Dunaújvárosi Hírlap – 1974. augusztus 16.

Húszéves az acélmű

Ünnepre készül az acélmű: a huszadik születésnapját ünnepli 1974. augusztus 20-án.
Kerek húsz esztendővel ezelőtt csapoltak először acélt városunkban, húsz esztendővel ezelőtt zuhogott először az üstbe – ahogy az akkori újság írta – “a sztálinvárosi alkotmány ünnepi ajándék: az izzó acél”.
Ezt az “ajándékot” nagyon várta már az egész ország – mint ahogy azóta is várja szüntelen ezért az “ajándékért” emeltetett várost a pusztaságon, ezért az “ajándékért” költöztek messze földről pufajkás nagyjaink a pentelei sárba, ezért az acélért formálták verejtékezve a maguk képére a világ e talpalatnyi részét, s e városnyi világrész ezért lett nélkülözhetetlen része életünknek: gyerekeink otthonát ez az izzó, vastag sugárban zuhogó, nagyon várt “ajándék” teremtette meg. Ajándék volt, igen. De nemcsak adtuk, hanem kaptuk is.
A dunaújvárosi acél születésnapja olyan esemény, amelyet egy ország ünnepel, de az emberekben legbelül ebben a városban többet jelent. Főképp azokban, akiknek életét az izzó acél fénye ma is beragyogja, akiknek húsz éve ez az acél ad újra meg újra mind nagyobb feladatot, akik e dunaújvárosi acél nélkül kifosztottnak tudnák magukat.

Felavatták a Sztálinvárosi Martinacélművet

(Tudósítónktól.)
Sztálinváros. öt évvel ezelőtt, amikor a magyar nép alkotmánya megszületett, ezen a helyen, ahol most a város és a vasmű áll, még keskeny tarlók és kukoricaföldek sorakoztak. A nagy műnek híre-hamva sem volt. Azóta nőtt itt fel minden. Sztálinváros és a Sztálin Vasmű történelme egyidős az alkotmánnyal!
Az óvárosi dolgozó parasztok már 19-én délelőtt átjöttek újvárosba “hívogatni”. Ősi szokás itt, hogy minden örömünnepre meghívják legjobb barátaikat. A hagyományos hívogatást a városi pártbizottságon kezdték, majd sorra jártak minden üzemrészt. Nótával, rigmussal köszöntötték a gyárak építőit és dolgozóit, azután így hívták meg őket:
– Gyertek hozzánk ünnepelni. Kettős ünnepet ülünk. Ünnepeljük az alkotmány születésnapját és a győzelmet. Mert mi nagy győzelmet vívtunk ki mára. A búzánkat learattuk, behordtuk és elcsépeltük, de már a hazának is beadtuk, amit kért tőlünk. A nagy nyári munkának vége hát. Gyertek, ünnepeljük meg.
A munkások a meghívásra meghívással válaszoltak.
– Mi, gyáriak is győztünk ám. Nekünk is kettős ünnepünk van. Holnap, alkotmányunk születésnapján acélt csapolunk első martinkemencénkből. Gyertek, ünnepeljetek velünk!
Egyszerű volt a megegyezés: Ünnepeljünk együtt!
Az ünnep el is kezdődött. A gyárakban délután befejezték a munkát, csak a nagykohó dolgozott tovább. Megkezdődtek a sportműsorok. A szabadtéri színpadon vidám műsor szórakoztatta az ünneplő munkásokat és parasztokat, este színes lampionok alatt éjfélig táncoltak együtt a Bartók Béla Kultúrházban.
Augusztus 20-án reggel, az egész járásból Sztálinvárosba sereglett a nép. Autóbuszok, teherautók, lovaskocsik vonultak végig Sztálinváros utcáin. Háromezer dolgozó paraszt jött ide ünnepelni. A falvak népét a vasmű üzemeinek dolgozói fogadták. A városból együtt indultak el a vasmű felé. Útjuk egy hatalmas, vadonatúj üzemben ért véget.
– Ez itt a mi új alkotásunk: a Sztálinvárosi Martinacélmű. Egy évvel ezelőtt kezdtük építeni. Nehéz munka árán, de elkészült mára az első kemence. Mától kezdve acélt ad a hazának – mondta az egyik olvasztár.
Az új martinmű előtt megkezdődött az avatási ünnepség. Biró Ferenc elvtárs, a kohó- és gépipari miniszter helyettese mondott beszédet, majd Pinbor Mihály elvtárs, az acélmű egyik építője állt fel. Elmondta, hogyan építették fel hazánk legszebb, legmodernebb martinacélműjét. Utána Horváth János elvtárs, a Sztálinvárosi Kohászati Vállalat igazgatója felolvasta a kitüntetett munkások névsorát. A dolgozó parasztok nevében Márkus János pusztaszabolcsi tanácselnök mondott köszönetet és átadta a martinacélmű építőinek az adonyi járás búzakoszorúját.

A Sztálin Vasmű martinüzemében augusztus 20-án csapoltak először. Az első acélt öntik a kokillákba.

Elérkezett a nagy pillanat. Pontosan helet mutatott az óra. A Sztálin Vasmű dolgozói és a fejér megyei dolgozó parasztok ott álltak már valamennyien az új martinacélműben, a kemence előtt. A martinászok a csapoláshoz készülődtek. A munkások között dolgozó parasztok álltak az üzemben, olyan emberek, akik csak a nyári nap tüzét ismerték, még sohasem láttak izzó acélt. Egy pillanat… A láng kicsapott a kemencéből, milliónyi szikra röppent, szét és a hatalmas üstbe vastag sugárban zuhogni kezdett az izzó acél.
Megszületett! A teremben felzúgott a taps! Ettől a perctől kezdve a sztálinvárosi martinacélnű acélt ad a hazának.
A sztálinvárosi munkás-paraszt találkozó második szép fejezete délután három órakor kezdődött. A város legszebb útján, a Sztálin-úton, feltűnt egy lovas. Az út két oldalán álló munkások kiáltozni kezdtek:
– Jönnek az óvárosiak! Jönnek az óvárosiak!
Élen a tanácselnök, Csavajda György elvtárs lóháton. Mögötte az óvárosiak, majd Perkáta, Rácalmás, Adony, Nagyvenyim, Pusztaszabolcs és Baracs dolgozó parasztsága. Zeng, zúg a dal. Az út két oldaláról középre futnak a sztálinvárosi munkások, és a dolgozó parasztokkal együtt vonulnak az aratóünnep színhelyére, a szabadtéri színpadhoz.
Késő estig együtt ünepeltek Sztálinvárosban is a munkások és a dolgozó parasztok.

Megjelent: Szabad Nép – 1954. augusztus 21.

Próbavétel

Idézetek a múltból

Megsárgult újságok, lelkesítő mondatok a fakó lapokon. A kezdet. A hőskor. Nevek a negyedszázados múltból. Negyedszázad még nem történelem. Sok az ismerős név. Kubikosok, akikből martinász lett. Mások eltűnek, elfáradtak, vagy megroppant bennük valami és félreálltak. Újabb nevek. Legendás nevek, de már nincs arc mögöttük. Aztán a nehézségek. A vívódások. És persze munka, munka és munka… Egyre több mondat az acélműről. Úristen, mennyi küszködéssel építették! Milyen szegényes eszközökkel, milyen harcosan és mennyi hittel!
Vajon, hányan várták a Sztálin Vasmű Építőjében az 1954. július 2-án megjelent alábbi sorokat?

“Alapos, gondos felülvizsgálás után, megjelölték a Martin-acélmű indulásának időpontját. Július 10-én befűtik a III. sz. kemencét. A kemence száradása után pedig felkészülnek az első csapolásra.”

És milyen harcot kellett vívni, amig ez az első csapolás bekövetkezett! Íme a naptár:

Július 9.

“… bár kitűzték a Martin III. kemencéje felfűtésének határidejét, a beruházók legfelső vezetői közül egynéhány mégis bizonytalan és határozatlan az időpontot illetően… Vajon az igazgatóság főmérnöke… miért nem veszi határozottabban a kezébe a befejező munkálatok irányítását?”
“A kokillalehúzó csarnokban már ott magaslik az első öntőüst. Fényes, fekete teste mindenki számára bizonyossá teszi: közeledik az acélmű indulása.”
“A Martin-acélmű pódiumán jókora halmokban ott fekszenek már a sötétlila színű klinkertéglák. Várják, hogy lerakják őket a pódium vastag vaslemezére… A klinker padlózást végző két brigádnak legfőbb panasza, hogy nem kapnak elég munkaterületet. Úgyszólván, minden négyzetméterért harcolni kell…”
“Tudtunkkal június 10-re el kellene készülniük a villanyszerelőknek a daruval… A MÁVAG nem szerelte fel még a főáramszedőket… A MÁVAG vezetője csodálatosképpen semmit sem tud a dolgokról. Kérdésünkre azt válaszolta, hogy “miért egy brigádvezető véleményére hallgatunk?” Mintha bizony egy brigádvezető nem volna képes arra, hogy megállapítsa a hiányosságokat…”

Július 13.

“A III-as kemence vasszerkezetét és gépi berendezését immáron teljesen készen most adják át a bizottságnak. Garai János, a VKV dolgozója – ez alkalommal – megborotválkozott… Ünnep ez a pillanat, az elvégzett munka ünnepe…”
“Nézzük a III-as kemence ajtóinak működését. Egy szakemberekből álló csoport értékeli a látottakat. Mindjárt meg is állapítják: öt áramkör állt a tervező rendelkezésére, mégis csak egyet használt fel… Ennek az a következménye, hogy nem üzembiztos az ajtó.”

Július 16.

“Munkához láttak a martinászok… A Martin-acélműben a III. Martin-kemencénél a napokban próbálták ki a szovjet rendszerű automatikát… A jól sikerült próba után hétfőn már megkezdték a váltogató szelepek gumicsöveinek bekötését is…”

Július 20.

“Izgatottan sürgő-forgó embercsoport vette körül pénteken a Martin-csarnokban az egyik hét és fél tonnás berakógépet… A megadott jelre felzúgott a motor, remegés futott végig a gépen, és lassan elindult… Valami apró zavar lehet, mert megáll… Nagy izgalom az első próbán… Négy ember sürög a berakógép szürke testében… Pár perc múlva valaki megkönnyebbülten felkiált… Egyszerű volt a diagnózis: festék cseppenhetett az egyik vezetékre, az gátolta az áram továbbjutását. Nem mondják, de látni mindenkin, hogy komolyabb bajra számított. Bár tudták, hogy nagy baj nem lehet, de azért ez is elég, hogy torkon akadjon a lélegzet… Ez egyike az első szovjet mintájú berakógépeknek, amelyet Magyarországon bevezetnek, és elég kevesen értenek hozzá…”
“A Martin-acélmű létesítményeit átvevő bizottságok pénteken délután értekezletre gyűltek össze, hogy beszámoljanak eddigi munkájukról a pártbizottság előtt… egész sor hiányosságra derül fény. … Sok olyan létesítmény szerepel az átvételi bizottságok listáján, amely nem tartozik az úgynevezett indulási minimumba. Másrészt kimaradtak a listából olyan fontos létesítmények, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az acélmű üzemeltetéséhez… Az értekezlet résztvevői megállapodtak abban, hogy az átvételi jegyzőkönyveket át kell vizsgálni. Ugyanis feltételezhető, hogy az eddig 45 százalékban elkészült jegyzőkönyvek nem reálisak. Alátámasztja ezt a feltételezést az üzemeltetőknek az átvett létesítményekkel kapcsolatos számtalan panasza.”

Július 23.

“Az öntődaru hídja és macskaszerkezete is mozog már. A terhelési próbára az üzemeltetők készülnek fel. Az üstöt, ami már benn áll az öntőcsarnokban, mérlegelt nyersvassal rakják meg, így ejtik meg a próbát…”
“A 175 tonnás darunál a Villanyszerelő Vállalat késése újabb négy nap…”
“A kábelcsatorna már régen elkészült a főépület és a kokillacsarnok között, a kábelfektetést viszont a mai napig sem kezdték meg. Emiatt késik… a vasutak végleges elkészítése, ami ezen a környéken a legfontosabb. A kábel nélkül nem működhetnek a csarnokok alsó részében elhelyezett erőgépek, daruk… A kábel lefektetése…. az indulási minimumok közé tartozik.”

Július 27.

“A Martin műszaki vezetőinek naponta harcot kell vívniuk a különböző vállalatok képviselőivel, hogy adott szavuk beváltására késztessék őket. A MÁVAG efőadások egyike… Ha elmaradtak, legalább utólag kellene minden erőt bevetniük, hogy kevesebb késéssel adják át a berendezést, hisz minden órával az acélművet, a népgazdságot késleltetik.. “

Július 30.

“A készültségi fok megfelelő volna, ha a szerelők, az acélmű építői az apró munkákkal, a végére maradt feladatokkal lelkiismeretesebben bánnának… Nem kétséges, hogy … elkészülnek. Azonban az apró munkák elhúzása akadályozza az üzemelőket abban, hogy megfelelően készüljenek fel az indulásra…”
“… Folyosó épül, amely összeköti a nagycsarnok pódiumát az igazgatósági épületben elhelyezett fürdő és öltöző helyiségekkel. Ez azonban csak épülőben van. Kérdés, hogy elkészül-e az első csapolásra? Hasonló a helyzet a mellékhelyiségekkel, valamint az víz bekötésével is.”

Augusztus 3.

“A kokillacsarnoki darut szerdán reggel készre jelentette a MÁVAG. Elmentek átvenni. Kiderült, hogy … nincs mozgáskész állapotban…”
“A berakógép kerekére szerelt ütköző nem jó, mert kerékütközőt terveztek sínütköző helyett…”
“Az acélöntéshez tűzállóhomok is szükséges. Végleges tárolási hely nincs kijelölve. A környéket már ellepte a drága pénzen vett külföldi homok, s a samottot sem tudják hova tenni. Nem volna jó végre raktárról gondoskodni?”
“A nyersvasbeöntő daru próbája napok óta késik, mert nem tudnak áramot adni hozzá. A darura pedig egy nap múlva szükség lesz.”

Augusztus 6.

“A martinászok… hetek óta kérik a fürdőbe a melegvizet… Nem értjük a Martin üzemvezetőségét. Az emberről való gondoskodás mindennél fontosabb. Még akkor is, ha ezer más sürgős feladat szorít.”

Augusztus 10.

“… a Martinon dolgozó vállalatok munkájában az utóbbi időben együttérzés, lelkesedés, lendület mutatkozott, ha nem is annyi, amennyi szükséges lenne… Szeretnénk, ha ez a lelkesedés most, a megindulás előtti utolsó napokban csak fokozódna…”
“Az acélmű III. számú kemencéje alsó részének szárítása után sor került a felső rész szárítására…”

Augusztus 13.

“Elkészült a 2. sz. 175 tonnás daru villanyszerelése… A munkát csupa fiatal, lelkes dolgozó végezte…”
“Az elegytéren működik már a hulladékot vágó aligátor-olló… A bunkerek nagy része teli hozaganyaggal… Az elegytéri daruval már egész sor “teknőt” megraktak, és ezeket vasúti kocsikon felhúzatták a pódiumra… A berakódaruval már napok óta “dolgoznak” a darusok… A 125 tonnás beöntődarut is próbaüzemeltetik…”
“Köztudomású, hogy naponként sok vendég látogatja az acélművet. Az is köztudomású, hogy a martinászok nem túlzottan örülnek a sok vendégnek. Zavarja munkájukat…”

Augusztus 19.

“SZTÁLINVÁROS DOLGOZÓI! AUGUSZTUS 20-ÁN DÉLELŐTT FÉLTIZENEGY ÓRAKOR ADJÁK ÁT A MARTINMŰ ÉPÍTŐI ÉS SZERELŐI AZ ACÉLMŰVET RENDELTETÉSÉNEK … MINDENKIT SZERETETTEL VÁR A RENDEZŐSÉG”

Az elsőként megépített III. számú Martin-kemence első acélcsapolása 1954. augusztus 20-án fotó: Gallai Sándor / Fortepan

Párbeszéd a jelennel

A beszélgetés résztvevői:

Jankovits Gusztáv, darukormányos. 1954-ben már darukorményosként kezdett az acélműben. Korábban Diósgyőrben öntőként dolgozott.
Lizák János, vezető kormányos a folyamatos öntőműnél. 1954-ben Ózdról érkezett. Az acélműben berakódarusként kezdett dolgozni.
Makrai Tibor, a kohászati gyárrészleg főmérnöke. Ő is Ózdról került az acélműbe, de még 1953-ban. Kezdetben diszpécser volt.
Mihály István főolvasztár. Martinász iparitanulóként kezdett 1955-ben az acélműben.
Pataki József, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a kohászati gyárrészleg pártbizottságának titkára. Csepelről érkezett 1954-ben. Csepelen is, Dunaújvárosban is olvasztár volt, a kemence mellett dolgozott.
Steimann György, öntő előmunkás a folyamatos acélöntőműnél. Ipari tanulóként kezdett az acélműben 1955-ben.
Tóth Gusztáv, kemencefejlesztési vezető. Diósgyőrből jött az acélműbe 1954-ben. Műszakos üzemvezetőként kezdett dolgozni.

A beszélgetők partnere: a múlt. Az 1954- es helyi újságok.

Az újság: “Elérkezik a nagy pillanat, 12 óra 50 percet mutat az óra. A Sztálin Vasmű dolgozói és a környék dolgozó parasztjai ott állnak valamennyien a kemence körül, közöttük a legtöbben olyanok, akik csak a nyári nap tüzét ismerték és még sosem láttak izzó acélt. Egy pillanat… a láng kicsap a kemencéből, milliónyi szikra röppen szerteszét és a hatalmas üstbe vastag sugárban zuhogni kezd a sztálinvárosi alkotmányünnepi ajándék: az izzó acél. Megszületett… A teremben felzúg a taps. Ettől a perctől kezdve a sztálinvárosi Martinacélmű acélt ad a hazának.”

Lizák János: – Akkor láttam életemben először folyékony acélt. Szikrázott, fénylett, féltem tőle, de azért szép volt. Főleg az tetszett, hogy úgy lehet kezelgetni, ahogy az embernek tetszik…
Jankovits Gusztáv: – Ehhez hasonló kemencék nem voltak Diósgyőrben. Nem sokan értették, itt nagyobb tudásra volt szükség. A Jóska bácsi…, már ne haragudj Jóska, de így volt…, szóval a Jóskának kellett olvasztár létére kibontani a nyílást. Neki volt hozzá kemény ökle.
Tóth Gusztáv: – Úgy került oda a Pataki elvtárs, hogy nem volt, aki csapoljon. Nehéz dolog volt ez az egész. A szakmunkásgárda képességét nem ismertük, de itt voltak az ünnepi csapolásnál az acélgyártás nagyjai is, és tízféle volt a véleményük, hogy milyen hőmérsékleten csapoljunk. Egyedül a Répási Gellért súgta oda nekem: “Guszti! Csináld a saját lelkiismereted szerint.”
Pataki József: – Emlékszem egy számra. Az első csapoláskor az acélműsöknek mindössze 17 százaléka látott már martinkemencét, persze, hogy nem ment minden simán. De végülis ment. Határtalan örömet éreztem, amikor csapoltam, mint a sportoló, aki nagyon készül egy eredményre és… eléri. Hogy abból a kemencéből elkezdett folyni a… az akármi! Minőség?! Dehogy figyeltük akkor. Folyt! Folyt bele az üstbe az acél…
Makrai Tibor: – Egy pusztaságon végül acélgyártó iskolát teremtettünk, és ez nagyon…, nagyon nehéz volt. A legnehezebb és a legszebb az volt, hogy mindig itt próbáltuk ki az újat, vagy itt született az új… És ez húsz év óta jellemzi az acélműsöket: fogékonyak az újra.

Az újság: “Nem elégedhetünk meg azzal, hogy az ország többi martinkemencéjének termelési eredményeit túlszárnyaljuk. Nekünk itt, mivel a lehetőségek is nagyobbak, szinte selejtmentesen kell termelni… Mégis, az első dekád eredményei elképesztően magas selejtalakulást mutatnak…”

Pataki József: – Itt semmiféle hagyománya nem volt az acélgyártásnak. Mindenki hozta magával, amit tanult, különböző volt a munkastílusunk, és mindenki megesküdött volna, hogy az övé a legjobb…
Makrai Tibor: – A hozott szokások domináltak a technológiai előírásokkal szemben. Emlékszem, volt itt még famáglya is és arra is esküdtek…

Az újság: “A selejt… magyarázható a berendezések hiányos ismeretével, de csak erre hivatkozni, és mindent ezzel magyarázni nem lehet…”

Tóth Gusztáv: – A berendezések sem voltak annyira tökéletesek. Rengeteg selejtet csináltunk technikai problémák miatt… A dugómozgató szerkezet villája nemhogy lötyögött, de átfordult teljesen. Záratlan öntés miatt sok acél folyt el…

Az újság: “A felajánlás szövege … Az igazolatlan kimaradásokat felére csökkentjük.”

Tóth Gusztáv: – Igaz. Ahhoz is nagy harc kellett, amíg a gyáron belül megszüntették a kocsmát, s csak ekkor csökkent a kimaradás. Sokféle ember dolgozott ám itt. Volt, akiért elmentem a kocsmába, hogy jöjjön már dolgozni, ő meg visszaszólt, hogy várjon már, Tóth elvtárs, amíg ezt a három decit megiszom… Nem ám bort! Rumot!
Jankovits Gusztáv: – Volt itt egy stabil gárda, az dolgozott keményen, de sokan, akik csak úgy szerencsét próbálni jöttek, nem erőlködtek, hogy megbirkózzanak a feladatokkal. Később elmentek…
Makrai Tibor: – Az ment el, aki nem tudott alkalmazkodni az új technikához. Vagy aki nem akart. Persze csak később, 1955. március 1-től, amikor Répási Gellért lett a vezető és az első dolga volt bejelenteni, hogy mindenkit elenged az acélműből, aki el akar menni…, s ezután kezdődött el egy program végrehajtása, egy koncepciózus program megvalósítása. Addig vegetálás volt. A későbbi gárda már akkor is megvolt, de csak nagy nehézségeket leküzdve, lassan erősödött.
Mihály István: – Minket még 1955-ben eléggé ellenségesen fogadtak. Tizennégy éves srácok voltunk, az első eresztés a szakmában.
Steimann György: – Úgy néztek ránk, ipari tanulókra, mintha mi az iskolában akarnánk megtanulni, amit ők a kemence mellett elsajátítottak. Engem vonzott az öntőcsarnok. Ott meg volt néhány ember, aki nem értette, hogy azért a szakmáért, amelyben annyit kell dolgozni, még tanulni is akarjon valaki.
Mihály István: – És ahogy dolgozott az ember és ment az idő előre, hát egy annyira összetartó társaság kovácsolódott össze…
Makrai Tibor: – Az én nagy élményem ez a folyamat, ami szerintem ezután is töretlen lesz. Olyan gyorsan ment itt minden, mert szinte mindig volt valami változás. És most: ami a világon új és jó ebben a szakmában, azt itt az emberek meg tudják csinálni. Itt a Lizák Jancsi. Nem kis áldozat volt lemondani egy ilyen jó berakódarusról, de azért oda kellett adni az új technológiára, mert minden erővel az újat kell segíteni…
Lizák János: – A legtöbb ideig berakódarus voltam. Nagyon jó érzés volt, amikor géppel meg tudtam csinálni, amit addig csak fizikai munka révén lehetett. És hogy a darusok között én ismertem meg először annyira az acél tulajdonságait, hogy a frissítő ércet is géppel baj nélkül berakjam. De a legnagyobb élményem mégis az új, a folyamatos öntőmű, azt a hatalmas gépet irányítani. Élmény, hogy ismerem, hogy azt csinálok vele, amit akarok…
Steimann György: – Meg kellett fogni a munkát, igazán csak úgy tanulhat az ember. Ahogy bizonyítottam, befogadtak. Előkészíthettem az üstöt, oda se jött a mester, megbízott bennem. Befogadtak és ezzel önállósítottak. A legfontosabb, hogy emberek lettünk itt az acélműben, meg hát… szakemberek is. Tudom, nagyképűnek hangzik, de annak tartom magam. Az öntőcsarnokban lehúzott tizenöt év óriási biztonságot adott. Életem legnagyobb pillanata volt, amikor felavattuk az I-es öntőgépet. A Szovjetunióban persze megtanultunk sok mindent, de amikor itt megjelent az acél… és mindenki ránk nézett, féltettek is talán, és ott álltak mellettünk a szovjet szakemberek, nem mintha nem bíztak volna bennünk, de azért ott álltak el aztán… Annyira örültünk, valamit tudunk… Tegnap, a II-es gépnél már más volt Más. Hogy is mondjam? Rég láttam annyi mosolygó arcot, mint tegnap este…

A jövő kapujában

A múlt hangját lassan elnyomja a jelen. De ezt a tartalmas múltat a jövő kapuiban sem lehet elfelejteni. A múltra a jövő épül.
– Ha a kezdettől vezetnénk egy grafikont – mondja Pataki József – az a végtelenbe vezetne. Minden tekintetben. Az acélmű fejlődésének talán van határa… Dehát én húsz évvel ezelőtt voltam harminchárom éves.
– Most már a második generáció irányítja az üzemet – teszi hozzá Makrai Tibor, majd Jankovits Gusztáv tartja szükségesnek megjegyezni, hogy ezek “a mi fiataljaink”, hogy, “lehet bennük bízni”.
– Perspektíváról ezek a legények többet tudnak – int Pataki József Mihály István és Steimann György felé.
Talán igen. Mihály István édesapja is acélműs, ami azért érdekes, mert ide a fiát követte.
– Sokat meséltem otthon, apám látta ugyan rajtam, hogy milyen fáradt vagyok, de olyan bőven volt mindig élményem, hogy kedvet kapott. Huszonhárom éves koromban lettem műszakos főolvasztár. Nagyszerű dolog, amikor az ember fiatalon ekkora felelősséget kaphat. Ettől fogva izgalom és öröm számomra minden csapolás. Szeretek itt lenni de, majd szeretnék elmenni is. Az új acélműhöz.
– Az én célom – mondja Steimann György – biztonságossá tenni a folyamatos öntést. Azon kívül ez a gép többet tud, mint amennyire előirányozták. Mindig lehet számítani egy-egy technikai újdonságra. Biztos vagyok benne, hogy nálunk is lesz. Évi egymillió tonna. Elérhető, sőt! Az lenne nekem a nagy öröm, ha a folyamatost is folyamatosan tudnánk önteni: egyiket közvetlenül a másik után…
– Lesz ilyen – bólint rá magabiztosan Makrai Tibor, mint aki az acélmű húsz esztendeje alatt átélt már sok hasonló csodát…

Bugaöntés