Mozidélelőtt V. – Legenda a vonaton

LEGENDA A VONATON

Friss, életrevaló öt­letből született film. Hogy legen­da-e csakugyan? A szó kicsit tréfálkozó, idézőjeles értelmében mondhatjuk annak is. Inkább afféle anekdotafüzér, amely a legmélyén rokonságot tart a költé­szettel. Nem túlzás. Aki fogékony rá, megérzi a filmből, hogy a mi köz­napi munkás életünk csaknem magától, keres­gélés nélkül is megtermi a költészet igazát, szép­ségét és örömét. Jó, hogy Rényi Tamás, a fiatal rendező első filmjével így rátalált erre az érzésre, erre a hangra. Jó és ígé­retes.
A mű érzékeltetésére sem kell mindenáron az irodalomhoz fordulnunk. Mert film ez elsősorban. Film a maga természetes módján. Ami pedig ter­mészetes, az ismerős is. A miénk.
Öt ember szalad a pá­lyaudvarról éppen kigördült vonat után, egy or­szágjáró szerelőbrigád tag­jai. Nagynehezen még felkapaszkodnak. De már minden ülőhely foglalt, pedig fáradtak, nagyon leülnének. Trükkhöz kell folyamodni. S ebből ke­rekedik a film. Mesélni kezdenek, és sorra mind­egyik mesélőnek egy kis ülőhelyet szorít a hallga­tóság. Igazat mondanak? Lódítanak? A fontos az, hogy az alkalmi legen­dák mélyéről előtárulko­zik az igazság, a nem ép­pen merőben új, nem is korszakos felismerés, de olyasmi, ami nélkül a ma emberének élete elképzelhetetlen. Az emberi összetartozás új formái vannak kialakulóban a mi társadalmunkban, s a filmen ebből a ki­alakulásból szemmel kö­vethetünk valamit. Lehet, hogy a turpisságokban akad némi túlzás, ám egy belsőbb vallomás őszintén és minden ha­miskodás nélkül tör elő: nem legendák hősei vagyunk mi, de emberek. Olykor a megnemértés furakszik közénk, máskor vétkek és hibák keresz­tezik az utunkat, de mi ezeknek az összeütközé­seknek a tüzében is nö­vünk és emelkedünk. Mi úgy erősödünk, hogy né­melykor észre sem vesszük, amint szorosabbá fűződnek bennünk és kö­rülöttünk a közösségi szálak.


Pécsi Ildikó és Suka Sándor

Nagy mondanivalóval nem lep meg bennünket a “Legenda a vonaton”, igazzal és helyénvalóval annál inkább. Eszünkbe sem jut eszmei igazságo­kat latolgatni, olyannyira önmagától értetődően a jobb erkölcs, a tisztább gondolkodás irányába hangol mindegyik kis tör­ténet. Tanmeséket lát­nánk? Ugyan. Egyszerű epizódokat életünk sod­rából. Az élet sodra ná­lunk pedig előrehalad a jobb és tisztább felé. Nagyon nehéz művészi fel­adat erről egyszerűen, póz nélkül, agitációs nyomósitás nélkül tanúskod­ni. Rényi Tamás megpró­bálta, és a siker nem is szegődött el mellőle. Ren­dezői stílusát nem aggat­ta fel jövevény-elemekkel, ahogyan az nálunk gyakorta megtörténik. El­lenkezőleg, hagyja hatni a maga stílusára a tarta­lom, a mondanivaló belső formáló erőit.
Nem volna helyes túl­becsülni Rényi Tamás érdemét. Sok még a ta­nulmány jellege annak, amit vászonra visz. De máris feltűnő, hogy egy­általán nem bizonytalan kezekkel dolgozik. Hatá­rozott elképzelések és célkitűzések jegyében ke­res és kísérletezik, – s ez a merészebb előreha­ladáshoz is nélkülözhetet­len. Rényinek ez az első filmje is széles kaput nyit a nagyobb művészi tet­tek és vállalkozások előtt. Aki szeret egy ki­csit a művészet jövőjébe pillantani, az minden bi­zonnyal érdeklődéssel né­zi meg az ilyen minden meghökkentés nélküli út­keresést és kísérletezést is. Mindezt el kell mon­dani azoknak, akik az újat csak a forma elsza­badulásában látják. Min­den nagy művész Keleten és Nyugaton, a sokat em­legetett Antonioni, Bergman, vagy Wajda olyan képi formákkal tudják körülölelni mondanivaló­jukat, hogy anélkül tel­jesen idegenül és értel­metlenül hangzana, amit mondanak. Rényi semmi­ben sem hasonlít a nagy külföldi példaképekre, csak abban az egyben, s már most fiatalon is, hogy a látványt teljesen a mon­danivaló szellemének ré­szévé teszi. S mintahogy a sajátja a mondanivaló, ugyanúgy sajátja a képi látásmód is.
Miért mozog Rényi olyan otthonosan a mi mai korunk munkáséle­tében? Mert képes megte­remteni tulajdon képeivel is ezt a korszerű ottho­nosságot. Ismerősek a film alakjai, ismerősek a tulajdonságok is, ame­lyekkel jellemzi őket, de amitől leginkább ismerő­seinkké válnak, azok ép­pen az új vonások, amelyekkel kiegészíti a port­réikat. Arcukra rávetődik az újonnan épülő környe­zet visszfénye is. Ismerő­sünkké avatja a rendező a mai munkásélet még kevéssé ismert környezeti képét. Beleépíti a törté­netek hangulatába és le­vegőjébe az új gyárak szerkezeti és architekturális vonalait. Ettől a képtől valamelyest meg­újul a benneélő ember is. S ezzel Rényi egyszer­smind továbbépíti ezt a képet, s benne a munkás új művészi megjelenítési módját. Bizonyítja ezáltal is, hogy a munkásember, mint a művészi ábrázolás alanya, a munkának és a munka szinterének mű­vészi ábrázolásával szer­ves kölcsönhatásban, iz­galmas és színes drámai hőssé teljesedhet, s a leg­általánosabb emberi, erköl­csi mondanivaló kifejezé­sét is bátran magára vállalhatja, aminthogy a való életben vállalja is.


Lőte Attila és Pécsi Ildikó

Nem mondtunk el még mindent, amit Rényi munkájáról elmondani érdemes. Azt például, hogy nála a kísérletezés egyáltalán nem független attól a törekvéstől, hogy a nézőnek eleven szóra­kozást nyújtson. Benső­séges és rokonszenves szórakozást. Három törté­netet az anekdótázó, tré­fálkozó játszásmódnak szentel. Az első Doktor­ról szól, a brigádvezető­ről, aki begőzölt tisztsé­gétől és nagy garral hajtja munkára társait. A visszavágás nem is ma­rad el. Egy kis bohózatos íz is vegyül ehhez az anekdótához: a női zuha­nyozó ablakánál a maguk kis “Tv-adására” lesel­kedő férfiak. Nagyon ta­láló az elméleti tudását fennen fitogtató kis pozőr brigádvezető megcsúfoltatása a “konkrét” hegesztéssel. S nem ke­vésbé mulattató a részegségi história a kohó belsejében. Egy szépen, tehetséggel megalkotott dramolett társul negye­dikként a novella-sorhoz a mában is még mételyező faji előítéletről. Az utolsó történetben helyet kap a szerelmi rivalizá­lás.
Sokféle érzést, hangu­latot elegyít a film. A történetek önállóak, de mégsem válnak külön. A főhősnek, Karlónak a jel­lemfejlődése például szép ívben bontakozik ki előt­tünk az öt történet szé­lesedő áramlásában. A filmnek hol ez, hol meg amaz a hőse kerül az előtérbe, és végül is mindegyik szereplő egyéniségét jól megismerjük. Erénye a filmnek, hogy a gyárakban, a főszerep­lők körül a szokásos staffázs nélkül is az élet, a munka lüktetését érezzük, talán mert a látványban, a nézőpontban rejlő új­szerűség mindig “kitölti” számunkra a vásznat, nem hagy bennünk hiányérzetet. Itt-ott azonban, leginkább az utolsó epi­zódban, már elmerevíti a képet, hogy a brigádta­gok szinte elválaszthatat­lanul egymással tarta­nak. Ott ez már állóképszerű.


Szirtes Ádám és Garas Dezső

A rendező munkájá­ban észlelt kisebb hibák mégsem csorbítják a kel­lemes össz-élményt, és a dicséretet, amely az egész film erőszakoltság és mesterkéltség nélkül is kor­szerű felfogásáért meg­illeti. Még itt-ott észre­venni a gyakorlatlanság jeleit, de ez csak a sab­lonok követésével volna elkerülhető, az pedig rosszabb a botladozásnál.
Nem tehetünk mást, sajnáljuk, hogy a film írója a nyilvánosság előtt nem vállalta művét, s így a forgatókönyv jelesebb vonásaiért nincs kit dícsérnünk. Annál lelke­sebben ismerjük el For­gács Ottó első munkáihoz képest magasan kiemelkedő operatőri telje­sítményét. Az ő nevét többször is meg kellett volna említeni már a rendezőé mellett, amikor a képi megoldások újsze­rűségéről és stílszerűségé­től esett szó.


Madaras József, Sztankay István, Sinkovits Imre

A színészi munka értékeléseként hadd dicsérjük meg először az együttes munka összeforrottságát. Sinkovits Imre, mint Karló, megszokott mar­káns játékát produkálja, ez erénye alakításának, de már-már kissé korlát­ja is. Bánhidi László, Madaras József, Sztankay István, Suka Sándor, s mind közül a legfiatalabb: Koncz Gábor ala­kításai a legerőteljesebb színfoltjai a filmnek. Pécsi Ildikó örvendetesen fejlődött a “Pesti házte­tők” óta, de még több színt kellene önmagában kifejlesztenie.

Sas György

Részlet a filmből:

Megjelent: Film, Színház, Muzsika – 1962. augusztus 17.

 

Dunaujvaros