiníciók alapján folytatott kutatások többek közt olyan kérdéseket helyeznek a középpontba, melyek a fizikai komfort, egészség, biztonság és biztonságérzet, “jóléti javak” és “státuszjavak” hiányával, az azoktól való megfosztottság hatásaival foglalkoznak.
Ahol a dolgozó nép gyógyul. SZTK-rendelő
A szegénység, illetve a barakktáborok sztálinvárosi megléte megközelíthető abból a szempontból is, hogy kinek állt érdekében a barakktáborok fenntartása? A sztálinvárosi barakktáborokban élő szegények számos gazdasági és szociális funkciót kielégítettek. Ebben az értelmezésben példának okáért: a szegények elvégzik a “piszkos munkát”, ami fizikailag megerőltető, veszélyes, időszaki, alulfizetett és lebecsült. Ezáltal számos gazdasági tevékenység – ami részben a “piszkos munkára” épül – erősen függ a szegények, a szegénység meglététől. Sztálinvárosban ilyennek számított elsősorban az építőipari munka, ahol általában a szegénynek tartott társadalmi csoportok dolgoztak. A barakktáborok megléte nélkül – melyek szállást biztosítottak a “piszkos munkára” fogható csoportok számára -, nem állt volna rendelkezésre állandóan nagyszámú, képzetlen, “piszkos munkára” hajlandó munkaerőtömeg.
Az Arany Csillag szálloda elegáns étterme és egy gépgyári művezető családja körében
Nélkülük lehetetlenné vált volna az építőipari beruházások megvalósítása, a város felépítése. Bár hivatalosan és nyilvánosan mind a Városi Tanács, mind a Vasmű tisztségviselői ellenezték a barakktáborok meglétét, mégis számos érdekük fűződött azok fenntartásához, amit bizonyít az is, hogy a város építésének kezdetén öt évre épített barakkokat végül 15 évig használták.
HORVÁTH SÁNDOR
