Dunaújvárosi Hírlap – 1980. március 28.
Dunaújváros területének rövid története (II.)
Korok, tárgyak, emberek
Az egyik lebonyolultabb kor kétségtelenül az i. e. 1900-as években kezdődő bronzkor első szakasza volt. A Kárpát-medence már évezredek óta a népek gyűjtő- és kibocsátó helye volt, de ekkor egyszerre három irányból érkeztek újabb népcsoportok. A legjelentősebb ismét csak déli volt, de nagy szerepet a jászott a későbbiek folyamán a keletről érkező gödörsíros kultúra és a messzi nyugatról idáig eljutó harang alakú edények népe. Az utóbbi kultúra legkeletibb lelőhelye Budapest térsége és Dunaújváros. Környékünkön azonban nem jellegzetes formájú edényeik kerültek felszínre, hanem egy bronztőr került elő.
Kultikus célokra használt madár alakú edény a bronzkorból
Séta kétméteres és négyezeréves mélységben Dunapentelén
Dunaújváros területén több helyen is kerültek elő bronzkori leletek, így a Táborálláson, a Rácdombon, illetve a mai falu középső részén, a Papszigeten, de a legjelentősebb bronzkori lelőhely kétségtelenül a régen Koszidernek nevezett határrész, amely a mai óra- és betonelemgyár környékére terjed ki. A vasmű salakhányója területéről is ismerünk településnyomokat, itt azonban még egyáltalán nem volt ásatás. Annál jobban ismerjük viszont a koszideri település temetőjét, mivel a vasmű és a város építése éppen itt kezdődött, ami nagyméretű leletmentéseket tett szükségessé. Érdemes megemlíteni, hogy ennek az ásatásnak a feladatai és leletei teremtették meg az alapot a múzeum 1951-ben való megalapítására.
A sztálinvárosi múzeum története
A település a korai bronzkorban alakult ki, és az ie. XVII. századtól kezdve békésen gyarapodott több száz éven keresztül. Különböző helyekről és különböző kulturális, etnikai környezetből érkező lakossága lassan egymásba olvadt, és a vatyai kultúra néven ismert közösség egyik fontos tagja lett. A XV. század végén bekövetkező változások után egységes bronzművesség alakult a ki hazánk területén, amelyet városunkban előkerült kincsleletek alapján koszideri időszaknak nevez a kutatás. Ennek a virágzó fejlődésnek vetett véget a halomsíros kultúra nyugatáról benyomuló népe, amely koszideri települést is elpusztította.
A családok földbemélyített, cölöpvázas, sárral letapasztott házakban laktak. Fő megélhetési forrásuk a földművelés volt, de igen jelentős szerepet játszott az állattartás, a vadászat és a halászat is. Karámjaikban az addig ismert szarvasmarhán, juhon, kecskén és sertésen kívül a ló is megjelent. A földet tűzben edzett faekével művelték meg, szerszámaik fából, csontból, kőből és bronzból készültek. Érdekes, hogy csak fokozatosan jöttek rá az új anyagok kedvezőbb tulajdonágaira, nagyobb szilárdságuk adta karcsúbb, egyben gazdaságosabb formázhatóságára, így az első fémszerszámok a vaskosabb kőpengéket mintázzák. A koszideri településen és a hozzá tartozó temetőkben idővel egyre szaporodtak a bronzból készített ékszerek és eszközök, sőt az is megállapítható, hogy fokozatosan már nemcsak késztermék, hanem nyersanyag is érkezett.
Három és félezer éves fémkohászati emlék városunk területén
A helyi bronzművességet bizonyítja az Intercisa Múzeum egyre szaporodó öntőmintakészlete is. A bronzművesség mellett igen fejlett volt a telep lakóinak fazekassága is, a sok agyagnehezék alapján pedig megállapítható, hogy a szövés-fonáshoz is jól értettek. Ruházatukat sajnos nemigen lehet rekonstruálni, mivel a hamvasztás szokása miatt a sírokba került ékszerek, gyöngyök, kapcsok helyzetéből viseletre vonatkozó következtetéseket nem lehet levonni. Annál alaposabban tanulmányozható viszont fazekasságuk. A főző-, étkező- és tárolóedényeken kívül készítettek kultikus és díszedényeket, halotti urnákat.
Az ételmellékletek sírba helyezésére olykor külön csináltak tálakat, korsókat, sőt, talán erre a célra készültek a nagyobb edények kicsinyített másai is. A lakosság kis családi szervezetben élt, amire a temetkezési rendből is lehet következtetni. Ugyancsak ezen keresztül, valamint a kincsleletek alapján mérhető le az egyre erősebb társadalmi rétegződés is. A falu középső részét (Koszider-padlás) sánccal és árokkal vették körül, de így a sem tudtak ellenállni náluk fejletlenebb, de erősebb halomsíros nép támadásának.
A település pusztulása után sokáig csendes lehetett a környék, legalábbis sem az i. e. IX. századig tartó késő bronzkorból, sem pedig a vaskor első periódusából nem ismerünk még leleteket. A Magyarország területén az i. e. IV. század elején megjelenő kelták a III. században telepedtek meg városunk déli határában, falujukat és temetőjüket azonban alig ismerjük. Az előbbi a vasmű és a papírgyár közötti völgyben lehetett, elsősorban a magaspart szélén, de ebből ugyanúgy csak nyomokat ismerünk, mint az itt és a vasmű 2. kapuja közelében fekvő temetőjükből. A város alatti Duna-szakaszból kikerült kettős piramis alakú vasrudak a vasművesség helyi bizonyítékai, de még ennél is fontosabb az több, mint 300 érmet tartalamazó ezüstkincs, amely a vasmű déli oldalán került elő. Az ie. I. században valószínűleg környékünkön öntött érmek görög tetradrachmák másolatai. A település megélte a római kort is, amit a vasmű kokszolóműve környékén előkerült római köztársasági denárok bizonyítanak. Ismerünk ezenkívül egy olyan légifelvételt, amelyen a fennsík peremén, annak a területnek a közelében, ahol a kelta falu gyanítható, számos épület nyoma látszik. Ezek azonban középkoriak is lehetnek, mivel akkor is volt ezen a környéken egy település.
– folytatjuk –
Dunaújváros területének rövid története
Visy Zsolt
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
