– 48. rész –
Ez volt a legenda. Vagy talán a kígyók ideg- és izomrendszere erre is képes? Persze nem a napnyugtára gondolok, hanem az állat eszmélet nélküli szívósságára.
Tény azonban az, hogy estefelé Pollák barátommal odamerészkedtünk és tisztes távolból figyelve megállapítottuk – egymás meggyőződését erősítve -, hogy a felakasztott hüllő farka – ha kicsit is -, de tényleg mozog. Barátom meg különösen sajnálta, hogy ezen a nagy és ritka eseményen nem vehetett részt, másirányú elfoglaltsága (disznólegeltetés) miatt. Én azonban igen szívesen beszámoltam a történtekről, kissé kiszínezve saját szerepemet is.
Ha olyan helyen legeltettünk, ahol a rész egy kicsit partos volt, ott mindig fúrtunk magunknak kis pinceszerű lyukat, amelybe kincseinket rejtettük. Ezek nem voltak ugyan nagy értékek, de akadt köztük színes üveggolyó, fényes acélgolyó, halas bicska, jóféle madzag, csúzli vagy csak csúzligumi, rézdrót, pici üvegcse vagy virágos kis doboz, rossz lakat és sok egyéb ismeretlen célokat szolgáló holmi. Ezeket azért rejtettük el, mert a nyári gatyás viselet nem adott módot a zsebre tevésre és meg volt az izgalom is, hogy másnap vajon ott találjuk-e elrejtett dolgainkat? Mindig megtaláltuk, ki is vitte volna el?
Pihenésre az aratóbanda, no meg a legeltető társaság számára, ebben a legnagyobb dologidőben csak akkor kerülhetet sor, ha esni kezdett az eső, vagy éjjel esett és nem száradt fel a gabona. Természetesen ez sem azt jelentette, hogy ölbe tett kezekkel üldögéltek, hanem ekkor került sor a behordáshoz szükséges dolgok utolsó és alapos átvizsgálására. Megnézni a rudazókötél épségét, a hátsó kocsikerekeket fékező csavarmenet megbízhatóságát, a vendégoldalak tartósságát, esetleg a nyomórúdét is, bár ez inkább a széna behordásakor volt fontosabb. A kocsi lőcsök sem maradtak ki.
Aztán meg a kocsit is “hosszúra” kellett vetni, mert a takarodás mindig ilyennel történt, erre fért a legtöbb kepe, illetve kéve.
Ha elállt az eső, újra kiballagtunk a tett színhelyére. Érdekes, pontosan így mondtuk: a tett színhelye. Ezt talán valaki olvashatta az újság bűnügyi esetei között, és annyira megtetszett, hogy megjegyezték.
Ha végeztünk a tanya körüli aratnivalóval, akkor már kocsival indultunk a távolabbi táblákhoz. Ez jóval komolyabbá tette számomra a munkát, mert találkoztunk másokkal is ilyenkor, akik láthatták, hogy mi is szorgalmasan dolgozunk. Ilyenkor át-átszóltak a gazdák egymásnak a köszönést követve, ilyenformán
– Sok van még hátra? Érdemes levágni?
– Van hála Istennek! Alighanem jobb lesz mint a tavalyi.
– Milyen a búza az Alájáróban?
– Gazos egy kicsit, de azért jó!
– Isten áldja!
– Isten velük!
Így aztán hajtottunk tovább, ülésdeszkákon az aratóbanda, a saroglyában meg a szerszámok. Igen népes volt ilyenkor a határ. A faluban lakók jöttek kifelé a földekre, mi meg kültelkiek, mentünk befelé öregapám szőlője irányába, mert annak külső felében volt most a rozs.
Szép, hosszúszálú, dús kalászú. Nem volt baj a kötélcsinálással, sőt, arra kellett ügyelni, hogy ne sikeredjenek túl hosszúra, mert – mint már mondtam – takarodáskor káromkodni fog az adogató. El is hangzott ismét a figyelmeztetés
– Aki a kötelet csinálja, az is adogatja!
Ezzel a darabbal már délutánra végeztünk is, és így ebédet csak a tarisznyából ettünk. E szántó mellett volt nagyapám szőlője és a szőlő végében a kis veteményese, ennek sarkán pedig a kunyhó, amely nagyapámnak és titokzatos társának – a Cinabanának – volt alkalmi szálláshelye. De erről majd később szeretnék részletesebben írni.
Míg a többiek arattak, én a szőlőben csöntörögtem, mi ugyanis a bóklászást hívtuk így, nézegettem, hogy mi ehetőt találhatnék a fákon vagy a bokrokon, mikorra érnek meg öregapám híres dinnyéi, s egyáltalán van-e valami olyan hasznos jószág, amelyet érdemes lenne majd Pollák barátommal is megosztani.
Fel-felriasztottam egy-két madarat, megfuttattam ürgét vagy pockot, lecsíptem pár szemet az éretlen szőlőből, s élveztem melegét a napnak, a csendet, a jó levegőt, még nem is sejtve, hogy lelki-testi életemet a legcsodálatosabb “bioklíma” öleli körül… Láttam, hogy a munka befejezéséig még van idő. Elballagtam hát a Vadász-kereszthez, természetesen előre bejelentve kirándulásom célját az illetékeseknek.
A faluba vezető országúton ugyanis három, azaz hogy négy olyan nevezetesség volt, amelyből közelről csak egyet ismertem; ez nagyapám szőlője volt. Láttam, de soha nem jártam az útkaparó-házban, amit a térkép német megnevezéssel: Wegräumerhaus-nak jelöl. Láttam a szőlőnktől körülbelül egy kilométerre, a harmadik dűlő tájékán a falu irányába a fenti Vadász-keresztet, de mi soha még nem álltunk előtte, ugyanis nem volt vele dolgunk. Ezért elhatároztam, hogy felderítem.
Tíz perc sem kellett, már oda is értem, hogy alaposan körülnézhessem. Szép, nagy lábazattal épült kőkereszt volt, s ha jól emlékszem, a kereszt tövében még a Fájdalmas Anya is látszott, s talán még János apostol is. Felirat is került rá. Kibetűztem, de – milyen különös – nem emlékszem már rá, csak valami olyasmire, hogy “…. állíttatta ….”. Hervadt csokrocska virágok díszítették madzaggal a kereszthez kötve, fehér kőből készülhetett vagy le volt meszelve, nem tudom. Töviben keskeny, kis füves járóka, előtte az országút árka, körülötte a szegélyező szederfák.
Miért volt Vadász-kereszt, nem tudom. Talán valamilyen Vadász-család állíttatta, vagy vadászoknak volt köze hozzá? Tény az, hogy még sok évtizeden keresztül díszítette az utat, kalapemelésre és keresztvetésre serkentve a jámborabb halandót, míg a dunaújvárosi építkezések során – eltűnt. Mint ahogy eltűnt a negyedik nevezetesség is, amely az út kanyarulatában állt. Ez nem volt más, mint két hatalmas – talán két méter magas – és legalább jó fél méteres római (!) korból származó kőoszlop, amelyeknek derekán – vasrács alatt – márványtáblára írott szöveg hirdette a mohácsi csatába induló hősök emlékét, valahogy ilyenformán: “Szegény, fiatal Lajos király, itt pihent meg hadával Mohácsra mentében… stb.”. Rövid szöveg volt, lényege: a falutól délre, ezen a helyen ütött tábort a vonuló magyar sereg.
Ezt a két követ mi, de talán az egész falu: Lajos-köveknek hívtuk. Különös értéküket az jelentette – de akkor még talán senki át nem érezte -, hogy évezredes köveken örökítettünk meg négyszáz éves tragédiát, és ha még e kövek meglennének, micsoda nagyszerű dolog lenne rávésni, hogy az egykori termőföld helyén (és nem homokon, mint ahogy az 50-es évek írói emlegették!) egy város épült, függetlenül attól, hogy manapság ezt a telepítést hogyan ítéljük meg!
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. február 18.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
