Dunaújvárosi Hírlap – 1970. május 5.

Húsz éve Pentelén

Az ünnepélyes húszéves évforduló júniusban lesz, de a dátum szerinti, most van – május elején.
1950. május 2., a Budapesttől légvonalban 60 kilométerre fekvő halászfalu, Dunapentele életében, magyar gyáripar fejlődésében és a a szocializmus magyarországi építésében egyaránt jelentős dátum. Ezen a napon kezdődött Dunapentele déli határában a szocialista Magyarország mindmáig legnagyobb létesítményének, hazánk első szocialista városának és a Dunai Vasműnek építése. Évszázadok konzerválta életviszonyok, körülmények mozdultak meg a Duna partján – de ez csak most, húsz év elmúltán tűnik ünnepélyesnek. 1950. május 2-án senki, még az építkezést elkezdő maroknyi kubikos, kőműves, ács csoport sem gondolt arra, hogy másként is lehetne kezdeni a munkát, mint csendes ismeretlenségben.
A május 3-án megjelenő központi lapok egyetlen sort sem írtak arról, hogy Pentelén valami készül. A mohácsi áttelepítést agyonhallgatta a sajtó. Egészen októberig, egyetlen sort sem írt a dunapentelei építkezésről a Szabad Nép.
A helybeliek is ismert gőggel szemlélték a bizony paraszti ágról szakadt 80-100 férfit, akik azt merték állítani magukról, hogy a Magyar Gyárépítő Nemzeti Vállalat alkalmazottai és várost akarnak itt építeni.

Fazekas Imre, a 26. Építőipari Vállalat főművezetője, azon a húsz év előtti május 2-án mint ács brigádvezető részt vett az első pentelei munkanapon.
– Kora hajnalban indultunk el a hatos úton, déli irányban. Úgy mondta a művezető, Hasszán Marci bácsi, hogy menjünk el a Lajos kőig, ott találunk kitűzést. Lássunk munkához.
Fazekas Imréék megtalálták a mohácsi vész idejéből származó kerékvető követ, letáboroztak a tövében és hozzákezdtek a barakkok építéséhez.
Egy másik csoporttal Garancz István előmunkás indult el a Duna-parton, hogy megkeresse a kitűzéseket és kiépítse a siklópályát. Arról, hogy ő hogyan talált nyomra, naplójában így írt:

“Érkezésem után a Jancsik vendéglőben arról érdeklődtem, hogy itt a területen vannak-e mérnöki előmunkálatokra valló karókitűzések. Az egyik ember, Trilovics Lajos pentelei lakos nagyon kedves volt hozzám, érdeklődött jövetelem céljáról. Közben pár fröccsel kínáltam meg a kocsmában lévő embereket és Trilovics felajánlotta, hogy ő nekem szerez szállást. Ő emlékszik arra is, hogy itt látott mérnöki kitűzéseket. Egy helyen pontosan emlékszik rá, hogy a gulyakijáró után, az erdő szélén, a Keresztesek földje mellett látott egy karót, amit ő mérnöki munkának tart. – Vajon mi áll most ezen az első nyomravezető karó helyén? – Én erre nagyon megörültem, hogy jó nyomon járok, és a jó hír örömére újabb fröccsökkel próbáltam az emberek emlékező tehetségét emelni…”

A legelső építőknek a pentelei őslakók adtak szállást. Többek között Rácz József, Tóth János, Szabó Sándor a Baracsi úton. Miskovitz Miklósék, Tóth kocsmárosék. A szerszámraktár Vinkovits Mihály hentes és mészáros házánál volt.
És milyenek voltak a szerszámok? Vadonatújak. Új lapát, új fejsze, új csákány és aztán semmi tovább. Az első ötéves terv első évének tavaszán földgyaluk, dömperek, óriásdaruk még csak fényképről voltak ismeretesek Magyarországon. Dunapentelén még júliusban is csak három teherautó, két transzportőr és három üzemképes betonkeverő szolgálta az építkezést. És az építők rendületlenül azt mondták, hogy várost fognak építeni.
Ezt persze nagyon kevesen hitték el nekik. Mégis, tény volt, hogy itt vannak, hogy kisajátították a földeket, hogy megváltoztatták a község hangulatát, felverték a Duna-part csöndjét, munkát és pénzt hoztak Pentelére.
Fizettek a szállásért, nemcsak Dunapentelén, hanem a környező Nagyvenyimen, Perkátán, Rácalmáson is, ahol elszállásolták magukat az építők, munkát adtak a mezőgazdasági munkanélkülieknek, sőt a fogatosoknak, a gazdáknak is.
Május tizedike táján már üzemi konyha is volt, mégpedig a malom udvarán, önkiszolgáló. Az ember fogta a bádog tányért, vagy csajkát, odaállt a kondér elé, amelyben leginkább gulyás főtt és aztán keresett magának egy árnyékos zugot, egy követ, amelyre ráült és vígan elfogyasztotta ebédjét.

Első utca első háza

Aztán, amit senki sem várt és hitt, a vízellátás okozott gondot. A mai Béke tér környékén elkezdődött az építkezés, sőt már május első napjaiban a IV/1 jelű ház, a mai Május 1 utca 1. számú épület alapozása is elkezdődött, s mindez vizet, vizet igényelt. A parasztkutak mind kiapadtak, utoljára a mai hengermű táján álló tanyából jöttek vissza üres kézzel a vízért küldött segédmunkások.
– Kutat kell ásni – adták ki a jelszót. És megkezdődött az ásás: öt, tíz, tizenöt, húsz méter mélyen jártak már a kúttal a mai Béke téren, de vizet még mindig nem kaptak. Az építkezés megállt.
– Tovább ásni életveszélyes lett volna – meséli Fazekas Imre. – Ezért úgy döntött az építésvezetőség, hogy lajtokkal Duna-vizet hoznak fel. Később már ivóvíz sem volt. Akkor ugyancsak lajtokkal Dunaföldvárról hozták a szomjoltó vizet.
Később Budapestről is szállítottak ivóvizet Dunapentelére.
Aztán úszó szivattyút helyeztek el a Dunán és a mai Barátság úti iskola helyén álló víztorony – fából ácsolták, egyszer össze is dőlt – egy időre megoldotta az ipari vízellátást.

Mohácsi Lajos rajza  Dunapentelei napló Hozzászólás Nem dőlt össze Húsz éve Pentelén című írásunk többeket arra ösztönzött, hogy felelevenítsék két évtizeddel ezelőtti élményeiket. Kedves, kiigazító levelet kaptunk Budapestről, Inokai Jánostól, a Kohó és Gépipari Minisztérium Tervező Irodájának igazgatójától, aki 1950-ben, mint műszaki titkár Dunapentelén dolgozott, és alig néhány éve hagyta el városunkat. Ezt írta: “Jóleső érzéssel olvastam az újságban a Húsz éve Pentelén című cikket. Közben vagy húsz évet fiatalodtam én is, de egyet észrevettem: van benne valami, ami nem stimmel. Ez pedig, hogy a Barátság úti iskola helyén ideiglenesen fából ácsolt víztorony egyszer sem dőlt össze. Az azonban igaz, hogy egyszer elterjedt a rémhír – Még Rákosi Mátyásnak is megtelefonálták – hogy összedőlt a víztorony. Ez után a rémhír után Sebestyén elvtárs (Sebestyén János, a Nehézipari Beruházási Vállalat vezérigazgatója. A szerk.) megbízott, hogy az akkori Dunamenti Mélyépítő Vállalattól kérjek egy állékonysági nyilatkozatot. A történelmi hűséghez azonban hozzátartozik, hogy Gál György, a vállalat akkori műszaki osztályvezetője a nyilatkozatot csak akkor adta ki, amikor megépült a végleges víztorony és ezt az ácsolatot lebontották. De ezzel együtt, nem dőlt össze.” Lám, egy rémhír még húsz év elmúltán is hat. Információnkat egyébként egy korabeli naplójegyzetből szereztük, amely ezek szerint ugyancsak felült a rémhírnek. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1970. május 12.

Keserves, nagyon nehéz, de nagyon szép idők voltak.
Húsz esztendő elmúltán talán joggal felvetődik a kérdés: hogy lehetett ilyen eszközökkel, ilyen szervezettséggel hozzákezdeni ekkora feladat megvalósításához?
Nos, a feladatot, az új nehézipari kombinát felépítését meg kellett oldani, minden erővel, minden eszközzel. 1950-ben pedig más erők, más eszközök nem voltak. A szegényes körülmények nem Pentelére, hanem minden magyarországi építkezésre jellemzőek voltak. Az első ötéves tervben 75 ipari nagyvállalat építéséhez kezdtek hozzá (s talán ez a komplex sietség volt szükségtelen) csaknem egyszerre. Az új beruházások 77,3 százaléka megkezdődött 1949 és 1951 között. Az építőipar pedig sem szervezetileg, sem technikailag nem volt felkészülve az első ötéves tervben előirányzott 21345 millió forintos építés-beruházás megvalósítására.

Miért pont itt?

Az általánosan érvényes indokokat súlyosbították a pentelei specialitások. Nevezetesen, hogy viszonylag rövid idő alatt települt át az építkezés, bár az áttelepítést eldöntő határozat már 1949 december 28-án megszületett. Az első mohácsi uszály mégis csak 1950 április 28-án kötött ki Dunapentelén. Illetékesek nem tudták eldönteni, hogy az áttelepítést nyilvánosságra hozzák-e. Ezért kellett várni májustól októberig arra, hogy a sajtóban megjelenjék Mohács után Dunapentele neve, hogy a DISZ kiadja felhívását: Fiatalok, segítsétek felépíteni a Dunai Vasművet Dunapentelén.

Szabad Nép – 1950. október 15.

Akik látják az Óriás első lépéseit…

És végül, akik ma annyira természetesen sétálnak a város utcáin, akiknek ma annyira természetes a városi környezet, a városi élet – bizony maguk is kétkedve, sok és megújuló kétségek között ragadtak reggelente lapátot, csákányt, vakoló kanalat: vajon bízhatunk-e magunkban, fel tudunk-e építeni egy egész várost?
S húsz év elmúltán, a bizonyságot élvezve, ezt a kis kétkedést az utókor megbocsátja, sőt – mert legyőzték önmagukban – még tiszteli is.

Miskolczi Miklós

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.