Magyar Nemzet – 1951. július 22.
Diákok Dunapentelén
A DIÁKTÁBOR piros-fehér, kék-fehér csíkos sátrai hangulatos, színes kedvességükkel már messziről megörvendeztetik a szemet. Ott sorakoznak ezek a sátrak a pipacsmező közepén. Ha előre nézel, az épülő, hatalmas gyártelepet látod, vastraverzes, betonvázas műhelyeivel, amelyek közül szeptemberre már elkészül az öntöde, a mechanikai, és a kazánkovács műhely. Ha hátra nézel, az épülő, hatalmas lakótelepet látod, pirostéglás, faállványos “kockáival”, amelyek közül messzire mutat az elsőnek elkészült “bivaly”, vörös csillaggal a tetején.
Elindult a hajó Dunapentelére a fiatalokkal…
AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBŐL gyűltek ide az építők. Szűk munkáslakásokból, a régi világ örökségéből jöttek sokan, hogy világos, egészséges szobákat építsenek, a nehéz ásó, s kapa mellől jöttek sokan, hogy több gép teremjen. És most, a középiskolák, egyetemek ifjúsága mozdult meg, hogy nyári szünidejének egy részét a Dunai Vasműnek szentelje.
KÉK OVERALLJUKRÓL könynyen felismerhetők. Az idevalósiak is ilyen munkaruhát kaptak, de az övékét már kiszívta a nap. Ebédszünetben folyik a nagy ismerkedés. A diákok segítenek a faliújság készítésénél, dekorálásnál, az ifjúmunkások meg azt magyarázzák, hogyan kell olyan meszesgödröt ásni, amelynek nem girbe-gurba a fala. A másik házról most jön egy diákcsoport ebédelni, mókásan sorbaálltak, elől az egyik fiú, mint valami tamburmajor, vezényel a kanalával. Az út fáira szerelt hangszórókból árad a zeneszó, két harapás közben vele zümmögnek:
“Pentelei leánybrigád, de csinos,
Az orcájuk, mint a rózsa, de piros.
Vígan rakják a téglából a falat,
Felépül egy emelet egy nap alatt…”
A “BÉKÉÉRT”-brigád tagjaival beszélgetek. Orvostanhallgatók, műegyetemisták és leendő állatorvosok. Vezetőjük Kalmár Jánosné, közgazdasági főiskolai hallgató. “Nekem a két hét leteltével, sajnos, vissza kell mennem Pestre – mondja -, de a brigád több tagja marad itt tovább is.” Szabó Ibolyához fordulok. “Bizony, nem is megyek haza egyhamar” – mosolyog -. Arató Ilonával és Mihály Ibolyával együtt egy hónapig még legalább, de esetleg szeptember 1-ig is Pentelén akarnak maradni.
Sátortábor a Vasmű mellett /1951
fotó: 50 éves Dunai Vasmű Krónikája
MUNKÁJUK EREDMÉNYÉT büszkén mesélik. Az első napon 134, a másodikon 193, a harmadikon 207, a negyediken 196 százalékot teljesítettek. Egy hét alatt személyenként 238 forint 42 fillért kerestek. Külön felajánlásképpen vállalták, hogy munkaidő után két órát a Vorosin-mozgalomnak szentelnek, alaposan rendbeszedik a munkahelyüket. Ezt a felajánlást az egész diáktábor magáévá tette.
NEM EGYEDÜLÁLLÓ a “Békéért”-brigád teljesítménye. A “Zója”-brigád igen nehéz munkáját – betonlapok emelgetését – már a harmadik napon 130 százalékra teljesítette. A “Béke”-brigád állandóan 199 százalékot teljesít. Maguk a művezetők mesélik, hogy megállnak sokszor, nézni, “hogy szaladnak a fiatalok a tragacsokkal”. Mosolyogva beszélik a “Görög”-brigád esetét, akiknek a téglaadogatásba kisebesedett a kezük és amikor más, könnyebb munkára osztották be őket, szenvedélyesen követelték, hogy visszamehessenek munkahelyükre. Mikor nem használt se sírás, se fenyegetőzés, az egyik félrevonta a táborparancsnokot és megkérdezte: “Helyesnek találja, hogy a pentelei ifjúmunkások majd azt hiszik: az iskolások megijednek a munka nehezétől?” Ez előtt az érv előtt fejet kellett hajtani, s a “Görög”-brigád másnap boldogan adogatta tovább, “láncban” a téglákat.
A TÁBOR VEZETŐJE, Pócza Lajos, ceruzával írt cédulát mutat: az előző csoport egyik brigádja nyújtotta be a vezetőségnek:
“Az V/2. fiúsátor “lfjú Gárda”-brigádja elvállalja az óvoda betonozását. A lányok nem tudnak ott elég munkát végezni s nekünk tegnap a D/21 munkahelyen nem volt elég munkánk. Szeretnénk igazán dolgozni.”
DISZ – DUNAI VASMŰ IFJÚ ÉPÍTŐJE 1951 – kitűző
/saját gyűjtés
“SZERETNÉNK IGAZÁN DOLGOZNI” – ez a kicsit sután, de szívből fogalmazott mondat mindennél hitelesebben mutatja, hogyan építi ifjúságunk az Ifjú Várost.
A sztálinvárosi DISZ-táborok története
E. M.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
