Fillértár – 1834. július 26.
A’ mohácsi gyászütközet
Vérbetűkkel íratott fel a’ magyar évkönyvekben nemzetünknek e’ nagy sebe, mellyet a’ századok begyógyithatnak ugyan, de a’ sebhely örökre fennmarad, ’s mint az elvágott tag, soha vissza nem nő. Alig kezdi a’ magyar ifjat érdekleni nemzete ’s annak története, már örökre elméjébe edződik Mohácsnak gyászos emléke; sőt mielőtt környületesen tudná, mi történt légyen ott, már, mintegy vele született sajnos érzetből, úgy emlékezik Mohácsra, mint azon gyuladásra, melly szüleit vagyonjokkal együtt porrá égetvén, őtet szép örökségétől megfosztá, ’s szegény sorsra juttatá. Minden magyar előtt ismeretes a’ név, de a’ gyásztörténet’ részletes mivoltáról sokan mit sem tudnak. Érdekesnek hisszük tehát, e’ sokszor megirt ugyan, de eléggé soha sem emlegethető veszteségnek emlékezetét itt is felelevenítni.
Szolimán, kinek győzedelmes híre végig dörgé a’ világot, ’s rémülésbe ejté a’ kereszténységet, Buda’ elfoglalását ’s azzal országunk’ meghódítását vevén nagy czéljául, 1526 elindult Stambulból, a’ Szávának tartván. Junius’ elejére Belgrádba érkezett előhada, ’s a’ Dunát fegyveres nép – ’s készület terhelte hajói fedezték. Hasztalan szólítá fel a’ pápa, VII Clemens, a’ kereszténységnek fejedelmeit e’ közös ellenség ellen; a’ német uralkodók vallásos egyenetlenségben küzdöttek egymással, Ferencz, a’ franczia király, madridi gyalázatos fogságát forgata eszében, ’s egyiket sem érdeklé a’ fenyegető vész. Királyunknak, II Lajosnak, rettenetes vala helyezete, rettenetes, az okos királynéjé, Máriáé, ki szabadulást nem láta. Segélyt nem külde a’ külföld, nem még a’ rokon udvarok sem; gyámot nem nyujtanak az alattvalók; nem volt engedelmesség a’ hivatalokban, nem jó akarat a’ melléktartományokban, semmi belátás a’ státustanácsban, semmi pénz a’ kincstárban, egy hajó sem járt a’ Dunán; mindenütt szükség és nyomor. Nem vala a’ király mellett egyetlen egy ember – mert kifogytak a’ kor’ hősei , a’ nagy Hunyadiak – ki csak egy csapatkát is, annyival kevésbé egy egész tábort vezérelhető lett volna; nem egyetlen egy, ki valaha ellenség’ vérébe mártott kardot látott volna, ’s ily rémítő állapotban a’ rettenetes Szolimán háromszáz ezer emberrel nyomult hazánk felé.
Junius’ 19-kén elhatároztatott az udvarnál az országgyűlésnek összehívása, véres kardok küldetvén szét az országban. Ki e’ felhívásra hajdan elvoná magát a’ hadból, szolgaságba esett, utóbb becsületét veszté; most már a’ véres kard senkit sem indita többé, csak a’ hírnököket, kik azt szertehordák. Junius’ vége felé Csáki Mihály, Szeredy Gáspár, Petherdy Mihály, Deák János elküldettek az egyházi megyékbe, hogy a’ templomi ’s klastromi arany’ ’s ezüst’ felét mindenütt szedjék fel; de mindenütt ellentállásra találtak, mert a’ király’ ígérete, hogy háború után mindent gazdagon visszatéríteni, sehol sem lelt hitelt; éles parancsinak senki sem engedett.
Azalatt Sz. Demeternél 200,000 török átkele a’ Száván, ’s fél mértföldnyi kerületben felütő sátorát, végetvetvén az ezen folyón átmehetés’ reményének. A’ nádor, Bátory István, kit a’ határszélen fegyverkészületben hitt az udvar, Somogyban vesztegle András öccsének babocsai kastélyában, lábköszvény kinlatván. A’ követtől, ki a’ király’ ismételt parancsit hozá meg neki, azt izené vissza: “ő igen is kész kiszállni a’ síkra, de csak úgy, mint nádorhoz illik, rendesen kikészített sereg előtt; paraszt neki nem kell. A’ király’ szolgálatában ő is kimeríté már kincstárát, ’s jó lesz,, ha Mohácshoz pénzt és népet küld neki a’ felség.” Semmit sem kapván, maga is Budára mene panaszkodni a’ déli megyékbeli nemesség’ akaratosságán, ’s míg a’ király el nem indult, ott maradt. Tomory Pál, kalocsai érsek, semmit sem kímélt a’ bácsi és szerémi nemesség’ felfegyverzésére, de mind hiában; a’ nyomorú kifogás, hogy csak a’ király’ zászlója ’s annak személyes vezérlete alatt kötelesek hadakozni, minden fáradságát sikeretlenné tette. Tomorynak egész hadi ereje ezer lovagból ’s ötszáz gyalogból állt.
Az ellenség Péterváradot véve czélba: a’ most megvíhatatlan erősség, akkor még csak fontos hely volt, de nem oly biztos, hogy sokáig tarthatta volna magát. A’ gyenge őrizetű helynek Alapy György valt parancsnoka. Tomory utasítást kért az udvartól, zsákmányul adja-e itt magát az ellenségnek, vagy elmenjen-e, vagy a’ királynak elébe vonuljon-e, vagy mi tévő legyen? De valamint pénz, ugy jó tanács sem volt Lajos’ udvarában. A’ statustanács nagyobb részént szétoszlott; az egy két visszamaradt semmit sem tuda határozni. Felelet helyett egy udvarnok jött két száz huszárral, a’ bácsi, bodrogi, baranyai és szerémi nemességet felkelésre sürgetni; de hol az érsek’ tekintete nem használt, két száz huszár is csinosan elutasítatott.
Czélirányosan, de későn, azon javaslatot küldé be egy ismeretlen az udvarhoz, hogy Zápolya János erdélyi, ’s Radul az oláh vajda egyesülve küldessenek vagy hátrul megtámadására Szolimán’ táborának, vagy Bulgáriába ’s Thracziába kalandozásra. De Zápolya’ hűsége kétséges vala; azonban Radul, titkos közletekkel követet küldvén Budára, helybenhagyatott a’ javallat, és Zapolyának megizentetett. Ez a’ gyanut igazlá; mert semmit sem cselekvék, míg ideje volt; később pedig Radul kénytelenítetett kezesül adni fiját az előrelátó Szolimánnak.
I. Szulejmán oszmán szultán lóháton (1526)
Julius’ 2-kán, miután a’ magyar hadierő országos határozat mellett, követekkel ’s véres kardok’ széthordásával, háromszor felszólítatott a’ tolnai mezőn fegyveres megjelenésre; de egyetlen egy ember sem jelent meg, Belgrádba ért Szolimán, királyunk pedig még mindig Budán ült a’ kevés templomi ezüstből verendő pénzre ’s a’ talán kíséretül hozzá gyűlendő mágnásokra ’s praelátokra aggódólag várakozva. Julius’ 15-kén megtámadta az ellenség Péterváradot. Tomory ’s Alapy vitézül tárták magokat, töbször visszaverék az ozmánságot, de előre láták, hogy legfeljebb tiz napig állhatják ki a’ sarat oly tenger tábor előtt. Tomory segítségért nyargaltata Budára, melly ha nem küldethetnék, javallá, hogy, ha mindjárt évenkénti adó’ ígérete mellett is, szerencsésebb ideig fegyverszünet eszközöltessék a’ szultánnál, mellyet hihetőleg meg fogna adni, kielégítetvén dicsvágya az adó által. Fájdalom, hogy ennyire kellett a’ magyar hazának jönni; de hiában, jobb tanácsot most nem adhat. Örömest elfogadta volna ezt a’ király és kevés számú statustanácsa, de féltek a’ nemesség’ elégedetlenségétől ’s a’ szájas hősök’ dühétől, kik mindennap fenegeték kardjaikat hiú lármázás közben Buda’ utczáinak ’s tereinek kövein, kérkedőleg azzal, minek épen hijával voltak, bátorsággal ’s honszeretettel. Valóságos gyakorlott hadinépe ezer föbül álló sem vala Lajosnak még ekkor Budán, lehetetlen volt tehát az érseknek segédet küldenie. Bátory István, a’ somlyói házból, erdélybe küldetett futva Zápolyához, hogy egész erejével jöjjön, útközben minden fegyverhatót szedjen fel, ’s Tolnánál a’ királlyal egyesüljön. Öt napra Kolosváron volt Bátory, honnan Lugos, Temesvár, Szeged felé Tolnáig 63 m. föld köz van. Ha tehát azonnal elindult vala Zápolya, ’s naponként csak öt mértföldet hátrahagyva, minden harmadik nap pihent volna is, Lőrincz napjára még is megérkezhető volt.
Julius’ 20-kan végre kiindult Budáról a’ király, nehány praelát és mágnás, két ezer ötszáz ember, a’ pápa’ segédpénzén gyűjtött gyalogság, a’ királyné ezer huszárja, ’s az esztergomi érsek’ ötszáz lovagja, igy tehát még ezen legfőbb praelátnak sem törvényesen tartozott két bandériuma, kísérvén. Csepel szigeten vett bucsut a’ királynétól, ki addig kisérte, ’s utoljára látá. Útközben megállongált Lajos, várván itt ott a’ praelátokat és mágnásokat magához; de Bátory Andráson, a’ nádor’ öccsén kívül senki sem jőve. A’ nádor előre küldeték Tolnára, hogy az ottani szomszéd megyebeli nemességet felverje; a’ király’ megérkeztéig egy földesúrnak sem kelle vala elmaradnia. Pentelénél találkozik Bátory Istvánnal, Zápolya’ titoknokával a’ király, ’s hallá, hogy a vajdának negyven ezer embere áll készen, de a’ király’ változó parancsaira nem tudja mitévő legyen. Először azt kapta utasításul, hogy Magyarországba jőjön, azután, hogy vagy a’ szultánt hátul támadja meg, vagy Bulgáriába üssön, most ismét hogy Tolnához tartson. – Ekkor mind írásban mind szóval meghagyá Lajos, hogy Tolnához siessen Zápolya ‘s vele együtt az erdélyi püspök Gosztonyi János, felszólítván a’ nemességet, szászokat és székelyeket, kik a’ hűtelenség’ büntetése alatt el ne maradjanak, útközben mindent magához vegyen a’ vajda ’s parasztot nemest hozzon a’ királyi táborba. A’ titoknoknak meghagyatott, hogy sehol ne mulasson, ’s nagyobb gyorsaság végett a’ budai prépost Statileo János melléje adatott. Az egész udvarnál senki sem látá át, hogy Zápolya’ követsége kopasz mentség, Statileo pedig nemcsak Zápolya’ ’s Verbőczy’ párthíve, hanem a’ státustanácsban kémje is vala. Még ekkor is megérkezhetett volna Zápolya legalább sz. István’ napjára. – Hallák az erdélyiek a’ megszorult haza’ félelmes kiáltását, de senki sem mozdult; Zápolya kifogyhatatlan volt jövetele’ késleltetésének ürügyében; a’ szász nemzet sem látszott oly mértékben huzni a’ hazához, miilyent önmagok’ ’s az egésznek boldogsága megkívánta volna.
Még el sem indultak Erdélybe a’ követek, midőn megjött a’ hir, hogy Pétervárad a’ vitéz oltalom mellett is elesett, ’s az őrizet Szolimán’ jelenlétében lekaszaboltatott. Azonnal királyi követek küldetének mindenfelé segedelmet kérni ’s tartazó szolgálatra felszólitni a’ honiakat. A’ királyné bátyját emlékezteté az ígért segítségre, ‘s Csehországban tulajdon pénzén sietteté a’ zsoldosok’ gyűjtését. Nádasdy Tamás tudósittatván a’ körülményekről, megbízatott, hogy a’ német fejedelmeket legalább keresztényi szeretetből ’s könyörűletességből birja a’ vallás’ védelmezésére. Székesfejérvárnál öt ezer emberrel állongott Zápolya György; ez előhívatott. Batthyányi Ferencz Dalmát, Tót és Horvátországban öszegyüjté nemeseit. Az alatt Tomory két ezer lovagjával Monostor és Bodola közt üté fel sátorát. Ezer gyalogsága ’s egy csapat lovagja, mellyel a’ péterváradi őrizetet megerősítette volt, levágatott. Szolimán több városokat ’s várakat elfoglalt. Bali bég húsz ezer emberrel Eszéknél állott, ’s a’ Dráván készített átmenett. Augustus’ okán tovább ment a’ király. Utközben Duna sz. Györgyről ezt irá az ország’ cancellarja, Broderics István, a’ királynénak: ,,A’ dolgoknak rettenetes zavarában magam sem tudora már, mit javalljak a’ királynak, ’s mihez fogjon ő. Minden késő; ország ’s király az örvény’ szélén. Én mit sem tehetek, mert egész kíséretében a’ királynak nincsen egyetlen egy, ki velem hasonlag gondolkoznék. Elbámulna a’ királyné, ha hallaná a’ tanácskozásokat; csaknem mindnyájan azt hiszik, repülhetnek szárny nélkül, ’s engem’, vigyázóbban szólót és meggondolást javallót, kislelkűnek, hülyének nevezgetnek. Adja Isten, alaptalan legyen kétségem. Minden tervök kivihetetlen, vagy egyenesen veszélybe buktatók; lehet, valóban úgy vannak meggyőződve, mert nem akarom hinni, hogy czélzatosan igyekeznek a’ király’ vesztén, azonban meg nem szűnöm, bár fejem forogna is veszélyben, bátorságáról gondoskodva szólani. Legyen a’ királyné bátor ’s Istenben bizakodó szívvel, ki a’ királyt nem hagyandja el. Maradjon Budán, mert eltávozása köz szaladást vonna maga után.“
Négy ezer lovaggal a’ tolnai mezőre érvén Lajos, a’ nádor az oda gyűlt csapatokkal fogadá. Érkeztének hire mozgásba hozá a’ szomszéd megyéket. Cypríai Hannibál ’s Bayláthy János négy ezer gyalogságot hoztak a’ pápa’ költségén szerzetteket ’s jól készülteket. Gnojenszky Leonhárdot del Burgio nuncius zsoldba fogadván, jött tizenötszáz lengyellel. Várday Pál egri, Perényi Ferencz nagyváradi püspök ’s nehány más praelat bandériumaikat hozák, néhány mágnások és földesurak fegyvernökeiket. Mindennap tanácskoztak Tolnán, mit kelljen tenni. Broderics, ’s vele a’ mélyebben látók tanácslák a’ Dráván gátolni a’ török’ átjövetelét. A’ nádor oda rendeltetett, de a’ kitörő elégedetlenség ellene szegzé magát, ’s megtagadá az engedelmességet. „Nincs többé hazánk“ ezt kiálták a’ vakultak, „mihelyt szabadságaink ’s kiváltságaink sértetnek és csorbitatnak. Megtanultuk atyáinktól az életet megvetve legnagyobb számú ellenség közé bevágni, küzdeni és halni; csak azt az egyet ne parancsolja nekünk senki, hogy a’ királyén kívül más zászló alatt harczoljunk. Eleitől fogva legnagyobb dicsőségük volt a’ magyar királyoknak, hogy mint legfőbb vezérei a’ nemességnek, személyesen állottának szembe az ellennel; az volt eleitől fogva kevélysége a’ nemességnek, becsülete ’s jutalma, hogy másénak senkiének, hanem csak királya’ parancsának engedi.“ Ez a’ mindennap nyilvánabban kifejezett érzelem, nem Tomory Pál, okozá a’ mohácsi nagy nap’ szerencsétlenségét. Felgerjedve viszonzá a’ király: „Borzadással ’s rémülettel hallom, hogy minden fenyíték, rend, szerénység és okosság elenyésztek a’ magyar seregekből; mindenki siet kerülhetetlen romlásába ’s veszélyébe. Félénkség ’s lustaság a’ jogok, szabadságok ’s kiváltságok iránti buzgalom alá rejtetik; az én vesztemmel igyekszik mindenki irháját biztosítani. Ám legyen, eljöttem magam, hogy az országért ’s a’ ti boldogságtokért veszélybe szálljak; ’s hogy nyulszivüségét senki se palástolhassa magam megtartására fordított gondommal, holnap Isten’ vezérlete alatt menendek veletök, hová nélkülem parancsomnak engedve menni vonakodtok.“
Augustus’ 14-kén elindult a’ tolnai mezőrül és Battáig nyomult. Nehány követ előre sietett a’ szomszéd falukban és városokban elszórt hadi nép’ összegyűjtésére. Tomory is előhivatott, és sok tanácskozás után, végre, miről régen kellett volna, fővezérről is kezdtek gondolkdoni. A’ szavak’ föbsége Tomory Pálra esett, mások a’ szepesi grófot Zápolya Györgyöt akarták. Mind ketten vonakodtak elfogadni; a’ kalocsai érsek klastromi fogadását hozá fel ellene, ’s inkább engedelmeskedni mint parancsolni megszoktát, azon kivül tapasztalatlanságát ’s erőtlenségét; alkalmasabnak vélvén a’ nádort, ’s az erdélyi vajdát, kik fegyverben, nagy seregek’ vezérletében ’s veszélyes vállalatokban jártas és próbált emberek. Oly háborut, mint ezen következendő leend, ő soha sem látott, nem hogy képes lenne vezetékelni, azért a’ királyi legnehezebb kegyvesztés alatt sem vállalhat el fővezérséget. – Zápolya György fiatalságát kivánta tekintetbe vétetni, ’s a’ mellett azt, hogy ő a’ haditudományból semmit sem tud, nem forgatván még eddig egyedül fegyvert, mint lovag és bajnok tusáknál. Végre csakugyan engedett Zápolya a’ király’ parancsának ’s töbség’ akaratjának, de oly feltétel alatt, hogy ő csak Tomory mellé adassék, ’s mihelyt bátyja, a’ vajda, megérkezik, felmentessék. Ekkor egyenesen engedelmesség parancsoltatott Tomorynak, ellenmondása többé meg sem hallgattatván.
Mohácshoz küldetének a’ vezérek nehány főemberekkel a’ tábor’ és csatapiacz’ kimérésére. Battán felül két ágra szakad a’ Duna, szélesebb ága a’ balpartot, a’ keskenyebb Battát, Székcsőt és Mohácsot mosván. Mindkét ág egyesül a’ Karassó’ beömlésénél ’s a’ négy mértföldnyi hosszú, mocsáros Brigitta szigetet képzi. Battától lefelé jővén, a’ Simontornyától kinyúló kellemes, szőlős halomláncz terjeszkedik el nyugot, azután délfelé, ’s Vörösmart és Bodola közt a’ Karassó’ beömlésén alól a’ Duna felé csavarodik. E’ halmok és a’ Duna’ jobb ága közötti sikságon fekszik Mohács, félmértföldel felül rajta a’ mocsáros Cselye patak hasítván mezejét, lassu mozgással folyva a’ Dunába. Félmértföldes Mohácson alól választatott hely a’ király’ fekvésének. Értésére jutván ez a’ tábornak, azonnal valami rendkívüli fellergző bátorság fogta el: „Rajta!“ kiálták mindnyájan „szembe az ellenséggel, nem vissza hajt bennünket tisztünk és becsületünk. E’ készületből, úgy látszik, szaladás nem ütközet czélban. Csak gyáva, harczot és munkát rettegő urak csábíthaták a’ királyt ily rendelésre; jöjön ő maga ’s vezessen bennünket ama’ halmokon által a’ Drávához, a’ diadal miénk leend. Jól tudjuk mi, hogy az ellenség’ népe ’s álgyuja számtalan; de a’ nép még nem tábor, ’s alig van tizedik vagy huszadik embere fegyverrel ellátva. Azt is jól tudjuk, hogy legvitébb emberit Belgrádnál ’s Rhoduznál veszté, csak tegye hát a’ két fővezér pontosan teendőjét, kétséget sem szenved a’ jó kimenetel. Vajha megszabadítná a’ király magát és bátor harczosait a’ semmire való urak’ és papok’ nyájától, kik valóban királyi lelkét csak megvesztegetik ’s a’ derék ifjat elpuhítják olyanná mint ők magok.“ Tomorynak hallgatnia kellett franciskanus öltözetében, ha a’ benne volt csekély bizodalmát egészen semmivé nem akará tenni.
Azonban Mohácsnál csakugyan felüttetett a’ királyi sátor, ’s jött a’ hir, hogy Szolimán átkelt a’ Dráván, ’s az ütközetet tovább halasztani nem lehet, annyival kevésbé kerülni. A’ király Zápolya’ és Frangepán’ megérkeztökig kivánta halasztani az ütközetet. Broderics ösztönzé a’ nagyokat, hogy ’a nemességet hajtsák a’ király’ akaratjára, szivrázkodtatólag elibök terjesztvén, hogy ily rendetlenségben lehetetlen nem győznie a’ szultán’ hatalmas nagy táborának, pedig a’ király’ ’s ezen sereg’ elhullása után semmi sem leend többé utjában, hogy az egész országot meghódítsa. Az erdélyiek’, horvátok’, tótok’, csehek’ és morvák’ eljöttéig tanácsosabb hátra vonulni, mert ha innen Pozsonyig pusztítná is az országot Szolimán, sokkal kevesb kár lenne, mint ha itt a’ király, oly sok praelat, mágnás és nemes feláldoztatnak. De ezen előadása nem volt képes a’ győzedelem’ nagy reményét alább szállítani, nem az ezekben égő harczvágyat csillapítani, a’ szemeket veszély’ látásra eleveníteni. Ily közönséges elvakulás mindenkor felsőbb hatalom’ rendelésé, melly az országok’ és világ’ sorsát kényszeríthetetlenül hordja martában.
II. Lajos magyar király
Augustus’ 19-kén, épen névnapján, megjelent Lajos a’ táborban ’s a’ pécsi püspök’ mezeilakjába szállt meg Mohácsnál, el nem érkezvén még a’ hajók tábori szereivel Budáról. Az ellenség már csak két mértföldnyire volt. Mégegyszer tanács tartatott, be kelljen-e várni a’ segédeket Erdély- Horvát- Tót- Cseh- és Morvaországból, hátrább vonulván addig a’ táborral? Csudálkozással hallá a’ király, hogy Tomory is ütközetet javallt; ezért nehéz vád fekszik rajta, de látta, hogy már ekkor nem lehetett egyebet tenni. Visszavonulás által csak zendülés okoztatott volna a’ táborban, és gyilkosan fogott üldözni az ellenségi gyors lovasság. Az ütközet’ szerencsés kimenetele lehető vala a’ seregek’ nagy bátorsága és a’ Szolimán’ német’s olasz pattantyúsainak titkos egyetértése mellett az érsekkel. Kérdvén a’ király, mily erős a’ két tábor, feleéé Tomory, a’ magyar öszvesen valamivel több húszezernél, az ellenség háromszázezerrel jött által a’ Száván, de a’ hadakozhatók alig mennek hetven ezerre. Még tanott a’ tanácskozás, mert a’ király visszavonulást kívánt, midőn a’ Karassón tulnan fekvő táborából Tomorynak követek érkezvén, bekéredzettek a’ tanácsba ’s mondák: a’ haditanács ne merészelje a’ királyt tartóztatni ütközettől, ismeretes az ellenség’ nagy számú hadiereje; a’ győzedelem a’ magyaroké, ha magok el nem vetik az Istentől nekik nyújtott szerencsét. Fogjon tehát a’ király dologhoz, ki őt letanácsolja, árulóként bánatik vele, ’s ha a’ Mohácsnál fekvő tábor hátra vonulna, a’ Karassónál fekvő erősen elhatározá, hogy ellenség gyanánt támadja meg magát ezen tábort.“ Ily kemény követségre – noha épen jelentetek, hogy Zápolya negyven ezerrel Temesvárnál van, Brandenburg György és Neuhaus Ádám cseh ’s morva népekkel Győrnél, Frangepán Kristóf és Karlovich János 15 ezer horváttal Körösnél, ’s így nyolczvan ezerre szaporíthatnák a’ magyar tábort – elvégeztetett, hogy azok be nem váratnak, hanem a’ kérlelhetetlen végezetre bizakodva, jövő héten szerdán, sz. János fejvétele’ napján, ütközni fognak.
Megérkeztek végre a’ hajók Budáról a’ király’ táborszereivel, nehány hordó lőporral, ’s a’ bécsi fegyvertárból nehány pattantyuval, gróf Thurzó Alexisnek kétszáz láncsása kísérvén. Augustus’ 20-kán Batthyányi Ferencz, bán, Tahy János, Bánfy János és Pogány Zsigmond háromezer tót lovaggal, ’s ezer gyalogsággal érkeztek a’ táborba. Másnap jött a’ zágrábi püspök Erdődy Simon, és öccse Péter hétszáz pánczélos lovaggal, Aczél István, az öreg Bornemisza János’ kapitánya, háromszáz lovaggal és tizezer arannyal, utolsó ajándékával a’ hű, öreg nevelőnek, mellyet királyi nevendékének szives áldásokkal külde; estve felé a’ király’ kamarása Szerecseny János kétezer lövésszel, kiket Dráva melletti jószágán fogadott vala zsoldba. Utolsók valának a’ pécsi püspök Móré Filep, és testvérje László, fegyvernökeikkel. Most már a’ király’ tábora mintegy 13 ezer lovag, és 14 ezer gyalogból állott. Midőn a’ szemléletnél Perényi Ferencz, a’ nagyváradi elmés püspök, több praelátok ’s mágnások közt a’ király mellett lovagolna, mondá: „Szerdán tehát Tomory Pál frater’ vezérlése alatt 26 ezer magyar költözend az égbe, mint vallás’ martirja; csak az kivánatos, hogy cancellár Broderich, ki a’ pápával és kardinálisokkal ismeretes, fenmaradjon, szentekké lételünk’ kieszközlésére Rómában.“
Azalatt Szolimán Dárdán keresztül egészen a’ halomlánczig nyomult előre számtalan seregeivel, ’s a’ völgybe telepedék le, nehány előőrizetet állítván ki a’ halmokra. Ezekkel mérkőzgete mindennap az alnép, ’s töbnyire szerencsésen, míg a’ főbb emberek az ütközet’ rendezéséről tanakodtak. A’ király’ álláspontjáról legtöbb vita támadt. Némellyek azt állíták, nehány ezer válogatott emberrel távol álljon a’ csatahelytől; mások azt veték, a’ nemesség egyáltalában meg fogja kívánni jelenlétét az ütközetben. Az a’ javallat is tétetett, hogy öltse magára valamelly mágnás, ki leginkább hasonlít hozzá, öltözetét, ’s az alatt a’ király maga vitessék biztos helyre titkon; de előre lehete látni, hogy e’ csalást nehéz lenne eltitkolni, ’s a’ nép egyszerre elvesztené bátorságát, a’ nemesség pedig elkeseríttetnék. Végre abban egyeztek meg, hogy a’ király’ őrizete a’ leghűségesb vitéz férfiakra bizassék az ütközet’ viharában: e’ végre Raskay Gáspár, Török Bálint és Kálnay János választattak ki. Az ütközet’ rendére nézve azt nyilatkoztatá Gnojenszky legtanácsosabbnak, hogy szekerekkel vétessék körűl a’ tábor, ’s mint valamelly várból inkább védőleg mint támadólag tartsák magokat, mert az ilyen mesterséges vár’ bevételéhez nem igen értenek a’ törökök. Elfogadtatott ez ajánlás, de már nem volt elég idő kivitelére.
Szívemelő fénnyel ’s egész pompájában jött fel a’ nagy következésekkel gazdag szerdának, augustus’ 29-ének napja, széles mezejére az öreg Dunának, mintha utoljára akarna ragyogni a’ magyar nemzetnek; az eget egy fellegecske sem komorítá. Ekkor a’ seregek vidám indulattal és fellengző bátorsággal nyomokodának ki a’ választott csatatérre, fél mértföldnyire Mohácstól, félre a’ Dunától. A’ győzedelem’ reménye dobogtatott minden keblet, az sugárzott minden szemből. Senki sem sejté a’ szerencsétlenséget, csak maga a’ király; mert midőn szakácsa, Gondos Ilyés, kimenetelekor kérdé, a’ táborban készítsen-e ebédet vagy a’ faluban? Azt felelé Lajos: „Isten tudja, hol fogunk már ma enni.“
Az öszves erő két csatarendre osztatott telhetőleg kiterjesztve, hogy be ne keríttethessék. A’ nehéz pattantyutár elől állíttatott fel, hol az első csatarend’ jobb szárnya Batthyányi Ferencz bánra és Tahy Jánosra; bal szárnya Zápolya vajda’ távollétében, ki ezen nap’ Szegednél 16 mértföldre az elválasztó nagy helytől nyugodtan állott, a’ temesi grófra, Perényi Péterre bízatott; a’ rendsorokban nagyobb részint gyalogság vala, mintegy tízezernyi, Palóczy Antal, Homonnai Drugeth Ferencz, Perényi Gábor, Szécsy Tamás, Bátory András, Czibak Imre ’s más harczos férfiak által vezéreltetve. A’ hátulsó csatarendet nagyobb részint lovasság tévé , két oldalt gyalogság és huszár csapatok fedezvén. Az első sorban állottak a’ király’ kamarásai, fegyvernökeikkel, Tárczay Miklós’ jeles vitéz’ parancsnoklata alatt; második sorban a’ legtöbb zászlós urak embereikkel együtt, harmadikban a’ segédek és zsoldosok Morva ’s Csehországból, vezetvén ezeket Korláthkőy Péter, Trepka András és Schlik István; végre a’ tábor’ java állott; ennek közepén a’ király, mindjárt háta mögött kamarása Zeltricz Uhlrik, sáfára Majláth István és Horváth Gáspár lovászmester a’ legsebesebb paripákkal; jobb felől az esztergomi érsek Szálkán László, e’ mellett hosszú széles vonalban Erdődy, Perényi, Móré, Broderich , Podmaniczky, Palisznay, Bebek püspökök, a’ több királyi kamarásokkal; hátuk megett a’ királyőrzők. A’ királytól balra állott Báthory, a’ nádor, e’ mellett huzamos vonalban Paksy Balázs, Csaholyi Ferencz, Ország János püspökök, mindenik után vitéz embereik. Várday egri püspök a’ királynéhoz küldetett volt, ’s többé vissza nem jött. Ezer pánczélos lovag zárta be a’ négy sort, azok közt vala az országbírója Drágfy János az ország’ zászlójával lován, régi szokás szerint sarkantyú nélkül, annak jelentésére, hogy neki futni nem szabad. A’ táborhely’ őrzetére, melly lánczokkal összekötött szekerekkel is körülvétetett, kétezer láncsás hagyatott.
Így állván ki síkra a’ hadierő, háta megett a’ tábor vala, azontul Mohács, balra a’ Duna felé nádas és kákás mocsárok, jobra ’s előre az elkanyarodó halomláncz, annak aljában sz. Péter temploma és Földvár jancsárokkal megrakva, jobra a’ falutól lapályon az ellenség’ pattantyusága, németek’, olaszok’ és bulgárok’ ügyelése alatt, kik Tomoryval titkon szövetkeztek; a’ halmok megett Szolimán’ nagy tábora.
Állásvétel után minden renden ellovagolt a’ király a’ nádorral együtt, ki mondá a’ harczra szegültekhez: „Im lássatok, királyotok’ mint el vagyon szánva a’ hazáért és vallásért magát feláldozni! Ti akartátok úgy, ’s ím itt köztetök áll. Atyáitok’ híre ’s tulajdon becsűletérzéstök szünetlenűl jutassa eszetökbe, hogy unokái, fijai, testvérjei ’s bajtársai vagytok azon nemes küzdőknek, kiknek nevei, tettei ’s győzedelmei az amott álló ellenségen nemzetünk’ népdalaiban ’s évkönyveiben dicsőülve élnek. Nagy a’ szám véletök szemközt, arra épité az ellenség kevélységét, arra bizodalmát: a’ magyarok’ bátorsága ’s vitézsége megtöri azt, ha rendet tart. Rend vezérl győzedelemre; maga a’ vitézség’ csak halálra. Míg megtartjátok a’ rendet, Isten velünk ’s királyunkal.“
Ismét helyére érvén Lajos, trombitákat harsogtatott az ütközetre; de az ozmannok mozdulatlanul állottak túl a’ halmokon, ’s ismételt felhívás után sem mutatkozott ellenség. Így állott a’ magyarság délutáni három óráig ütközetkészülten, nyugtalanul várván a’ harczot. Sokféleképen okoskodtak Szolimán’ késedelmén; már sok mágnás javallá a’ seregek’ visszavezérlését a’ táborba, midőn a’ kalocsai érsek észrevevé, hogy jobb felől a’ völgyben, túl a’ halmokon , számos csapat – hétezer lovag – a’ legnagyobb csendben Mohács felé vonul, csak fegyvervégeinek ragyogásáról észrevétethető. Tomory kitalálván, hogy ennek czélja vagy hátulról megtámadni a’ magyarokat, vagy a’ tábort feldúlni, jelenté ezt a’királynak, parancsolván egyszer’smind, hogy Raskai, Török és Kálnay ellene siessenek, ’s tegyék semmivé szándékát. Mentségökre, hogy ők a’ király’ érzetére rendeltettek, nem figyelt az érsek, más csapatok’ küldésével nem akata gyengítni a’ rendeket. Lajos maga hallgatván, kénytelenek voltak engedni.
Alig volt az érsek ujolag az első csatarenden, látja ellenkező oldalon az ellenségi lovasságot, utána a’ nagyurat testőrserege előtt lefelé jönni a’ halomról ’s félhold formában előkezelni. Hirtelen visszaugrat a’ királyhoz, harczra kiált, ‘s pillantat alatt ismét övéinél van. Trombiták ’s dobok harsognak minden renden keresztül. Csak most tétetik fel a’ király’ sisakja , halálsáppadtság terülvén el arczán a’ közelállók’ rémülésére. Az ellenség’ borzasztó Allah! a’magyarok’ éneklőn hangzó Jézus! kiáltása alatt közeledik egymáshoz a’ két gyilkos tömeg. Tomory elsütteti az álgyukat, de nem nagy sikerrel. Dühösebben kavarog a’ vagdalkozás. Mind két részről egyenlő vitézséggel, erőködéssel ’s állhatattal foly a’ harcz. Senki sem hátrál helyéről, de hol a’ tűz és láng lassodni kezd, újra gerjeszti Tomory’ lelkesítő szava. Mindenkét részről csapatonként hullanak a’ halál’ áldozatai, drágábbak a’ magyarokéi, számosabbak a’ törökökéi. Egy tüzes óra után visszanyomatnak ezek övéik’ hüledékein, ’s hátrálás közt részint levágatnak, részint széjjel űzetnek. Szolimán’ testőrserege visszavonul, lovassága Földvár felé tetteti futását, Tomory’ hadai űzik, ő maga legelől.
A csata legrészletesebb korhű ábrázolása 1555-ből
Porral ’s verejtékkel fedve, messzehangzó örömkiáltással ugrat Bátory András, a’ sors’ rettenetes hirnöke elő, a’ feszülten álló második csatarendbe: „miénk a’ győzedelem! szalad az ellenség, nyomon utána!“ Ezer ujongás ismétli lelkesítő hirnökségét, ’s a’ királlyal együtt utána rohannak. Azon helyen, hol az első csatarend küzdött, elnémul újongatásuk; ott látnak már több ezer társaikat halva vagy még halállal küzdve. Semmi sem tartja fel őket, sietnek az ellenséget üldözők’ gyámolitására. Ezekkel együtt érik el a’ falut; de Tomory és Zápolya György is halva feküsznek már ott. Batthyányi Ferencz és Perényi Péter vezérlik még az ütközet’ viharát. De midőn most Raskay szaladva jön társaival a’ táborból, ’s a’ réműletes hírt hozza, hogy ott halálcsend uralkodik, mert az ellenség mindent levágott és feldúlt; midőn egyszer’smind a’ földvári lapályból háromszáz álgyu ontja a’ golyóesőt, a’ németek’, olaszok’ és bulgárok’ szántszándékos félreirányzása miatt inkább csak a’ magyarok’ feje felett elrepülőleg, mint kártékonyan hatólag, a’ falu felől pedig 20 ezer jantsár mutatkozik felállított rendben: ekkor a’ jobb szárnyon kezd a’ magyarok’ bátorsága csüggedni; a’ király eltűnik az ütközetből; nem sokára elesik az esztergomi érsek. A’ félékenyek, noha kisebb számnak, futásban keresnek szabadulást. A’ rendek zavarba jönnek, még is küzdve nyomulnak előre ’s vívnak; csak tíz lépésnyire vannak még az álgyuktól, midőn Drágfy lerogyik az ország’ százlójával, ’s a’ bal szárny, megvakíttatván, bódíttatván az álgyuk’ füstétől és dörgésétől, a’ mocsáros völgybe vergődik. A’ had’ többi részét Batthyányi ’s Tahy vitézül tartják; készakarva lövődözik el a’ németek ’s olaszok lőszereiket; ha Tomory még élne, elfoglaltatnának az álgyuk. Megszégyenelvén magokat, amazok is előjönnek a’ mocsáros völgybül, és segéllik a’ csatát, míg végre senki sem lát a’ szakadatlan tüzeléstől.
Most a’ rendetlenség és zavar közönséges futássá válik; a’ még fennlévő praelátok és mágnások kénytelenek hadaikat követni a’ szaladásban; a’ kancellár, a’ nádor, Batthyányi, Tahy, Perényi, utolsók az iramlásban, csak hű embereik által mentetnek meg. Sokan a’ mocsárban lelik végeket, mások azon mezőn futnak, hol kevéssel azelőtt győzedelmesen újongattak. Szolimán csalárdságnak tartván e’ hirtelen megfordulást, csak éjszakára engedte meg az üldözést; ez a’ körülmény ’s a’ nem sokára következett záporeső sokaknak megtartá életét. Csak a’ király, kit Zettritz Uhlrik és Trepka János elvittek volt az ütközetből, feküdt estve már halva a’ Cselye patakban, Mohácson felül balra félmértföldnyire, mellette Trepka ’s nehány más kísérői; mert a’ patakot feldagasztá a’ kiáradt Duna, ’s az üldöző ellenség’ utolérésétől féltében, nem kerese a’ király átgázolható helyet, hanem a’ mint oda ért, beugratott, ’s a’ túlsó magas partig vergődvén, ott lova hátra esett ’s őtet a’ mély iszapba nyomta. Zettritz Uhlick előre nyargalván, más helyen szerencsésen átment, láta urát elsülyedni; de szabadítni lehetetlen lévén, csak a’ helyet jegyzé meg.
Székely Bertalan – II. Lajos holttestének megtalálása /1860
Olaj, vászon, 140 x 181,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Így végződött a’ magyar nemzet’ legvéresebb, valójában leghíresebb, következéseiben pedig legrettenetesb napja Mohácsnál. Valóban elismerhetetlen itt a’ világkormányzónak különös végzése, melly szerint egy súlyosan bűnhődött ország oly dicsőségesen elesett, ’s kemény fenyítékek után végre szerencsésen újra támad. Dicsőségesebb volt ezen esés, mint a’ győzedelem lett volna; ez gyakran a’ mesterségnek, gyakrabban a’ kedvező történetnek köszönhető; de önkényes halál a’ hazáért ’s kötelességért annak tulajdonítható, mi az emberben legnemesebb, az elszánt akaratnak. Huszonkét ezer ember, az ország’ nemességének dísze, áldozta itt fel életét. Négy öt ezer szaladékból, mintegy másfél ezer vitetett vissza Szolimán’ táborába, hol egész sereg’ láttára lenyakaztattak, nehányan hagyatván meg kalauznak. De nem annyira a’ mohácsi veszteség, magában tekintve, az, mi a’ magyar nemzetet porig sujtá, hanem ennek következései; mert Szolimán ezentúl gát nélkül pusztítá ’s hódítgatá az országot, mint minden hódoltató, nyomort és romlást hagyván nyomain; városokat és falukat leégetett Budával együtt, hol csak a’ királyi várat hagyá meg; az ország’ lakosait mindenfelé kiöldösé, ’s ha Natoliában Kalender bég fel nem támad ellene ’s Ásiába menésre nem kényszeríti, egy nyomon meg fogá hódoltatni fél Európát. A’ Mohácsnál elesetteket Perényi nádor özvegye, a’ nemeslelkü Kanisay Dorottya, temetteté el négyszáz fogadott embereivel.
Orlai Petrich Soma – Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat /1860 körül
Olaj, vászon, 48 x 81 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
1926-ban, a gyászos esemény 400. évfordulóján a hadimúzeum kezdeményezésére Pentele közössége is emléktáblával adózott az itt elvonult ifjú II. Lajos király és hada emlékének.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár és a wikipédia képeinek segítségével készült.
