Dunaújvárosi Hírlap – 2002. szeptember 12.
A dunaújvárosi Lenint akarja
Takács Lajos újabb ajánlatot tett az önkormányzatnak a szoborra
Dunaújváros (ke) – Kelendő a dunaújvárosi Lenin-szobor. Takács Lajos már két évvel ezelőtt meg akarta vásárolni az önkormányzattól, akkor nem adta a közgyűlés – most újra megpróbálja megszerezni a szobrot.
Szoboravató ünnepség a Lenin téren
A Lenin-szobor szimbólumként magasodott a Dunaújváros valamikori tanácsháza és pártbizottsága övezte tér közepén. A rendszerváltáskor likvidált monumentális alkotás azóta hányódik különböző telephelyeken, most éppen a Partvédelmi Vállalat raktározza. Az önkormányzattól egyszer meg akarta vásárolni Takács József Lajos, de 1999-ben úgy döntött a közgyűlés, hogy nem értékesíti Kiss István alkotását, a Lenin-szobor marad a városé. A Móron élő műgyűjtő azonban nem adja fel egykönnyen, most júliusban újra bejelentette vásárlási szándékát. Ezúttal műalkotásokat – huszonöt darab Lugossy László olajfestményt, és esetleg még más művészek alkotásait is – ajánlott fel a szoborért cserébe.
Lehet, hogy életében magasabb pozícióba is emelték..
Takács Lajossal sajnos nem sikerült beszélnünk, de az ügyében eljáró dr. Félix István ügyvéd lapunk kérdésére válaszolva elmondta:
– Takács Lajos azért ragaszkodik ehhez a szoborhoz, mert régebben Dunaújvárosban élt, és számára ez nem egy Lenin-szobor a sok közül, hanem éppen a dunaújvárosi Lenin-szobor. Műgyűjtőként a különlegességekhez vonzódik, másrészt pedig bántja, ahogyan ez az ereklye kallódik, be van hajítva különböző telephelyekre.
Arra Félix István sem tudott pontos választ adni, hogy megbízója mit kezdene ezzel a termetes művel. Az ügyvéd azt tudja, hogy Takács Lajos Árkipusztán él, a házához hatalmas terület tartozik, talán ott szeretné felállítani Lenin szobrát.
…azóta viszont csak fekszik – hol itt, hol ott…
Amennyiben a közgyűlés holnap pozitívan áll az ajánlathoz, számos lépést még meg kell tenni, mire a csereügylet létrejön. Az értékesítés előtt ugyanis be kell még kérni Takács Lajostól a pontos műtárgylistát a felkínált alkotásokról, illetve nyilatkoznia kell azok tulajdonlásáról. A felajánlott műveket szakértőkkel fel kell értékeltetni, ezt összevetni a szobor értékével. Kiss István utódainak szerzői joga van a Lenin-szoborral kapcsolatban, így nekik (is) hozzá kell járulniuk az értékesítéshez. Ez az ügymenet körülbelül két és fél hónapot vesz igénybe, tehát a bizottsági tárgyalások után legkorábban december 5-én dönthet a közgyűlés a Lenin-szobor sorsáról.
Lenint márpedig nem adják!(…) A Lenin-szobrot nem adta oda Takács Lajosnak, hiába érvelt emellett dr. Sipos János. Dorkota Lajos még azt is el akarta érni, hogy a vevő külföldre vigye a szobrot, és az soha ne kerülhessen vissza az országba, de leszavazták. A kulturális bizottságot vezető Kiss András ellenben óva intett, mondván, az önkormányzatnak már voltak gondjai az ajánlattevővel. Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2002. szeptember 13. |
Dunaújvárosi Hírlap – 2003. január 11.
Lenin vagy nem Lenin
Az önkormányzat a múzeumkertbe tenné a szobrot
Fotó: Lázár Zsolt
Az önkormányzat a közelmúltban úgy döntött, hogy az évek óta a Dunaújvárosi Partvédelmi Vállalat telephelyén fekvő Lenin-szobrot az Intercisa Múzeum kertjében állítaná fel. A határozat megosztja a városlakók véleményét: többen úgy gondolják amit egyébként a kulturális iroda is első helyen említ hogy a szobor hozzátartozik városunk múltjához és műalkotásnak számít. A másik oldal viszont látni sem szeretné többet Lenint…
Dunaújváros (zn) A tavalyi év utolsó közgyűlése döntött az egyik kft. telephelyén évek óta sínylődő Lenin-szobor további sorsáról: az alkotást a múzeumkertben kívánják újra felállítani.
A döntés megosztja a közvéleményt. Vannak, akik gondolni sem akarnak arra, hogy Lenin visszatérjen a város hétköznapjaiba, akadnak viszont olyanok, akik igenis szívesen látnák viszont a kommunizmus bronzba öltöztetett, és a főtérről tizenkét éve eltávolított atyját.
Zecher János olvasói levele – DH 2003. jauár 10.
Tegnapi lapszámunkban az üggyel kapcsolatban megjelent olvasói levélben Zecher János kéréssel fordul a képviselőtestülethez azért, hogy akadályozzák meg a szobor felállítását, amelyet a város – olvasónk szerint – egy kft. igazgatójától kapna ajándékba.
A kft., nevezetesen a Dunaújvárosi Partvédelmi Vállalat vezetője, Gál Zoltán, reagálva a leírtakra elmondta: – A szobrot a kilencvenes évek közepétől önkormányzati döntés alapján tároljuk telephelyünkön. Vállalatunk sem korábban, sem a közelmúltban nem kezdeményezte a szobor esetleges felállítását vagy elszállítását. Szerepünk csupán annyi, hogy a kulturális bizottsághoz érkezett beadvány, illetve vásárlási ajánlat nyomán érdeklődő szakembereknek, művészettörténésznek, művészeknek vagy bárkinek biztosítjuk a szobor megtekintését. Kizárólag az önkormányzat rendelkezhet a szobor sorsáról, vállalatunk pedig csak önkormányzati döntés után, annak megfelelően járhat el.
A szobor még a partvédelem telephelyén alussza téli álmát…
Fotó: Lázár Zsolt
Bokor Zsuzsától, a kulturális iroda vezetőjétől megtudtuk: a közgyűlés döntött a szobor felállításáról: a múzeumkert egyik sarkában helyeznék el. Ehhez azonban még két feltételnek eleget kell tenni: mivel az épület a Fejér Megyei Önkormányzathoz tartozik, tulajdonosi hozzájárulásra van szükség, a felállításhoz statikai vélemény is kell. Bokor Zsuzsa elmondta: szakértői vélemény támasztja alá, hogy a szobor műalkotásnak tekinthető, az pedig megkérdőjelezhetetlen, hogy múltunk részét képezi.
A múzeumkertbe való a szobor?
 |
 |
 |
| Nagy László (daruvezető): – Húsz éven keresztül voltam munkásőr, személy szerint én ragaszkodom a múlt rendszer emlékeihez. Igenis ki kell állítani a szobrot, lehetőséget kell adni arra, hogy mindenki megnézhesse, akit érdekel. Ez egy műalkotás, ami a jelenben és a jövőben is része kell, hogy maradjon a város történetének. Nem lehet csak úgy eltüntetni. | Lapu Tamás (tanár): – Nincs azzal semmi gond, ha a szobrot a múzeumkertben akarják felállítani. Ez a múlt egy darabja, amit mindenkinek érdemes megismernie, ezért egyetértek a döntéssel. Nem gondolnám, hogy ez az országban rossz színben tüntetné fel Dunaújvárost. Itt is megvolt a rendszerváltás – a szobrot pedig nem a főtérre állítják vissza… | Malikovszki Imréné (nagymama): – Múltunkat nem tagadhatjuk meg. Nem hiszem, hogy meg kéne tiltani gyermekeinknek azt, hogy betekintést nyerjenek a történelembe. Mi ebben nőttünk fel, de a fiatalabb generációnak is tudnia kell, milyen volt a rendszerváltás előtt. A múzeumban nyugodtan kiállíthatják a szobrot, így csak az látja majd, aki meg is akarja nézni. |
Dunaújvárosi Hírlap – 2003. január 20.
Régen volt ennyi gondja…
A múltat azért nem kell végképp eltörölni, hogy megérthessük tényeivel
Dunaújváros (pálinkás) – Az önkormányzat újonnan választott kulturális bizottságának első ülésén mindenki elmondhatta, mit szeretne. Pálfalvi János grafikusművész már a sokadik bizottsági munkát segíti szakértelmével, a humánum melletti elkötelezettségével.
Pálfalvi János: “A bizottság hozzáállásának változását várom a dunaújvárosi művészet támogatását illetően”
Fotó: Lázár Zsolt
– Talán az egyetlen volt, akinek nem kellett különösebben bemutatkoznia, mégis elég határozottan kinyilvánította, hogy a helyi képzőművészeti élet felpezsdítése mellett fog kardoskodni. Hogyan kívánja ezt képviselni, mit mutat a helyzet?
– Ez a tizenharmadik évem a bizottságban. Ez idő alatt számos kemény csatát megvívtunk a város kultúrájának érdekében. Régen voltam olyan helyzetben, amikor ennyire problematikusnak, szinte ellehetetlenültnek láttam volna a kultúrán belül a képzőművészet helyzetét. Tudni kell, hogy a harcunk kezdettől fogva arra irányult (többnyire sikertelenül), hogy az önkormányzati költségvetésen belül a kultúrára fordított pénzek aránya növekedjék. Úgy ítéltük meg, hogy az a szint, amit a múlttól örököltünk, kevés ahhoz, hogy egy város a jövője zálogát jelentő kulturális tevékenységet megfelelő szinten legyen képes ellátni. Ehhez mérten sajnos azt kell mondanunk, hogy százalékosan nem emelkedett a kultúrára fordítható összeg a városban: 2,1 % körül mozog. Egyfelől ez azért kevés, mert nincs olyan múltja ennek a városnak, amitől állami önkormányzati támogatások híján is képes lenne a kultúráját megtartani, fenntartani. Egyes városok négy százalék felett fordítanak erre.
– Mi az oka annak, hogy ezen adatok tükrében nem honosodott meg a kultúrmenedzserlés?
– A hagyományok. Kezdettől fogva állami mecenatúrában működtek a művészeti tevékenységek, amit olyan adottságnak fogtak fel a résztvevők, ami elegendő lesz a területek működéséhez. Nem elég.
– Gondolom, figyelemmel kísérte a Dunaújvárosi Képzőművészek Tárlata körüli vitákat, felhangokat. Mire engedi következtetni a kialakult helyzet?
– Azt hiszem, rendkívül veszélyessé válik, válhat az a helyzet, ami kialakulóban van. Egy olyan folyamat utolsó lépcsőjénél voltunk az utolsó helyi kiállítás zsűrizése nyomán, amely egyenes úton vezetett a kialakult helyzethez. Mindig azok közé tartoztam, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a helyi kiállításokon a vásárlások és díjazások a mindenkori lektorátus megbízott szakértőinek bevonásával történjenek. Úgy gondoltam, egy ilyen pártatlan szakértő testület legalább arra garanciát tud adni, hogy egyfajta szakmai minőségi minimum feltétlenül megjelenjen. A helyzet tükrében azt kell mondanom, hogy ez a várakozásom sem váltotta be a reményeket. Egy olyan furcsa kontraszelekció kezd megjelenni a mai képzőművészeti kiállítások zsűrizésében, amit én nem tartok szerencsésnek. Kialakult egy olyan állapot, amelyben olyan művészeti értékek váltak főszereplővé, amelyek a művészet fejlődésében mindig fontosak voltak, de soha nem voltak kizárólagosak. Itt a mindenáron való újra törekvés, ezen túlmenően a meghökkentés aspektusa, talmi értékek megjelenítése, máról holnapra elmúló értékek létrehozása, tartós értékeknek az egyre inkább való negligálása jelenik meg.
– Mi lehet a megoldás, van megoldás?
– A felé hajlok, ha az adott helyzetben jelentős helyi művészeink nem érzik a helyüket egy adott kiállítás falain, szerencsés volna talán átgondolni, hogy mi szükség van a lektorátusi bizottságok meghívásának.
– Megkerülhetetlen jelenünkből a Lenin-szobor körül kialakult vita, itt-ott paródiába hajló politikai flegmaság…
– A Lenin-szobor helyzetét igazán nem érzem sarkallatos problémának. Annak idején természetesnek tartottam, hogy egy idejétmúlt rendszer szimbólumaként elkerült arról a helyről, ahol állt. Ami miatt nem volt egyértelmű az örömöm, az az volt, hogy annak az ikonográfiának a rendszerén belül, ami az egész országot hasonló alkotásokkal látta el, ennek a szobornak voltak jelentős művészeti értékei.
Nem tartozott a szocreálnak abba a formavilágába, amelyik a hajdan volt szobrok agitatív formavilágát idézték volna, megerősítve a sajtópropaganda “jóságos bácsi” figuráját beállító képét. Ez egy kézi domborítással készített (tehát nem öntött!) szobor. Úgy éltem meg, hogy a korabeli művészeti közvélemény kedvezően fogadta a szobor létrejöttét. Ennek ellenére a szobor leszerelésekor javasoltam, hogy kerüljön a múzeumba. Akkor nem volt helye.
– A kilencvenes évek elején Takács Lajos szerette volna megvásárolni…
– Amire elutasító választ adtunk, mert értékesebbnek tartottuk. Szerintem nem képezheti vita tárgyát, hogy a múzeumba kerüljön. Friedrich Ferenc szobrászművész mérte fel a szobor állagát. Javításra szorul, állapította meg. Továbbá azt, hogy művészeti értékei alapján meg kell őrizni. Ezzel a szakvéleménnyel teljesen egyetértek. Soha nem értettem ugyanis egyet azokkal, akik azt gondolják, hogy a múltat el kell törölni tényeivel, amelyek a megértést szolgálják.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
