Kortárs – 1968. május
BARSI DÉNES
Tizenhat éven alul, Dunaújvárosban
Nem a teljesség igényével született ez az írás. Nem rendszeres, módszeres, számszakilag dokumentált szociográfiai felmérés kíván lenni. Inkább csak lelkiismeretmozdító, további töprengésre késztető vázlatnak szántam.
Szó sincs róla, hogy a lazán fölvetett színfoltok csupa dunaújvárosi kizárólagosságok volnának. Rögtön megállapítható, hogy azoknak ha nem is mindegyike, de legalább kilencven százaléka előfordul más magyarországi várostelepülésekben is, sőt nagy része világszerte általános, mindössze a motívumok keverékaránya és öszszegzet hangsúlya ad egyedi jelleget a számos települések egyik-másikának, s az egyik-másikak közül talán Dunaújvárosnak is.
Már a téma fölvetésére sem objektív tudományos, vagy írói szándék mozdított, hanem szubjektív hiányérzet, vagy inkább folyamatos egyéni ideggyötrelem, írásnak és írásból élő ember lévén, elmélyültebb írásművek alkotásához életszükségletem volna némi csend és környezeti harmónia. Ilyesmihez azonban évek óta jóformán csak éjszakának idején juthatok. Ez sem volna tragédia, legföljebb a közéletből való teljes kiszakadás – ha legalább nappal a szellemi tétlenséget alvásra és általános idegpihentetésre lehetne felhasználni. Sajnos, ezt a címben meghatározott lakosok nem engedélyezik.
Hogy ez a hely csakugyan a dolgozó emberek települése, arra egyebek közt döntő bizonyság a teljes némaság, ami este tíz után a sötét ablakok városára ráfekszik. A háromműszakos dolgozók harmada éjjeli műszakon van az üzemekben, a korhelyek és hétköznapi szórakozók százaléka elenyésző, a többiek pedig ájult szorgalommal alusznak. Már aki olyan szerencsés munkabeosztású, hogy az éjszakát alvásra használhatja. Nappal ellenben…
Rollerezõ és görkorcsolyázó gyerekek /1962
fotó: MTI/Petrovits László
– Ez a város a parkok, virágok és gyermekek városa. Jól táplált és jól öltözött gyermekseregek boldog zsivaja és hancúrozása ad bájos és egészséges hangulatot ennek a modernül tervezett és kivitelezett városnak. Sehol annyi bohókásan futkározó törpe kerékpárt, görkorcsolyát, rollert, gokartot, gumi és bőr, dobó és rúgó labdát, mint itt!! – mondják a lelkes átfutók, valamint a korlátlan nemzetszaporodás eszmei hívei. Ez utóbbiak szintén nem helybeli lakosok.
Épeszű ember nem lehet ellensége a józan és okos népszaporodásnak, tudva, hogy a civilizáció kifejlődését csak bizonyos népsűrűség teszi lehetővé, és a népsűrűség továbbnövekvése a legfőbb hajtóereje a civilizáció folytonos továbbfejlődésének. A szocializmusban is. Érzelmileg magam is mindig gyermekpárti voltam, saját zűrös, elnyomott gyermekségemtől fogva megszakítatlanul, hajdani rövid tanítói pályámon, saját hivatali érdekeim ellenében is. Később írásaimban, könyveimben, mindig, mindenütt. És most mégis, én magam sem bírom ki őket, idegnyavalyát kapok természetes életmegnyilvánulásaiktól?! Önmagamnak is alig bevallva, kissé sunyin már évek óta nyomozok, a szellemi termelés érdekében, a városnak olyan zugát keresve, ahol az a bizonyos nappali csend és harmónia föllelhető, s a jelen lakásom olyan helyre felcserélhető lenne. Meg kellett állapítanom, hogy olyan zug gyakorlatilag nincs.
Viszont az is kiderült nyomozás közben, hogy nem vagyok magános összeférhetetlen, csak szelíd tagja a tárgyköri idegsokk jelölt-tömegének.
Soha, sehol életemben még nem észleltem ilyen ellenszenvet, dühöt, sőt határesetekben reszkető gyűlöletet a gyermekek iránt általában, mint idézett nyomozásom során. (Nota bene: az ellenszenv, vagy gyűlölet mindig csak a mások gyermekére vonatkozott, s éppen csak ennyi választja el a természetellenestől.)
– Az isten pusztítaná el, vagy a hatóság, patkányméreggel ezt a tömérdek átkozott kölyket… Csak azért vannak a világon, hogy az örökös ordítozásukkal, rohangálásukkal, rombolásukkal megőrülésbe hajtsák az embert… Juj, szétpattan a fejem! Hát ki lehet ezt bírni?!! – visítja egy középkorú asszony, s két ököllel gyömöszöli a halántékát.
– Hát nem jobb lenne, ha valami járvány elvinné legalább a felét ennek a rajcsúrozó csürhének?! Hazajövök reggel hatkor, aludni, pihenni kellene, hogy holnap is bírjam az éjszakát… Hát lehet itt nappal aludni ezektől az elvadult bőgőmajmoktól?! Egye meg a fene a hatóságot, az iskolát, meg mindent, ha nem tudnak velük mit csinálni, és nem is akarnak!! – morzsolgatja a dühét közepes fogcsikorgatással egy éjszakai műszakos férfi, aztán vállat rándítva benyúl a konyhakredencbe, pálinkás üveget vesz elő, hosszút húz belőle. Attól talán mégis sikerül elaludni.
– Évente folyamatosan visszatérőleg félmilliós károkat okoznak csak a közvilágítási testekben, nem is beszélve a parkokról, az épületek külső és belső rongálásairól, az építkezésekhez felvonult anyagok és eszközök feldúlásáról és pusztításáról, na és a lépcsőházakban és lakásokban végzett szennyezésekről… Úgyszólván tehetetlenek vagyunk ellenükben, kemény eszközökhöz nem nyúlhatunk, hiszen a köztudatban a virágok és gyermekek városa vagyunk!… – mondta egyszer évekkel ezelőtt, keserves, luciferi mosollyal a Városi Tanács vezető embere.
Bármi sok és sokféle szájból hallottam azonban a véleményeket és kitöréseket, nem mertem mindezt tárgyilagos valóságnak elfogadni, míg a helyi sajtó, a hetenként kétszer megjelenő Dunaújvárosi Hírlap utóbbi négy évfolyamát böngészve, ott nyomtatásban is nem találkoztam a közhangulat konkrét és tárgyilagos lecsapódásaival.
Legfeltűnőbben bizonyítja a kitörések általános érvényét, hogy a tanácstagi beszámolókról írott sajtóközlemények egyikéből sem hiányzott a téma:
- “Több panasz hangzott el a gyerekek fegyelmezetlenségével kapcsolatban… A tanácstag a gyerekek parkrongálásával kapcsolatban külön felhívta a szülők figyelmét, hogy itt elsősorban őket terheli a felelősség.” (1961. jún. 16.)
- “Számos, felszólaló sürgette a végleges játszóterek kialakítását, hogy ezáltal a gyermekeket elvonjuk a parkrongálástól, és egyéb kártevésektől.” (1962. jún. 25.)
- “Általános vélemények szerint még szorosabb összefogásra, a tömegszervezetek e téren kifejtendő szélesebb körű munkájára van szükség. A gyermekeket az óvodáskortól az iskola befejeztéig nevelni kell a közösségi tulajdon, a parkok és virágok védelmére. Nem szabad engedni, hogy büntetés nélkül okozzanak kárt a drága költségen fenntartott parkokban.” (1963. jún. 14.)
- “Játszóteret! Játszóteret! Játszóteret! A probléma országos, de különösen a városias városokat érinti. Nálunk is központi probléma lett. Ezt bizonyítják a hozzászólások százai. Akár úgy, hogy a felnőttek társadalmi munkát ajánlanak fel játszótér létesítésére, akár úgy, hogy panaszolják a gyermekek rajcsúrozását a lépcsőházakban és az ablakok alatt.” (1963. júl. 2.)
- “Ugyancsak többen panaszkodtak a Tanács igazgatási osztályán a gyermekek rongálására… Az igazgatási osztály válaszaiból: – 14 éven felüli gyermekek esetében szabálysértési eljárás indítható, amennyiben a nevük ismeretes. 14 éven aluli gyermekek esetében csak akkor lehet eljárni – és akkor is csak a szülő ellen – ha a szülőnek tudomása volt gyermeke magatartásáról. Kártérítésre csak abban az esetben lehet kötelezni a szülőket a Polgári Törvénykönyv szerint, ha a felügyeletre vonatkozó kötelezettségüket felróhatóan megszegték. Ezt tehát eljárás során bizonyítani kell.” (1965. okt. 1.)
Az utóbbi sorok olvastán egy elkeseredett panaszos ezt a megjegyzést tette:
– Ezek szerint a gyermekeket kikerülhetetlen elemi csapásnak kell tekinteni, a felnőtt melós idegzetének nincs kegyelem. Humoros, mondhatom…
Sztálinvárosi Hírlap – 1963. 08. 01.
Helyi sajtóhumor a tárgykörhöz szólóan:
“A kisfiú javában tördeli a park bokrait, és a megfelelő ágakból íjat hajlít magának. Rászólok, enyhén megfenyegetem:
– No megállj, ott jön egy rendőr bácsi, majd ellátja a bajodat! A gyerek egy darabig figyeli az úton közeledő egyenruhást, majd unottan rándít a vállán: – Az ugyan bajosan. Az nem rendőr, hanem tűzoltó.” (1963.)
További sajtóhumor, fényképpel: “Jóideje leállították a Vasmű radari konyhájának építését. Az építőanyag azóta szanaszét hever, az elszívó berendezést eső, nap teszi tönkre. Senki sem érzi. Igaz, a gyermekek nagyon jól érzik magukat ezen a grundon. Vidáman játszanak az áram alatt levő, nyitott ajtajú kapcsolótábla körül, akár a nyakukat törhetik az állványok körül mászkálva, az elszívó berendezés tönkretételénél pedig “besegítenek” az időjárásnak.” (1963. aug. 1.)
További sajtófénykép, humor nélkül: “Ami sok, az sok. A városunkba érkező külföldieket gyakran nagyon is félreérthető szándékkal veszik körbe a gyermekek, jelvényt, emléket, pénzérméket kérve. A félreértéshez nem is kell más, csak egy kis rosszindulat, legenyhébb formában is: Dunaújvárosban tapintatlanok, erőszakosak a gyermekek. Kedves gyermekek! Várjátok meg, míg a városunkba érkező külföldi önszántából pénzt ad, vagy emléket, ne provokáljátok azt méltatlan eszközökkel!” (1965. okt. 5.)
Ugyanebben a lapszámban:
“Komolyabb figyelmeztetés érkezett a Kossuth Lajos u. 27/b-ből. Több lakó felhívta a figyelmet, hogy a lépcsőházban székelő MHS lövészklubjából több esetben fegyver és lőszer kerül fiatalkorúak kezébe. A Tanács igazgatási osztálya az esetről értesítette az MHS Városi Elnökségét, és az intézkedésről értesítést kért.”
Dunaújvárosi Hírlap – 1965. 10. 05.
Szerencse, hogy efféle lehetőségek ellenére mindössze egyszer fordult elő az előző évben, hogy egy 13 éves fiú, bent a lakásukban, játékból, pisztollyal agyonlőtte hasonló korú iskolatársát. Szerencse, hogy a város területén aránylag kevés tárgyi maradványa rejtőzik a második világháborúnak, s így a tárgyalt években mindössze egyszer történt meg, hogy “a Dunaparton súlyos gyermektragédia történt. Négy 15 éves gyerek a második világháborúból visszamaradt szárnyas aknát talált. Úgy döntöttek, hogy az aknát felrobbantják.” (1963. V. 24.)
Szerencse, hogy a közvetlen közelben levő Duna a tárgyalt években alig négy gyermekkorú áldozatot követelt, köztudomásra mindössze három olyan eset jutott, amikor a szakadékos dunai magaspartról lezuhant gyerekek súlyosabb sérüléseket szenvedtek. Négy év alatt három eset kerül feljegyzésre, hogy lakóépületek magasabb emeleteinek ablakából, vagy erkélyéről kizuhant gyerekek halálra zúzták magukat.
Más:
“A rendőrség több napig tartó nyomozás után kézrekerítette azt a kilenctagú, 9-12 éves gyermekekből álló galerit, amely hosszabb ideje lopkodta az őrizetlenül hagyott, lezáratlan kerékpárokat. A gyerekek ház elől, bolt elől, iskola elől, lépcsőház elől szerezték zsákmányukat, amikor a tulajdonos “csak egy pillanatra” hagyta ott járművét. A nyomozás kiderítette, hogy az elmúlt két hétben nyolc kerékpárt tulajdonítottak el. A járműveket egymás közt csereberélték, majd hosszabb-rövidebb használat után otthagyták, ahol éppen leszálltak róla. A lopott kerékpárokkal gyakran kollektív utazást rendeztek a városban, egy kerékpárra ketten-hárman is felültek. A vizsgálat továbbfolyik.” (1965. okt. 26.)
Nem került sajtónyilvánosságra nagyszámú olyan iskolai belügy, hogy kisebb-nagyobb gyerekek az iskolában, ocsmány szavak kíséretében tagadják meg hivatásos nevelőik parancsát, vagy figyelmezetését, sőt akadtak 7-8 éves hörcsögfiak, akik nekimentek, és ronggyá rúgdosták a tanítónő lábszárán a harisnyát.
Iskolásgyerekek tanítás után csoportosan mennek haza /1963
fotó: MTI/Fényes Tamás
A korosztálynak legalább 80%-a a trágár szavak olyan gazdag készletét használja, vagány idiómával keverve, hogy szédülhet, aki először hallja. Fiúk, és lányok egyforma fesztelenséggel. Többek között lesből kihallgattam egyszer egy 12-13 éves, jóképű, szinte bájos, csinosan öltözött fiúgyermeknek a magyarázatát – az űrrakétáról. Fizikailag és mechanikailag mondhatni hiba nélkül adta elő az ügyet, de olyan obszcén metaforákkal, s éppen az obszcén hasonlatok plasztikussága folytán olyan világosan és érhetően, hogy magam sem tudtam, nevessek-e, vagy hüledezzek a társadalmi illem nevében. Kültelki gyerek lévén, magam is átúsztam hajdan, bár hígabb oldalban, ezen a trágárkodási korszakon, nincsen is erénycsőszi hajlamon, de tény, hogy “az én időm”-ben az értelmiségi, kispolgár-iparos, altiszti és egyéb hasonló családok gyermekei nem voltak részesek ebben, sőt a munkásproletár gyerekeknek is csak a lazábbja, mert csak az utóbbiak éltek és nőttek fel “az utcán”, most és itt pedig minden gyerek utcagyerek. Kerített udvaruk csak a bölcsődéknek, óvodáknak, iskoláknak van, egyébként összefüggő “utca” az egész városterület. Sajnos, szemmel látható, hogy beszédjük durvasága dialektikus kölcsönhatásban van magatartásuk durvaságával, nyerseségével, erőszakosságával. Az egymásközti utcai beszédstílust, és a vele kapcsolatos magatartást a gyerekeknek több, mint fele a családi körben nem használja, iskolában és idegen felnőttek körében sem, a másik fele azonban nem strapálja magát holmi kétnyelvűséggel, kétféle magatartással a köreiken kívülállókkal szemben. Általában a felnőttek iránt gyanakvók, ellenségesek, durvák, és tömegben, sajnos, ellenszenvesek.
Gyerekek sakkoznak /1963
fotó: MTI/Fényes Tamás
Továbbá:
Földszinti lakásom déli ablakai téglalap alakú parkrészletre nyílnak. A parkrészt északról háromemeletes, nyugatról öt- és nyolcemeletes lakótömbök határolják, dél felől napközis óvoda egyemeletes épülete zárja le az alig hatvan méter hoszszú, húsz méter széles területet, nyugat felől egy nagyobb parkrészlethez csatlakozik. Ideköltözésemkor, 1960 végén, kissé zilált állapotban ugyan, de még parkszerűnek mutatkozott. Akkor már nyilván csak továbbfolyó, de előbb megkezdődött harcnak lehettem szemtanúja a jelzett lakótömbökből kiözönlő gyermekek és ellenfeleik között. További három éven át részint az érintett felnőttek igyekeztek a parkrészlet megvédésével némi csendhez és nyugalomhoz jutni, és mások gyermekeit onnan eltávolítani. Nyertek ennek fejében a tizenhaton aluliaktól nyegle, ocsmány, fitymáló megjegyzéseket, és gyakorlati semmibevételt. A saját és mások gyermekeinek eltérő minősítése körül szereztek számos békétlenséget és gyűlöletet. A kivezényelt, többnyire rokkant és öreg parkőrök is szereztek hasonló tapasztalatokat. Az időnként segítségül hívott rendőrszemélyek pedig legfeljebb gumibottal üthették a nyomát a kámforrá váló kiskorú garázdáknak. A Városgazdálkodási Vállalat évről évre újra felásatta, füvesítette, parkosította a vitás területet, sőt több ízben erős facsemetéket és bokrokat is ültetett bele, hogy legalább futballpályának alkalmatlanná tegye. Hasztalan.
1963 nyarára a terület végleg elveszette parkjellegét, sőt a parkosító vállalat nyíltan beismerte vereségét, tehetetlenségét: abban az évben és a következőben már fel sem ásatta a területet. További három éven át szüntelen diadalüvöltéssel végleg birtokba vette a tárgyalt korosztály. A felnőttek idegein túl permanens veszélybe kerültek az ablakok, s egyéb üvegezések is, fű, fa, bokor, facsemete kiveszett a betonná döngölt grundról. S a várospolitikának ilyen beismert, vagy be nem ismert, de tényleges veresége koránt sem egyedüli a város területén, ősz hajszálakat teremtvén a városvezetők fején, és maró savakat a gyomrukban.
1965 őszén, nyilván az érintett felnőttek lázongására, a városi kertészet brigádjai újra megjelentek a már egyszer feladott harci terepen, felásták, s ismét bevetették fűmaggal. Ám az átmenetileg visszahódított terep már korántsem nyerte viszsza parkjellegét, alig kelt ki a fű: az eddig aránylag háborítatlan, csatlakozó parkrészlet már szemmel láthatóan kezdi elveszteni ezt a jellegét, mert a kiszorult partizánosztagok egyszerűen odább tették működési területüket a szükséges méterekkel.
A déli helyzet vázolása után föl kell említenem északi lakásablakaimon át nyert személyes tapasztalataim legerősebbjét. Ebben az irányban 1964 nyarán egy 8-10 tagú, 13-14 éves átlagéletkorú kamaszbandának 16 év körüli vezére szemem láttára ütött le egy idősebb férfit, aki egy szép virággrupp védelmében igyekezett fellépni. A leütés szabályos jobbhorog volt, amint az a nagykönyvben írva van, s amint azt magas szintű ökölvívó mérkőzéseken lehet látni a tv képernyőjén. A következő pillanatban az egész galeri úgy eltűnt a tájról, mintha a talaj szívta volna fel, csak az őszhajú férfi maradt ott, hanyatt, kábultan hunyorogva a fűben.
Mielőtt azonban ítéletet mondanánk, fordítsuk meg az érmet a másik oldalára. Még egy idézet helyi Hírlap egy cikkéből: “Aki végigmegy a városon, utcákon és parkokon, játszótereken és lépcsőházakban, minden elképzelhető helyen rajnyi gyerekre talál. Csak az általános iskolások száma felül van hatezren, s legalább enynyien vannak kisebbek, akik már önállóan futkároznak, s nagyobbak, akik még nem nőttek ki a játékból.”
Az összlakosságnak csaknem a fele tartozik ebbe a korosztályba, amelyikről tények alapján kénytelen a felnőtt lakosság megállapítani, hogy ilyenek a mai gyerekek: garázdák, kártékonyak, fegyelmezhetetlenek, rettenetesek, kibírhatatlanok. A “mi időnk”-ben is voltak “rossz gyerekek”, itt-ott züllöttek is, de nem ilyen tömegestől és általánosan, szinte kivétel nélkül. Ez így tárgyilagosan igaznak is látszik.
Viszont…
Ha sikerül egyénenként, egyszerű közvetlenséggel, nemhivatalosan a közelükbe férkőzni, hamarosan kiderül, hogy 95%-uk semmivel sem “rosszabb”, értelmi fejlettségük, érdeklődésük és ismeretviláguk pedig éppen jóval fölötte áll más tájak és más korok átlagának. Annál gyötrőbben tér vissza a kérdés, mi lehet a konkrét, reális oka, hogy ebben a tervezett, modern városban szinte természetellenes, és csaknem antagonisztikus feszültséggel jelentkezik a tizenhat éven felüliek és aluliak érdek- és igény ellentéte …?!
Némi megfigyelés és töprengés árán rá lehet akadni a lényegi okokra és összefüggésekre.
A dunaújvárosi mai felnőttek gyermekkorában, de az ország jelentékeny hányadán még ma is egész-, vagy fél-mezőgazdasági településformák uralkodtak, tanyák, falvak, terjedelmes parasztvárosok képében. Még nagyvárosaink, különösen az alföldiek is efféle jellegűek voltak, belvárosi magjukat leszámítva, vízszintes terjeszkedés jellemezte őket. Még Miskolc-jellegű ipari és polgári városokban is számottevő területű, bekerített udvarok tartoztak a túlnyomóan földszintes lakóházakhoz, de még Budapest peremkerületei is ilyen jellegűek, sőt a pesti proletár-bérkaszárnyák vidékén is volt annyi lazaság, hogy az utcák, foghíjak, grundok korántsem voltak parkírozás címén kivonva az ott lakó gyerekek életteréből.
Hozzávetőleges számításom szerint országos átlagban legalább 200 négyzetméter garázdálkodási kifutó terület jutott fejenként a 16 éven aluliakra. Azokon nem is kellett, többnyire nem is lehetett rajokba, vagy hordaszerű sereglésekbe verődve keresni a fölös energiák levezetési lehetőségeit. Páviánüvöltésüket elporlasztották és felszívták a távolságok, kisebb kártételeiket a széles és változatos terepen alig lehetett észrevenni, magatartásuk senki számára sem tömörült kibírhatatlanná, ugyanezért senki, soha, sehol nem indított kollektív önvédelmi hajszát ellenük, s ugyanezért bennünk sem csírázott ki a felnőttellenes kollektív dac, sőt ösztönös vagy tudatos ellenállás. Itt viszont ténylegesen és riasztó mérvben ez is kifejlődött.
Ez az új város kisebb méretű alföldi falunak megfelelő települési területen kb. 40000 léleknek ad állandó lakhelyet. Ez csak úgy lehet, hogy terjedelme vízszintes helyett függőlegesre változott. És a további tendenciák még inkább az ég felé mutatnak. 4-6-9 szintes lakóépületek emelkedtek, s épülnek akkora talajszinti alapterületen, mint egy kis-közepes régimódi parasztudvar. De jól jegyezzük meg, hogy ez a parasztudvarnyi alapterület átlagban legföljebb 3-4 gyermeknek a kifutója volt, itt pedig minimálisan harmincé, maximálisan száznál többé – volna. Ha nem volna beépítve magával az idézett épülettel. S ha az épületek közvetlen környéke nem volna egyik felől közforgalmi útként aszfaltozva, másik felől már a fal tövétől egy méternyire mindenütt gyepesítve, bokrosítva, fásítva, virágosítva. Ilyképpen a lakás természetes körzetében nemhogy kétszáz, de két (kettő) négyzetméter kifutó sem jut egy gyermekfőre, sőt talán egy sem.
A városban a minősített játszóterek száma meghaladja az országos átlagot, de ha kétszer, vagy háromszor annyi volna, akkor sem juthatna, mindent összevéve 5 négyzetméternél több kifutó terület egy-egy illetékes főre. Annyi és olyan semmi esetre sem, ahol a 16 éven aluli emberlény magánéletének nélkülözhetetlen zömét megélhetné, saját magának, a felnőtteknek és a közvagyonnak folytonos veszélyeztetése nélkül.
Az eddig látható tények szerint sem a lakás-, bútor- és várostervezők, de még pedagógusok, sőt pszichológusok és filozófusok sem hajlandók komoly következményekkel tudomásul venni, hogy a gyermeknek is van, sőt kell, hogy legyen magánélete, vagy legalábbis igénye rá. S talán erősebb, mint a felnőtteknek. Magánélet nélkül a felnőtt is sivár robotemberré válik. Mit ér az olyan felnőtt élete, akinek sem szerelemre, sem házastársi gyöngédségre, sem spontán barátkozásra, semmiféle művészetre, de még csak az ultipartira, valami hobbyra, vagy éppen meccsnézésre sincs igénye, vagy lehetősége, hogy a felnőtti magánéletnek csak néhány elterjedt motívumát említsem! Vagy aki megelégszik vele, hogy a felsoroltak pótlékaként a társadalmi vagy politikai vezetőség vezényelje ki érzelmi és kulturális fejadatok felvételére…?! S hogyan lehessen a gyermekből kívánatosan egyensúlyos életű felnőtt, ha szervesen, folyamatosan nem nő bele, nem tanulja meg tapasztalatból érzékelni a magánéletnek a szervezett munkához, valamint a nyilvános közélethez viszonyuló arányait?! A 16 éven aluliaknál nem a “szerelmi” magánéletre utalok, bár 14 éven felül már ennek az első, naiv bimbózásait sem okos dolog kiölni, de saját gyermekkoromból is nagyon jól tudom, hogy az önálló mozgás- és beszédkészség éveitől kezdve vannak a gyermeknek kisebb-nagyobb egyéni vágyai, igényei, céljai, ötletei, tervei, amikről gyakran ő maga is tudja, hogy az a felnőttek szemében nevetséges együgyűség, értelmetlen, fölösleges, mégis makacsul, sőt kétségbeesetten tud ragaszkodni hozzájuk, és ahhoz is, hogy azokat felnőtti beavatkozás nélkül, maga választotta helyszínen, maga választotta pajtások körében valósítsa meg. Ezeknek a folyamatos lehetetlenülése okvetlen traumát okoz, sőt egyéni véleményem szerint egyik fontos összetevője manapság világszerte hánytorgatott társadalmi veszélynek, az “elembertelenedésnek”, “elidegenedésnek”, vagy puhább meghatározással: az emberélet elbürokratizálódásának. Vagy éppen ellenkezőleg: a gyermekek részéről a felnőtt társadalommal szembeforduló, kollektíven ellenséges magatartásnak…
A városban az országos átlagot meghaladó mértékben és minőségben épültek és épülnek iskolák, bölcsődék, többnyire napközi otthonos óvodák, ezeknek fölszerelése és személyi ellátottsága nem rosszabb az országos átlagnál. Igaz, a népgazdaság szűkös teherbírása folytán a városvezetőség erőfeszítései ellenére is, még mindig kevés. Az iskolákban két, sőt három műszakos oktatás folyik, az országos átlagnál szintén nem rosszabb eredménnyel. Még az iskolailag kalkulusozott magatartási jegyek átlaga sem rosszabb az átlagosnál. Vannak tanulószobás napközi otthonok, vannak úttörő szervezetek, és általában minden, ami helyet, keretet és módot ad a gyermekek nyilvános közéletének. Nem szólva arról, hogy ezek az intézmények korántsem bírják fölvenni a 16 éven aluliak teljes létszámát, de ha mindet felvennék is, akkor is éppen úgy hiányoznának a gyermekek magánéletének lehetőségei, mint ahogy jelenleg hiányoznak, pontosabban szólva: csak a felnőttek számára kibírhatatlan garázdaságok árán közelíthetők meg. Megemlítve még azt is, hogy ha a szóba jöhető szervezetek és intézmények az illetékes korosztály minden egyedét fel is tudnák venni, akkor sem tudnák a gyermekeknek az alváson, iskolán, lecketanuláson és egyéb közéleti elfoglaltságon túl fennmaradó minden idejét be és kitölteni.
Járókelők a Sztálin úton /1959
fotó: MTI
S ha netán azt mégis sikerrel kísérelnék meg, az még vészjóslóbb lenne: a falanszterkorszak kezdete. Vagy pedig a gyermektársadalomnak minden eddiginél anarchisztikusabb ellenállását termelné ki. Szerény véleményem szerint a társadalom biológiai egészségének és fejlődésképességének lélektani alapfeltétele, hogy a benne élő személyiségek köznyilvános és magánélete kellő arányban álljon egymással. Az erre vonatkozó igény, mint már mondtam, a gyermekben legalább olyan erős, mint a felnőttben. Az arány és egyensúly a szocializmus számára megvalósítható.
Sajnos, az arány és egyensúly egyelőre, a felnőttekre vonatkozóan is inkább csak szándékokban nyilvánul meg, még a szocialista városnak nevezett Dunaújvárosban is A felnőttekre vonatkozóan a lakás-, bútor- és várostervezés sok tárgyilagossággal, jóindulattal, sőt lelkesedéssel igyekszik a mondott arány és egyensúly anyagi formáit megteremteni. Az igyekvés azonban eleddig önvédelmi, sőt visszavonuló helyzetben van a népgazdasági teherbírás más természetű igénylőivel szemben. A lakás-, bútor- és várostervezés elvi alapjai nem mozdultak el eléggé a kapitalista szinttől, olyan értelemben csak, hogy civilizált minőségben adják a dolgozó embernek a védő fedelet és falat, sőt számos tisztasági és kényelmi berendezést is, de mégis inkább csak bizonyos emberlétszámnak a munkaidőn kívüli elhelyezésére, némi humorral szólva: tárolásra szolgálnak, mintsem hogy a változott, fejlődő, egyensúlyos és arányos társadalmi életritmusra adnának ösztönzést és lehetőséget.
Vakációzó gyerekek Sztálinvárosban. Jobbra a Vigadó Étterem. Az épületen az átjáró a Liszt Ferenc Kertbe vezet /1960
fotó: MTI/Vadas Ernő
Felismerhető elvi tendencia a lakás-, bútor- és várostervezésben jelenleg csak egy van: mennél kisebb helyen, mennél kevesebb ráfordítással mennél nagyobb számú “tároló objektumot” létesíteni, ha és amennyiben pedig a cél puszta racionalizmusához civilizációs és kulturális pluszok járulnak, akkor ezek is kizárólag felnőtti igényekhez vannak szabva. Vagy ha látszólag a gyermekek igényéhez, akkor is teljesen a felnőtti észjárás szerint. Az adott körülmények közt a gyermekeknek úgy kellene élniök, ahogyan azt a felnőttek a saját ízlésük, életbeosztásuk, kényelmük érdekében elképzelik.
Ez ok miatt a minimális terjedelmű, s még kényes berendezési tárgyakkal többnyire túlzsúfolt lakásokban a gyermek már eleve és elvileg is elhelyezési és ellátási tehertételként jelentkezik. Már a családtervezésnél is. Ha pedig már megszületett, esetleg itt-ott több példányban, akkor egy kis túlzással, de általánosan már ellenfélként kell kezelni.
Buza Antika villanyvasútjával játszik családjának új építésű panellakásában. /1960
Fotó: MTI/Bárándi István
Attól kezdve, hogy a gyermek eléri a maga lábán járás képességét és annak életörömét, és amikor az első ellenőrizhetetlen pillanatban a virágvázával együtt lerántja a horgolt csipke, vagy nájlonterítőt, rádönti a virágállványt a hatezer forintos TV képernyőjébe, a tejet a fényesre csiszolt parkettre és drága szőnyegekre, idők jártával (rossz szándék nélkül, de belső mozgáskényszertől hajtva) összerugdossa, öszszekarcolja a fényes bútorfelületeket, bemaszatolja a falakat, megsántítja az ajtókilincseket, leveri a falszögleteket, becsípi az ujját az ajtónyílásba, kinyitja és úgy felejti a vízcsapokat, életveszélyesen szereli le a fali konnektorokat, eloltja, majd újra kinyitja a konyhai gázcsapokat, satöbbi, satöbbi, tízezer satöbbi, mindaddig, míg…
Míg a legbéketűrőbb szülőben is kialakul a végső meggyőződés, hogy a modern dunaújvárosi lakás gyermek, vagy éppen gyermekek tárolására nem alkalmas. Tönkremegy bele a lakás, a berendezés, a szülők idegzete, sőt a gyermek idegzete is nyűgössé, nyavalyássá válik, mert ketrecbe zárt rabnak érzi magát, futkosni, rikoltozni, élni szeretne, de minden két lépés után falak, szent tárgyak és tilalmak állják útját…
Megszületik a szülői felszólítás:
– Menj le, drágaságom, a többiekhez játszani! De csak a házunk fala mellett! Messzire el ne merj csavarogni!!
A felszólítás első renden olyan szülőktől származik, akik maguk még falusi netán tanyasi, vagy kisvárosi esetleg külvárosi környezetben nőttek fel, ahol is az épeszű és ép testű gyerekek a világ teremtése óta nem szoktak a lakás belsejében élni, legfeljebb aludni. Nem is szólva azokról, akiknél a régi fajta szegénység kényszerítette a szülőket, hogy a gyermeket már 8-10 éves korában, vagy még korábban házon kívüli munkára fogják vagy küldjék. A dunaújvárosi szülők kétharmada ilyen örökségű.
De más örökségű szülők is rákényszerülnek erre, még azok is, akiknek gyermekei a nap jelentékeny részében, az iskolaidőn túl is napközi otthonokban és egyéb intézményekben nyernek tömegtárolást. Sőt ezeket a gyerekeket robbanásszerűen veszi elő a magánélet vágya, a megrövidült időben megduzzadt igyekezettel próbálják kiegyensúlyozni a huzamos és elég kedélytelen köznyilvános tenyésztést. Ennek bizonysága, hogy elviselhető időjárás esetén még teljes sötétségben is este 8-9 óráig folyik a lakóház környékén a három éven felüli és tizenhaton aluliak elviselhetetlen rohangálása, üvöltözése rajcsúrozása. A késői zárórának alig enyhítő körülménye, hogy viszont tavasszal-nyáron-ősszel már reggel hatkor elkezdődik.
Az éven aluliak zöme s a 12 aluliak egy része engedelmesen tartja magát a szülői rendelkezés ama passzusához, hogy ne távozzék messze a házfal környékétől, változatos csoportosulásokban csordogálnak össze a babilonépületek tövében, és “népsűrűségük” következtében különösebb szándékosság nélkül aprítják miszlikbe a csendet a környéki felnőttek idegzetét valamint a hatósugárba eső bokrokat, virágokat és gyepeket. Számos kivételek létét bizonyítja viszont, hogy pl. a közvilágítási testek folyamatos lelövöldözése a lakásoktól nagyobb távolságban is kis bandákba verődött 8-10 évesek specialitása. Igaz, hogy közveszélyes a görkorcsolyázás és kerékpáros rohangálás is.
A 12 éven felüliek már eleve nem veszik komolyan a fent írott szülői alapelvet. Talán az illető szülők maguk sem. Annál inkább nem, mert meghökkentően elterjedt és terjedő szokás, hogy ahol mindkét szülő munkába jár, ott nappali időben, valamelyik szülő hazatértéig egyszerűen kulccsal kizárják a gyermekeket a lakásból, a lakberendezés megvédése érdekében. Akár napközis a gyermek, akár nem. Bölcs belátásukra bízva, hogy miként kárpótolják magukat az elzárt édes otthonért.
Itt már azonban külön kell venni a lányokat. A kamasz korhatár alsó küszöbe alatt semmi különbség sincs lányok és fiúk között, legfeljebb a lányok visítozása még élesebb és fülsértőbb, mint a fiúké. A kamaszodás során a nőneműek egyre láthatóbban különválnak a tárgyalt korosztály tömbjétől. Elsősorban is a nőiesedéssel párhuzamosan “háziasodnak”, a felnőttek pártjára húzódnak át, például az aktív segítségükkel rendben tartott lakás és lakberendezés védelmében. Őket már nem zárják ki a lakásból, ők azonban fiútestvéreiket általában és annál inkább. Ilyen helyzetükkel párhuzamos az a törekvésük, hogy immár nem garázdálkodó és üvöltöző kölyköknek, hanem nőknek akarnak látszani. Talán az egész embertörténelemben sem fordult még elő, hogy a kamasz lánynemzedék ilyen tökéletesen lemásolta volna a felnőttek divatját, öltözködésben, hajviseletben és tűsarokban egyaránt. Természetesen a szülők “modern gondolkodása” és egymással versengő majomszeretete segítségével. A divatmajomkodás elleni felszíni eredményekkel küszködnek az iskolák és a köznyilvános gyermekszervezetek, a kamaszlányok “magánéletében” azonban ez az “elnyomás” inkább csak erősíti a tilos utáni vágyat, lázasan keresi és meg is találja a kivirágzási alkalmakat. Különben ez a tünet inkább csak mosolyra méltó, mintsem veszélyes és kárhozatos. A kamaszlány korosztály legkényesebb veszélye, a túl korai nemi élet felé való kisiklás (legalábbis a felületileg észlelhető tények szerint) százalékosan semmivel sem rosszabb az országos átlagnál.
A 12 és 16 év közötti kamaszfiú nemzedék helyzete azonban, belülről érzékelve, egyenesen keserves, sőt a jövőre nézve fenyegető, szinte rákényszeríti a benne levőket az anarchizmusra, elembertelenedésre, elidegenedésre. Alaphelyzetük fő jellemzője az eddig mondottakon még túl, a felnőttek könnyed malomkő-filozófiája.
– Te már nem vagy gyerek, több eszednek kell lenni! – hangzik a lesújtó ítélet, ha a kamasz gyermekhez illően viselkedik. Ha azonban az ítélő intelem megszívlelése folytán a kamasz felnőtti jogállás illúziójában gondol, cselekszik, esetleg csak kérdez valamit, ami az illetékes felnőttnek kényelmetlen, máris csattan a homlokegyenest ellenkező istenítélet:
– Te még gyerek vagy, fogd be a szád és húzd meg magad, míg szépen vagy…!!!
Naponta ezerszer hangzik el, és teljesedik tényekké ez a kétarcú ítélet, kizárólag a felnőttek spontán hatalmi helyzetének erkölcsi és jogalapjával. Sem a szülő, sem a pedagógus, sem a parkőr nem méri és gondolja meg, micsoda dacot, anarchiát, sőt felnőttgyűlöletet vetett el a különben is túlérzékeny kamaszlélekben. És ki a bíró, aki itt a felek között egyértelmű és tárgyilagos ítéletet mer mondani?!
Dunaújváros /1962
fotó: MTI/Járai Rudolf
Hiszen alapjában véve nem is lehet, és nem is kell ítéletet mondania. Töprengeni kell. Mélyen és felelősen. Többek között azon: vajon elég-e abban reménykedni, hogy az urbánus életforma régi menetrendje szerint, a fiatal városban is, belátható időn belül úgyis a minimumra hanyatlik a gyermekek arányszáma, vagy esetleg valami egyebet is lehetne tenni…?
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
