Vannak az ember életében igazán meghatárózó napok, ilyen lesz az április 4. is Kiss Barni életében, aki 2022-ben megnyerte a Dunaújváros Hangja versenyt. Fiatalos lendülete, zenébe és önmagába vetett hite pedig repíti tovább. Több saját dalával is találkozhattunk már, akár itt az oldalon is, Remember, Dream, vagy a Changed, melyeket azóta is szívesen hallgatunk nézünk. Mégis miben lesz különleges április 4.? Barni életében 2024-ben végre elérkezett az idő, hogy egy teljes albumra való dallal lepje meg rajongót, hallgatóit, követőit. Az új lemezről, az alkotás öröméről, és megannyi fontos dologról, többek között az életről Tóth Léna faggatta a tehetséges fiatalembert.
Léna: Mi volt az első pillanat az életed során, amikor elhatároztad, hogy énekelni akarsz?
Barni: Nem eldöntöttem, hanem így jött. Valahogy úgy, mint amikor nem tudatosan csinálod a dolgokat, csak az ösztöneid irányítanak. Valahogy ösztönös volt. Aztán ez persze egyre jobban formálódott át tudatossá. De én nagyon sokáig nem tudatosan foglalkoztam az énekléssel. Ez most persze úgy nézhet ki, hogy ez biztosan kitalált, hiszen jártam énekkarra, jártam énektanárhoz. Teljes mértékben gondolhatják rólam, hogy ez egy felépített pálya volt, de hogy ez tudatos lett volna? Persze, azt a részét tekintve igen, hogy tudtam, hogy a suliban volt ilyen kórus, kérdeztem, hogy lehetne-e menni, mondták, hogy csak második osztálytól, amikor már jobban tudsz olvasni. Tehát valahol még vártam is arra, hogy elkezdhessem.
Léna: Tényleg? Ilyen hamar kezdted?
Barni: Igen-igen. Azt hiszem, de lehet, hogy harmadik volt, vagy akörül lehetett belépni az énekkarba.
Léna: Mit láttál vonzónak az énekkarban? Én például zenei suliba jártam és amikor mi voltunk gyerekek, nekünk kötelező volt énekkarba járni, ami sokunk számára nyűg volt csak. Persze, amikor szép volt egy-egy szám összhangzása vagy száz diák közös dalát hallva, akkor mindenki egy pillanatra meghatódott és az fogalmazódott meg bennünk, hogy ez tök szép. De valahogy nem volt jó még suli után ott ülni és kórusban próbálni.
Barni: Szerettem és imádtam énekelni és vonzó volt számomra, hogy énekelhettem. Rengetegszer volt olyan, hogy elkezdtem énekelni magyar órán, és mondták, hogy ezt inkább ének órán tegyem. Szóvá volt téve, hogy én mindig énekelgetek így hát volt egy hely, ahol szabadon énekelhettem. Ezt a részét nagyon szerettem.
Léna: Volt szóló szereped, és ha igen, mi volt?
Barni: Az énekkarba bárki jelentkezhetett és még örültek is neki, hogy valamennyire tud énekelni. Ráadásul, hogy fiú! – ami nagyon ritka volt, főleg az a tény, hogy még szívesen is csinálja. Igazából én mentem utána a dolognak mindig és próbáltam minden lehetőséget megragadni. Sosem voltam az a fajta, aki hátradőlt és várta, majd kapta is a lehetőségeket. Mindig az a fajta voltam, aki vért izzadt a cél eléréséért. Úgy voltam vele, hogy én akkor is ott leszek és megcsinálom. De itt leginkább csak örültek, hogy valaki akarja és csinálja. Aztán először úgy volt, hogy az Oroszlánkirályból egy dalt énekeltünk az énekkarral. Vicces volt, mert nem tudtam kimondani az r-betűt. Kiválasztottak duetteket énekelni, majd később szóló dalokat is rám osztottak.
Léna: Melyik volt az, ami leginkább a te részed volt, amit tényleg magadévá tudtál tenni, amiben azt érezted, hogy ebben most te vagy benne teljes mértékben?
Barni: Volt egy október 23-i műsor. Nem jut eszembe a címe, de szerintem valami ilyen üres a szék, üres az asztal, talán ez lehetett a címe. Zenés színház hatása volt. Ültem egy asztalnál, elkezdtem énekelni, aztán felálltam és járkáltam és közben énekeltem. Volt egyfajta koreográfia hozzá, ami más esetben még nem volt meg soha. És valahogy nagyon beindította a fantáziámat. Majd felsőtagozatosként volt a színjátszós szakkör próbálkozás, de mivel a suliban nem volt ilyen, mondtuk a tanárnak, hogy szervezzünk egyet, mert többen is vagyunk, akiket érdekelne. És aztán valahogy ez így összejött. Habár ténylegesen elkészült darabok még nem nagyon voltak általános iskolában, többek között csak próbálgattunk. Emlékszem, 7.-8. osztályban vettük elő a Kulcs című novellát, annak csináltunk egy utótörténetet. Közösen írtuk meg a tanárral és diákok szerepeltünk benne. Abban kaptam a főszereplő gyerek szerepét, Pistit. A történet lényegét tekintve az volt a fő szál, hogy vajon mi történhetett Pistivel, miután kirohant az irodából, és megtudta, hogy az apja nem olyan ember volt, mint amilyennek ő gondolta. A sztori szerint apját dicsőítette, piedesztálra emelte és azt gondolta, hogy egy nagyon nagy tekintélyű ember, és biztos valami főnök a munkahelyén. Erre megy és meglátogatja a munkahelyén az édesapját, mert valamit a spájzban hagyott, ha jól emlékszem és anyukája engedte, hogy vigye el az apjának és pont arra ért az irodába, hogy ott volt az apja főnöke és kiderült, hogy a nagyrabecsült apja “csak egy titkár”, akinek eszményi képét ráadásul még megalázó hangnemmel a főnök porrá is zúzta a gyermek szemében. Úgy van vége a novellának, hogy Pisti kiszaladt az irodából. És akkor jöttünk mi a továbbgondolással, hogy vajon mi játszódhatott le ebben a gyerekben. 13 évesen olyan ötleteink voltak, hogy csoportterápiára meg mit tudom én mire vonul el Pisti. Akkor ez nagyon izgi volt. Szerettem nagyon.
Léna: Mit gondolsz, hogy hol fogsz megállni? Mi az amit el akarsz érni, mi az ami motivál? És mi az ami tetszik, és mi az amin változtatnál? Mivel akarsz hatással lenni a hallgatóidra?
Barni: Igazából az, hogy ez meddig mehet el, az nagyon jó kérdés. Én nem tudom, mert az embernek nagyon más dolgokat szabad csak mondania és tennie az elején azzal összevetve, mintha már valaki lenne.
Léna: Persze, mert valaki valakivé válik és útközben érik behatások. De attól függetlenül célokkal indul neki mindenki.
Barni: Igen, de ha például azt mondom, hogy Lady Gaganak van egy olyan mondása, miszerint én mindig is híresnek éreztem magamat. Ez az én számból nagyon erős lenne. Közben meg valahogyan átérzem. Van egy ilyen mondás is, hogyha van valami, amire nagyon vágysz, az azért van, mert a jövőben már a tiéd. És volt, amikor ez nem sikerült. De ebben azt éreztem mindig is, hogy nincs semmi ami nagyon meg tudna állítani, hogy én elérjem azt, amit akarok. Néha nem is nagyon tudom, hogy mi értelme lenne annak, hogyha nem sikerülne ez a vágyam.
Léna: Miben tudnád elképzelni magad?
Barni: Stadionban, 70000 ember előtt.
Léna: És hogyha valami folytán mégsem jönne össze ez a zenei pálya, akkor mi az, ami még téged vonz? Mondjuk ez egy korai kérdés, mert még nem mindent tapasztaltál meg, de te a technika gyereke vagy, így látod, hogy milyen lehetőségek vannak.
Barni: Színészet, nyilván. Az, hogy hogyan tudsz olyan színeket megtalálni önmagadban 200 ember előtt szerda este 7 órakor, amikről soha az életben nem gondoltad volna, hogy ez is te vagy. Ez vonz. Vonz, hogy megkérdőjelezhessem mindennap önmagamat, azt, hogy ki vagyok. És hogy ne döntsem el 10 évesen, hogy ki az a Kiss Barnabás, hogy aztán úgy éljek le még 80 évet. Bármikor, amikor színpadra kell állnom, vagy olyan helyzetbe kerülök, vagy olyan viszonyba, akkor nyitottan megkérdőjelezhessek bármit, amit eddig magamról gondolhattam. Mert számomra a színház az életem nagy része alapvetően.
Léna: Ha most 10 évet ugrunk, akkor téged zenészként és/vagy színpadi szereplőként fogunk megtalálni?
Barni: Igen.
Léna: Ha azt kérdezem, hogy mi inspirál, amit a világhoz vagy a társadalomhoz hozzátehetsz a zenéid, vagy a játékod által? Mi lenne ez?
Barni: Megmutatni nekik azt, hogy lehet őszinte módon ösztönösen élni és embernek lenni. És nem elhitetni, hogy ez jó, de megmutatni, hogy ebben milyen jó dolgok vannak. Mert nekem ennek hiánya az, ami a mai világban engem nagyon zavar.
Léna: Mert te most úgy látod, hogy ez nem így van.
Barni: Nem, nem.
Léna: Hogy látod a társadalmat és hogy függ ez a zenédhez?
Barni: Minden ember minden mozdulatát háromszor megkérdőjelezi. Legfőképp azt, amit nem kéne és azt, amit pedig kellene, azt egyáltalán nem. Valahogyan egy egész érdekes átfordulás van jelen a világban, mert az, hogy azt mondom neked, hogy a jó anyádat, azt nem kérdőjelezem meg magamban, hogy én ezt mondhatom-e neked egyáltalán. Ehelyett ösztönösen kimondom. Viszont amikor meg azt érzem, hogy szerelmes vagyok beléd, akkor ahelyett, hogy őszintén elmondanám, ahelyett ezerszer átgondolom. Pont ott, ahol ösztönösen kéne emberként létezni, ott tudatosak akarunk lenni, ahol pedig egyfajta természetes cenzúrának, empátiának kellene megjelennie, ott az ösztöneink veszik át az irányítást. Nem is az ösztöneink, hanem a védekező mechanizmusaink. Mindenki hihetetlenül védekezik, csak nem tudom mitől.
Léna: Tudat alatt a csalódástól. De még mindig kérdés, hogy hogy függ a zenédhez.
Barni: Legjobb védekezés a támadás. Én is ezt csinálom, ha támadnak. De mindenki ezt a védekezést választja. Én azt látom, hogy megállás nélkül mindenki támad mindenkit, hogy őt ne támadják. De ez egy olyan ördögi kört hoz létre, amivel megteremtik ezt a fajta paradoxon… Mennyivel egyszerűbb lenne a világ, hogyha ahelyett, hogy azt mondanám, hogy a jó anyád, ahelyett mernék gyengének mutatkozni és lehet, hogy könnyek között, de elmondanám, hogyha mondjuk itt ezen a ponton hozzám érsz, akkor az jut eszembe, hogy hat évesen elestem a biciklin, ami Balatonon történt a családi nyaralóban de a nyaraló el lett adva, és ezért ez egy nehéz pont számomra és ahogy hozzám értél arról ez jutott eszembe, de bocsi ez most rosszul esik nekem, szóval inkább ne próbálkozz. Ehelyett azt mondom, hogy a jó anyád, ne érj hozzám. Mert nem merek őszinte lenni, nem merem megmutatni önmagamat, mert csak az van bennem, hogy védekeznem kell azzal, hogy támadok. Mert ezt tanítjuk. Azt mondjuk, támadj és védekezz úgy, hogy támadsz. Húzd meg a kislány haját, ahelyett, hogy azt mondanád, hogy szép a mosolyod, vagy a ruhád. Ezzel kapcsolatban érzem azt, hogy az albumom és a dalaim pont olyan pillanatokban íródtak, amikor hagytam magamnak, hogy teljesen őszinte legyek magammal. Ezért van, hogy R&B, rock, pop, ballada, minden stílus szinte megtalálható az albumon, látszik, hogy ez nem egy tudatos album. Nem egy előre kitalált, megszerkesztett, cenzúrázott dolog. Ezerszer találni benne káromkodást és olyan őszinteséget, olyat, amit nem mondanék el nagyon közeli embereknek, vagy amiket még nem mondhatnék ki koromnál fogva. Olyan dolgokat mondok el, amelyekbe bele lehetne kötni. Hogy miért csinálom ezt meg azt.
És lehet, hogy nem kellene egyesek szerint beleírni ezeket a tapasztalatokat, mert nem kéne büszkének lennem arra, hogy miket csináltam, vagy miket csinálok ennyi idősen. De közben azért írok bele mindent, mert különben mégiss hogy mutathatnám meg, hogy jó dolog őszintének lenni, ha én sem vagyok őszinte?
Léna: Az előbb azt mondtad, hogy amit nem mersz elmondani, vagy amit nem mondhatsz el a közelállóknak sem?
Barni: Igen. Nem tudom, hogy ki hisz ebben, de nekem van a laptopomon egy vision boardom. Összeszerkesztek olyan dolgokat és képeket, amelyeket el szeretnék érni a következő évben. Idén nem csináltam, mert úgy érzem, hogy a tavalyi nagyon összejött és én azt szeretném továbbvinni. És ott volt egy olyan idézet, hogy gondolj arra, amit a legkevésbé sem mersz megtenni vagy elmondani és azt írd le. És én ezen a gondolati síkon haladtam és az összes dalom azért ennyire… Tudod, van olyan dal, amiben 6 moduláció van, 6 db modul van egymás mellett. Egyszerűen szarul van megírva! Van olyan darab, ahol fél órán keresztül a refrént hallgatod, amit tuti biztos, hogy már az első etap után megunnád. De belőlem ez jött akkor. És mit tudok rá mondani? Akkor únd meg, nem hat meg! Miközben hallgatod, rádöbbenhetsz, hogy olyan stílusváltások vannak egy dalon belül, hogy nézel, hogy ez a bridge rész hogy jött ide? Azért, mert én oda akartam! Van értelme? Nincs! Hát és akkor mi a faszom van? Írok egy tötötötötö tipikus keringődalt, mert egy szalagavató után jutott eszembe? Hát, pedig az állatira unalmas. A fülzsír csúszik ki a füleden, annyira megunod!
És ahogy nézem az összképet, ez jött belőlem. És ilyenek vannak az albumon. De ettől szeretem. Meg hát oké, hogy másfél év alatt készült el, de ez 14-16,5 éves koromban történt, valahogy így készült az írási folyamata is. És ráadásul van még az albumon olyan dal is, amit 13 évesen kezdtem el. Pont ezért csodálatos, mert az egyik dalban még hallgatod a tegnapi énedet, aztán lapozol egyet és a 13 éves éned gondolataival találod szembe magad, amit mondjuk a 15 éves éned énekelt fel és a majdnem 17 éves éned adott ki. És akkor döntsd el, hogy mizu.
Léna: Olyan, mintha generációkat ívelnél át saját magaddal.
Barni: Igen, mert hát ebben a korban 2 hónap is olyan, mint tíz év kb. Külsőleg, belsőleg teljesen megváltozik az ember egyik évről a másikra. Igen, valahogy ez az ösztönös létezés határozza meg a legjobban. Ezért CHOKEHOLD. Hogy azok, amik így megfojtanak, azokat így letedd. A lelkednek azon részeit. És lehet, hogy ez már az a szint, ami egy picit átbillen a ló túloldalára, de most ezt éreztem, hogy ezt kell megmutatnom magamból. Aztán lehet, hogy a következő album – mert már dolgozok egy-kettő dalon – az már sokkal tudatosabb lesz és sokkal kitaláltabb lesz. És lehet, hogy ezáltal a produktum szempontjából hasznosabb, meg jobban átmegy majd az üzenet. Mert ott lesz egy szükséges tudatosság ami itt lehet, hogy még hiányzott.
Kiss Barni – Chokehold
szinte minden stream oldalon:
IRATKOZZ FEL/KERESD AZ ONLINE FELÜLETEKEN!
Léna: Most megválaszoltad az egyik kérdést, hogy a CHOKEHOLD elnevezés honnan jött, mi adta az ihletet. Mindenki megélte gyerekként azt, amiket te, de ezek a szorító érzések, ezek a fojtogató dolgok, amik végigkísérik egy emberi élet létét, szerintem ezek sosem fognak eltűnni teljesen. Voltaképp tök jó, hogy az album címét így választottad meg, de ez az egész albumra rányom egy olyan bélyeget, hogy az alkotó egy kicsit pesszimista, letargikus hangulatot képvisel. A kérdés, hogy ez egyszer szerinted el fog múlni benned? És lesz-e olyan szám, és nem is szám, hanem egy olyan album, ami tényleg a pozitivítást, a célok elérését, és az élet habos oldalát mutatja be?
Barni: Szerintem ha egy dal boldog, az nem attól van, hogy pozitív és boldog. Az élet napos oldalát bemutató dal számomra az, ami bemutatja, hogy hogyan tudsz nevetve táncolni a traumáidon.
Egy olyan dal, ami happy és boldog, az nem az élet napos oldala, az nem pozitív, az egyszerűen csak egy álomvilág. Az a dal az csak el akarja hitetni veled, hogy mennyire csodálatosan jó minden. És hogy vele milyen jó. És hidd el, te vagy a szar, hogy neked nem jó. És hidd el, hogy te is tudsz olyan boldog lenni, mint ő, vagy én. De én valójában nem vagyok olyan boldog, de mégis elhitetem veled, hogy tudsz olyan boldog lenni.
Léna: Értem, tehát illúzió.
Barni: Mert nem létezik. A boldogság és szomorúság nem létezik. Ezek olyan komplex összetett érzelmek, amelyek több színből állnak. Amíg meghallgatsz egy dalt kedden és utána három év múlva ugyanazon a kedden, ugyanazzal a dátummal, ugyanabban az időben meghallgatod, akkor lehet, hogy egyszer sírsz és egyszer lehet, hogy nevetsz rajta. A dal nem változott meg, te változtál meg. Nekem van olyan dal, amit a stúdióban csak úgy tudtam felénekelni, hogy bőgtem. Ezt beszéltük Futó Gáborral a zenei produceremmel, hogy magasról teszünk rá mindketten, hogy mennyire tiszta a hang, ahogy szól. Nyilván legyen egy szint, amit nyújtok, ami szalonképes. De tiszta hangot bárki tud csinálni, de emberi érzelmeket nem.
Léna: Azokat a számokat, amiket ilyen érzelmekkel átitatva énekelsz és adsz elő, azokat, egy fellépés során képes leszel uralni? Ugyebár a színészet – ahogy elmondtad korábban – pont erre épít, hogy akár a fájdalmat is képes legyél uralni. De elő fogod tudni úgy adni, hogy nem fog az egész egy fájdalmas érzésbe átcsapni? Nem csak neked, hanem a nézőközönség számára is?
Barni: A fájdalmas élmény… szerintem a kihívó bosszúvágy az, ami maximum ott lehet. Ezt újra fogalmazom. A szomorúság nem, inkább a káröröm.
Léna: Káröröm? Kivel szemben?
Barni: Az adott dalnál azzal a személlyel szemben, akiről írtam. Hiszen nagyon sok düh jellemzi a dalaimat. Nagyon sok harag, nagyon sok visszafojtott “nem mondtam el az arcodba, úgyhogy most leírom rohadj meg”. És inkább ez jelenik meg. És az érzelmeimet tekintve pedig nem hiszem, hogy az lesz a kérdés, hogy kordában fogom tudni tartani őket, sokkal inkább az lesz a kérdés, hogy akarom-e majd. Hiszen ha visszanézem a koncertjeimet, hogy ott mik voltak: földön fekvés, bukfencezés, hogy széttárom a lábaimat, a nyögés, hogy káromkodok a mikrofonba… És nem az, hogy leülök egy bárszékre és itt van a Művész Úr és most szépen előadja a dalait…. Én elő akarom adni a dalokat, mert fel van énekelve, ki van rakva. Ha valaki tökéletesen szép hangokkal, mérsékelt hangtechnikával és fiszem-faszommal meg akarja hallgatni, akkor felmegy a zenemegosztó appokra és megteszi. De ha valaki érezni akarja a dalt, meg akarja enni, inni akarja, szagolni akarja, akkor élőben hallgassa meg, de az ne ugyanezt az érzést adja, mintha online hallgatná. Sokkal inkább, mintha két külön dal lenne, amit meg is él. Nyilván, a produktum ne essen át a ló túloldalára, hogy levonjon az értékéből és azért ne tudjon átmenni, mert magamnak csinálom. Ez a nagyon nehéz, hogy valamennyire vissza kell venni, mert ha az ember nagyon azt akarja, hogy érezd az ízét az nagyon átfordul abba, hogy igazából magamnak játszok, magamnak csinálom, ugyanúgy, mint a színpadon, hogy én akarom megélni azt az érzést, és csak azért csinálom, hogy nekem jó legyen, de ne én akarjak sírni, hanem a hallgató/néző akarjon sírni. Törőcsik Marinak volt egy olyan a könyvében, hogy talán az élete során egyszer volt olyan, hogy a színpadon érzett volna bármit is. És ez a lényeg. Nem neki kell érezni, hanem neked kell érezned. Ő egy eszköz arra, hogy te érezd azt, amit átad. Pont ezért mennek az emberek színházba, hogy az emberek kiszakadjanak a megszokott kerékvágásból. Hogy azok az emberek, akik mondjuk nem tudtak három éve sírni, nevetni, vagy szeretni, másfél, két, vagy három órán keresztül olyan impulzusokat kapjanak, amelyek ráébresztik, hogy jé én még tudok sírni, holott anyám temetésén sem sírtam, de most ezen a monológon, ebben a darabban elsírtam magam, mikor meghallottam. A cél valahogyan ezt elérni, hogy elérjem ezt nálad és megetethessem veled, de ne úgy, hogy közben én egyem meg és valójában én akarjam. Te akard megenni és én segíthessek neked megenni!
Léna: Ha most a leendő hallgatóidnak üzennél, hogy miért hallgassák meg a számaidat, akkor mit üzennél nekik?
Barni: Ezt nekik kell majd tudniuk. Én el tudom mondani, hogy miért hallgatok másokat. De hogy ők miért hallgassanak engem? Hátha tudok nekik olyat adni, amit nekem adtak azok az előadók, akiket én hallgattam. Tudom, hogy milyen érzés az, ha egy szám meghatározza az életed egy időszakát. Amikor egy számról azonnal eszedbe jut az a fiú, az a lány, az a csók, az a sírás, az az ordítás. Hátha meg tudják bennem pont ezt az érzést találni. Nekik akarok a művészetemmel segíteni és a tudatos zenehallgatást akarom támogatni. Nekik akarok segíteni, hogy mindenki átérezhesse azt, hogy megvan az a dal, hogy tud kapcsolódni egy dalhoz. És hátha van egy olyan ember, akinek az én munkásságom és az én dalaim tudják ezt megadni. Ha nem, akkor hagyja a francba, ne is hallgasson, ne is akarjon hallgatni, nem akarok füli abúzust okozni én senkinek. Akkor csak lépjen tovább, de azt mondom, adjon egy esélyt, hátha itt találja meg azt, amire vágyik, vagy amit keres. Azt tudom mondani, hogy nem félek semmitől sem jobban, mint hogy begyöpösödötté válok egyszer. És hogy nem merem már megkérdőjelezni magam. Inkább azt érzem, hogyha eljutok arra a pontra, hogy nem kérdőjelezem meg önmagamat és pont, akkor miért kelek fel reggel? Azért akarok felkelni reggel, hogy fejlődhessek, mint ember. De hogy fejlődhet úgy egy ember, hogy elfogadja, hogy ez Kiss Barnabás, és pont. Ha nem kérdőjelezed meg azt, hogy biztos, hogy szeretem én még harminc év után is a csokifagyit? – akkor nem fogsz tudni fejlődni! Mert elfogadtad, hogy ez vagy te! Tehát akkor minek kelek fel reggel? Tehát ez az, amit tudok még mondani, mint zenei alkotó is, mert ez ott is megjelenik, hogy én nem azt fogom nyomni, hogy önmagam lenyomata leszek és egy százszor lehúzott bőr, vagy kópia. Én nyelveket fogok váltani, nyelveket fogok keverni. Én tematikus albumtól ösztön albumig akarok mozogni.
Léna: Tehát nem akarsz egy megadott séma szerint működni.
Barni: Így van. Nem. Nekem van és lesz is egy alteregom, de én őt durván színezni fogom.
L: És neki van neve?
Barni: Hát ő a Kiss Barni.
Léna: Jó, de általában szoktak kitalálni valami más nevet neki, azt hittem neked is van valami kitalált.
Barni: Nekem ez tökéletes. Én vagyok a Kiss Barnabás, ő pedig a Kiss Barni. Ahogy én hallom, nekem annyival másabb hanglejtése van a Kiss Barninak, és ahogy meglátom a képeket rólam, az albumborítót, vagy bármit, vagy ahogy hallgatom magam, az teljesen a Kiss Barni. De én pontosan tudom, hogy ez itt a Kiss Barnabás. Bár grammatikailag tudom, hogy nincsen nagy különbség, de itt bent nagyon sok van. A dalaimról még tudnék beszélni. De nem szeretném azt a tényt, hogy egy művészi alkotásomhoz járjon használati utasítás. Ne mondják meg, hogy miről szól ez a dal, ne mondják meg nekem, hogy mit érez a főszereplő ebben a screenben. Azt majd én eldöntöm. Maximum az érdekelhet, miután én azt eldöntöttem, hogy vajon a főszereplő mit gondol, hogy ő mit érzett, amikor az ő karaktere megélta épp azt a részt, akkor vajon mégis mit érzett. Ha engem ez kifejezetten érdekel, akkor akkor majd megkérdezem azt a színészt. Ha érdekelsz, hogy te mit gondolsz róla, akkor majd megkérdezlek téged. De nekem a színész, vagy a dalszerző ne mondja el, hogy miről szól az alkotása. Hiába mondja valaki, hogy tudja, ez egy szakma, hogy ő hogyan vitte, hogyan rakta bele magát abba a karakterbe. De azt nem, hogy miről szól a mű. Épp ezért csak nézni és hallani kell, akkor hallani és látni, sőt, tapintani is fogják a lényeget.
Köszönjük az interjút, várjuk a lemezt, és csak így tovább, HAJRÁ BARNI!!
Még több friss információ, érdekesség Barni közösségi oldalain:
