Úgy, ahogy történt – 40. rész

– 40. rész –

– Nem lyukadt be a fejem? Nem lyukadt be a fejem?
– Nem! Ne félj, csak a hajadat mossuk le
mondta nagyanyám és szeretném még most is tudni, hogy mi járhatott az eszében. Amikor a vájlingban levő víz számomra aggasztóvá vált, jól megpirosodott, egyszerűen megoldották, kiöntötték. Aztán újra mosták sebesült fejemet a hideg kútvízzel. Máig sem tudom miért, a vérzés lassan szűnni kezdett (talán a hideg összehúzta az ereket?), erre nagyanyám intézkedett.
– Ott a sifonérban találtok régi lepedőt. Hozzátok gyorsan!
Szaladtak érte. Nagyanyám letépett egy jó darabot, méricskélte, majd újra utasított:
– Lent a kerítés mellett van útifű.
Hozzatok egypár szép, nagy levelet!
Ekkorra már mindanyiunkban oldódott a kezdeti sokkos állapot. A tanya népe mind ott volt körülöttünk, és nagy elismeréssel nézte nagyanyám kirurgusi tudományát.
Előkerült hamarosan négy-öt levél útifű. Talán hárman is futottak érte.
Nagyanyám kicsit megmártogatta a friss kútvízben – gondolom ez jelentette a strerilizálást – majd szépen a fejemre illesztette, az előzőleg letépett gyolcsszalaggal jó erősen a fejemhez kötötte, majd egy szélesebbel egy kis turbánt rögtönzött.
Ez volt az elsősegély, de egyben a végleges kezelés is. Úgy ítélte meg, hogy azonnali szakszerű beavatkozásra nincs szükség, és szombat lévén, másnap úgyis bemegyünk a faluba, s majd a jó doktor bácsi szakvéleményezi az esetet, no meg az ő eljárását is.
Így is történt. Másnap kicsit korábban mentünk a misére, előtte – szerencsénkre – még elértük a falu orvosát, akinek előadtuk az esetet. Lebontotta jól sikerült, de nekem szégyenteljes turbánomat, amivel a falubeli behajtáskor eléggé magamra vontam a figyelmet, s megállapította, hogy három ponton történt a sérülés, az elsődleges kezelés megfelelő volt, valami csípős folyadékkal még fertőtlenítette sebeimet, majd valami port hintett rá és igazi, orvosi kötszerből sokkal helyesebb fejdíszt alkotott, mint nagyanyám a lepedőmaradványokkal.
– Na gyerekem, ezt a három kis lyukat életed végéig viseled, mert kikopott a hajad töve. De csak akkor látszik, ha kopasz leszel.
Aztán istennek ajánlottuk egymást és elmentünk a templomba hálát adni. Szokás szerint én dobhattam be perselyező sekrestyés kis bársonyzsákjába az egyháznak juttatott összeget, de ez – furcsa módon – most nem rézpénz, hanem “fehér” pénz volt. Nyilván 10 filléres, amivel Nagyanyám az égieknek is hálát akart adni, majd mise után a Weisz Kóbinál egy nagy málna járt a kis betegnek. Ha mérleget akarnék csinálni, azt mondanám, nem is jártam olyan rosszul. A doktor bácsinak különben igaza volt. Ha “nullás” hajnyírógéppel alakították ki egyszerű frizurámat, mindig megcsodálták a három “likat” a fejemen. Most már csak arra kell felkészülnöm, hogy ha öregségemre megkopaszodom – ha megérem – el ne felejtsem meszesedő ágyammal e három lyuk történetét, így hát inkább megírtam.
A dologhoz még az is hozzátartozik, hogy hanyattesésünkkor Pista bátyám is alaposan megrántotta a derekát, kicsit húzta is pár napig, de ezzel ugyan senki sem törődött. Ebből is látható, hogy a sors nem mindig igazságos. Ha már nagyanyám javasasszonyi tudományánál tartunk, el kell még mondanunk egy másik szerencsétlenségemet meg betegségemet.
A szerencsétlenségnek magam voltam az oka, mert a konyhakert kapálásakor egy otthagyott, jól kiélezett kapát fogtam a kezemben, és mint a nagyok, keményen kezdtem vele munkálkodni. Egyszer azonban sikerült úgy belevágnom egy kemény káposzta gyökerébe, hogy az elugrott és a csillogó acélpenge bal lábszáramból kivágott egy formás kis szeletet. Szemem láttára. (Máig is hiányzik a lábamból!) Na, lett is ám haddelhadd! Rémesen vérzett a sebem, de hála istennek nagyanyám ismét ápolásba vett. Előkerült a friss, hideg kútvíz (nem volt az talán valami gyógyforrás!?) és utána lábamra a frissen szedett útifű. Szoros kötés, kis bicegés, egy szem rumos kockacukor, ez volt az igazi terápia! Ezt aztán háromnaponként, megismételtük, természetesen a cukorral együtt. Nem lett semmi bajom, a seb szépen gyógyult, csak máig is őrzöm a helyét, mint egy bélyeget. Nagyanyám egy másik kúrájáról is hírt kell adnom, mert lehet, hogy a mai gyógyszervegyészek számára nyit meg új utakat, vagy a belgyógyászainknak nyújt beláthatatlan perspektívát. Ez a kezelés torokgyulladásra volt érvényes és sikere jóval több volt, mint száz százalék.
Ha valamilyen okból (hidegvízitatás, pincébe járás, huzat stb.) megfájdult a torkom, és ez már olyan mértéket ért el, hogy segítségért kellett folyamodnom, akkor nagyanyám lába közé állított, számat jól kitáratta, nap felé nézetett, újra torkomba nézett és megállapította, hogy
– Bizony fiam megint “penészles” a kis torkod.
Ezt a diagnózist egy igazi “med. univ.” talán úgy nyilatkozta volna, hogy: tüszős mandulagyulladás.
– De nincs semmi baj, hozd ki gyorsan a kamrából a petróleumos üveget, addig én majd keresek valamilyen tiszta ruhát.
Mikor már ismertem eljárását, nem siettem a hivatkozott üveg gyors megkeresésével, így rendszerint ő találta meg a saját feladatként magára szabott tiszta ruhát, vagy inkább rongyot.
– No, hozod már?!
szólt bele serkentően a félhomályos kamrába, s rövidesen meg is jelentem a kissé poros, esetleg pókhálós, sötétzöld petróleumos üveggel. Nagyanyám mutatóujjára csavarta a sifon- vagy vászondarabot, így belenyomta az üveg szájába, hagyta, hogy teljesen beleitatódjon az üveg büdös tartalmával, majd
–  Na gyere gyerekem és látsd ki jól a szád!
invitálással újra lába közé kapott engem és bizony cseppet sem kímélően, egyszerűen lesúrolta manduláimról meg torkomról az oda nem való penészt. Mégegyszer megismételte a teljes alaposság kedvéért, majd a további eljárásra utasított:
– Ott van a kismacskáknak használt kis zománcos bögre. Eridj az ól mögé, pisilj bele(!), aztán gurgulázz egypárszor belőle!
Most arra gondol az Olvasó, hogy valami szörnyű megingás következett részemről. Egyáltalán nem! Szépen eljártam az ő utasításai szerint, legfeljebb csak az volt a szokatlan, ha gargalizálás közben egy-két korty esetleg a torkomra ment…
Sebaj, az egészségnek ára van!
Mondhatom nem kis büszkeséggel – minden ilyen kezelés után torokbántalmam nyomtalanul eltűnt!
Hogy a felnőtteket is így kezelte-e, azt nem tudom, de Pollák barátom elmondta bizalmasan, hogy az ő torokbántalmai is így nyernek orvoslást.

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. február 8.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros