Aréna – 1989. június 22.
CSAK TÁBLÁINKAT VESZÍTHETJÜK
Negyven év nem túl nagy idő a történelemben, még egy városéban sem, arra azonban tökéletesen elég, hogy az ötvenes években kötelező neofita lelkendezéssel, a hatvanas-hetvenes években képmutató túlbuzgósággal kiötlött dunaújvárosi utca- és városrészelnevezések mára ne jelentsenek semmit.
Ha egy kis sétát tesznek az egyébként kies fekvésű ún. Barátság városrészben, bizonyára nem kerüli el figyelmüket az odaadó internacionalizmus hevületét árasztó utcanévsor: Ostrava tér, Nova-Huta tér, Dimitrovgrád tér. Vajon eme közeli s távoli testvérvárosok legalább valamelyikében neveztek-e el utcát vagy akár csak egy pionírcsapatot Dunaújvárosról, esetleg valamely magyar hírességről? Nem lepődnék meg, ha nem, mi több, így tartanám természetesnek. A névadásnak ugyanis kultúránként, népenként kialakult szokásai, hagyományai vannak. A nevek különös, olykor titokzatos ősi kövületek, amelyek képesek túlélni a városokat, a birodalmakat, a népeket is.
A közterületek elnevezése egy ponton túl nem lehet politikai deklaráció függvénye, mert különben aktuálpolitikai széljárások irány- és sebességjelzőivé válnak. Kevésbé ismert nagyjainkat nem akkor fogja a közösségi tudat befogadni, ha utcát neveznek el róluk, hanem pont fordítva: azokról kellene utcát elnevezni, akik már előtte beivódtak a kollektív emlékezetbe. Az idő nagyon szigorú, de készséges szelektáló, rá hallgatva a dunaújvárosi névválasztók megkímélhették volna magukat néhány melléfogástól.
Mielőtt hozzáfogtam e cikk megírásához, próbáltam választ kapni, ugyan kit tisztelhetünk: Asztalos Jánosban, Makszimenkóban (és nem Maximenkó), Kallós Dezsőben, Verebély Lászlóban. Az eredmény bizony nem túl meggyőző. Elvétve akadt egy-két ember, főleg a munkásmozgalom múltjában is járatos, kimondottan művelt értelmiségi, aki hozzávetőleges választ tudott adni a kérdésre. Legyenek a mozgalomban kitűnt nagy egyéniségekről utcák, terek elnevezve, de valamilyen mértéket, értéket és arányt illenék tartani. A fenti felsorolásból kimaradt két név – eléggé “ismertek”. Az egyik Rudas László, aki Révai József ideológiai fogdmegjeként nem éppen dicsőséges szerepet játszott az éleződő osztályharc idején. Ma utca és középiskola viseli nevét. Ezzel szemben az általa meghurcolt Lukács György nevét egyelőre hiába keressük a dunaújvárosi utcanevek listáján.
Még önámításnak is szánalmas ligetnek nevezni egy tízemeletes betonkolosszusból összerótt utcát, kivált ha arról a Komócsin Zoltánról keresztelik el, akinek még barátai is szemlesütve ejtik ki nevét Csongrád megyében.
A hagyományos névadásnak van még egy megfontolandó sajátossága. Az egyszerű emberek póztalan, földön járó tárgyilagossága tükröződik benne. A nevek ugyanis rendszerint az adott helyre vonatkozó konkrét dologra, személyre vagy eseményre utalnak. Ahol például Szentháromság utca vagy tér található, ott egész biztos, hogy állnia kell vagy kellett egy Szentháromság-szobornak vagy templomnak.
A Vörös Hadsereg útját Pentelén valamikor Magyar utcának hívták. De ne gondoljunk ezzel kapcsolatban a nacionalizmusra. 1740 után Mária Terézia a török időkben elnéptelenedett községbe szlovákok, rácok mellett északdunántúli falvakból magyar földműveseket telepített. Ők építették és lakták nemzedékeken keresztül a Magyar utcát. Innen a név, illetve csak volt. És innen volt a Tót utca, Rác köz, Cigány utca elnevezés is. Mi ez, ha nem eleven bizonyíték az előttünk itt élők intenacionalizmusára? Ám ha tudatlanul, fontoskodva elveszik a neveket, a közösséget emlékeitől, kultúrájától fosztják meg. Dunapentele régi, enyésző nevei élvezetes történelmi olvasókönyvvé válnak, ha tisztelettel és szeretettel lapozgatják, s a középkortól a XX. századig ívelő idő elvenedik meg a Lajos-kövek, a Táborállás, a Riut-Rév út, a Régiposta utca, a Túrófogó, a Nyikszbrót, Oncsa nevek hallatán.
Tudom, olcsó fogás most elősorolni a riasztóan sületlen újkeletű utcaneveket, de ez nem az én lelkemen szárad. Mégis hány hengerész lakik a Hengerész utcában, és van-e valamilyen köze a Munkásőrségnek a Munkásőr utcához, és milyen győzelemre emlékeztet a Győzelem út, mikor járták fáklyákkal a Fáklya utcát, vajon mi lobogtatja a Lobogó utcát?
Csoda-e ezek után, hogy az emberek, bár használják, de nem fogadják el magukénak ezeket a megnevezéseket, és ösztönös berzenkedésük jeléül csúfondárosan átkeresztelik a lakónegyedek nevét. Így lett a “Béke városrész” Francianegyed, mert kint van a francban, a “Római városrészt” Chicago, illetve Kínai negyed, a “Dózsa II. városrész” fekvése után lakonikusan csak Gödör. Megtörő vonalvezetése alapján a Rudas László utcát és környékét hallottam már “vadliba” házakként is emlegetni. És hiába próbáltak Ifjúságszigetet kreálni a városhoz tartozó félsziget nevéből, az emberek tudatában az makacsul Szalkisziget marad. Tekinthetjük-e a kegyeletes emlékőrzés jelének, ha a város egykori legendás tanácselnökének nevét a kórházi fertőzőosztálytól a kutyák reggeli illemhelyéül szolgáló térségig húzódó sétány viseli? Nem valószínű, főleg ha meglátjuk az utcasarkon szolidan beszögellő kőkerítésen úgy ágyékmagasan elhelyezett emléktáblát. (Még szerencse, hogy nincs a környéken söröző.) Tipikus esete ez annak, amikor egy erőteljes hatás elérésére szánt eszköz csődöt mond, és visszaüt annak használójára. Az meg egyszerűen csak a figyelmetlenségre vezethető vissza, hogy a Ságvári Endre tér a Dózsa mozi előtt található, holott a jóval messzebb lévő Technikumnak ismert városrészt már egyszer Ságvári Endréről nevezték el, annál is inkább, mert ott áll a Ságvári iskola és annak közelében egy térre nézve a Ságvári-szobor. Ugyancsak zavaró, hogy a béke fontosságára három közterületi név is igyekszik felhívni a mostanában másra is terelő figyelmet: van Béke tér, Béke körút, Béke köz, sőt ha hihetünk a híresztelésnek, lesz Béke liget is. És még jócskán sorolhatjuk a hasonló eseteket.
Pentele történetének ugyan nem része Dunaújváros, de Dunaújváros története mégiscsak Penteléből indul ki. Az illem és a tapintat is azt kívánja, hogy a város legalább utcaneveiben őrizze, amit kénytelen volt elpusztítani. És erről még az ötvenes években sem feledkeztek meg. A Dózsa mozi előtt a békák díszsorfala között pózoló korsós lány például egy betemetett, jó vizet adó kútra emlékeztet.
Hajdan a fennsíkot hosszában szelte át a Rév út, nagyjából a római limes vonalát követve, és a mainál jóval délebbre található révátkeléshez vezetett, talán arra, amerre ma a sóderbányák vannak. Ezt az utat gyönyörű eperfák szegélyezték, amelyeket sajnos ki kellett vágni. Pentelei születésű munkások kérésére azonban egyet meghagytak élő, eleven emlékül, nagyjából a város mai jelképeként ismert Martinász-szobor környékén. Szomorú, de ez a fa sem él már. Helyén autóparkoló van.
Mégis bizakodom, hogy amit eddig elrontottak, azt helyre lehet hozni. A jól elhatárolható városrészeknek ugyanis nincs nevük! Ha Debrecen új lakónegyedeinek megfelel a Vénkert, Libakert elnevezés, ha Hódmezővásárhelyen az új toronyházak között is megmaradtak a régi utcanevek, mint például Oldalkosár utca, akkor Dunaújvárosban is fel lehet még kutatni az egykori dűlő- és földrajzi neveket. Senki sem gondolhat rosszra, ha November 7. tér mellett van Március 15. tér is egy városban, ha például Dunaújvárosban nemcsak a munkásmozgalom hőseiről neveznek el utcákat, hanem mondjuk az aradi vértanúkról is. Ebben az ügyben már a közmegegyezést sem kell keresni – régesrégen megvan. Csak a tábláinkat veszíthetjük.
Feltóti Sándor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
