Somogyi Néplap – 1951. október 16.
ÚJ VILÁG, új élet, új emberek, az ember nem kívánkozik szülőfalujába. Vonatra szálltam, éreztem, hogy az egész város mindenki, aki ott él, velem jön. A lenyugvó nap vörös sugarai megcsillantak az ablakokon, hol mosolygó arcokon az öröm mosolya, a munka vágya égett.
Hét hónapja múlt, hogy Dunapentelére kerültem. Szülőfalumban, Péterhidán hét hold földön gazdálkodtam tizenkétéves fiammal, lányom még csak tíz éves múlt, feleségem egészsége nem szolgált kitünően, édesanyám már a hetvenedik évet gázolja. Bőven jutott a munkából, de eredményt felmutatni nem tudtam.
ÉLESEN ÉL emlékezetemben a Horthy-fasizmus huszonöt esztendeje. Nem jutott más, csak munka, meg a munka, a végrehajtók, a csendőrszuronyok, mint minden magamfajta dolgozó parasztnak osztályrészül. Sokszor elkeseredésemben a eke-szarvára borultam és tehetetlen dühömben a lovakon töltöttem ki bosszúm. Tudtam, hogy ez nem mehet sokáig így.
Eljött az idő, amikor az élet útja megnyílt előttem, mint annyi dolgozó előtt. Nagyot szívtam a friss levegőből és szállt gondolatom, alkotás. Vágyam fellángolt. Tudtam és éreztem, szabad vagyok. Új életet akartam kezdeni, mint harmincöt évvel ezelőtt, amikor Pestre kerültem inasnak, de akkor más volt a helyzet. Alkotni akartam, valami újat, szépet és most itt az idő.
MÁSKÉPP TÖRTÉNT minden, mint ahogy a falu ellenségei, a kulákok hangoztatták. – Ne menj Ferkó, mert ott úgy sincs semmi, még a megélhetésed sincs biztosítva. – Hazug rágalom volt minden. Bámultam és nem tudtam hova lenni a csodálkozástól, amikor megláttam a nép alkotásainak hirdető oszlopait. A gyönyörű munkáslakások, az épülő részek, mind-mind népünk erejét hirdette és az egyre jobban fokozódó ütem meghazudtol minden rágalmat, amit népünk ellenségei szórnak ránk.
Épül és erősödik országunk Dunapentelén, ahova úgy indultam el, hogy ebből a harcból még jobban kivehessem a részem, hogy végre megmutassuk a világnak, hogy mire képes egy nép, mely szabad hazában, szabad emberként élhet és alkothat. Tudtam azt, amikor elindultam, hogy nem a Weíss Manfrédeknek, a tőke zsarnokainak, a népnyúzó nagyuraknak építek, hanem az ezer éven át sokat szenvedett, de ma már szabad hazában élő nemzetnek, magamnak építek.
Épül Dunapentele /Bauer Sándor képei
“Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…”
EZEKKEL a gondolatokkal indultam el az új élet szebb és boldogabb útján. Örömmel kezdtem munkám. Nem sokkal később feleségemet és kislányomat is felvittem és így közös erővel kezdtünk újabb munkánk elvégzéséhez. Feleségem a kórházba került mint szakácsnő, ebben a minőségben dolgozik ma is. Először az építkezéshez kerültem. Brigádunk mind erőteljes fiatalokból tevődött össze. Teljesítésünk állandóan 100 százalék fölött volt. Ez keresetünkön meg is látszott. Kitárult most először előttem a tanulás lehetőségének kapuja.
LÁNYOMAT az új iskola új könyvekkel várta. Sokszor elgondoltam, milyen szép az ifjúság élete most és szomorúan jutott eszembe az én fiatalságom. Tanulásról akkor szó sem lehetett. Meg hát az ember nem is tudta miért tanul. Ha tanult is, azt akarta, hogy valami legyen belőle, meg kellett tagadni saját osztályát, ki kellett szolgáltatnia magát az úri rend érdekeinek. Ezt nem akartam. Boldogan öleltem magamhoz a csitrit és elmondtam neki szomorú fiatalságomat, örömmel telt szívem és szemem csillogott, hogy milyen boldogan tanul.
Telt az idő, többször voltam otthon. Beszéltem barátaimmal, – elmondtam nekik, milyen az élet nálunk. Van mozi, ahol a dolgozók szabad idejükben megismerkedhetnek a kultúra legújabb vívmányaival, a testvéri népek építéseivel. Rendelkezésünkre áll könyvtár és minden olyan szórakozási lehetőség, amit egy ember munkája után megérdemel. A népboltok tele élelmiszerekkel, ruhákkal, szóval minden, ami szemnek, szájnak tetszik. Így gondoskodik államunk ma a dolgozókról, akik becsülettel végzik munkájukat.
BECSÜLETTEL kivettem én is részemet a második békekölcsönjegyzésből, hiszen ez minden magyar embernek becsületbeli kötelessége. Jelenleg a tűzálló tégla-gyárnál raktárban dolgozom, idősebb vagyok és könnyebb munkabeosztást kaptam. Fizetésem, igaz, kevesebb lett, havi 560 forint, de amellett feleségemmel együtt 1000 forint békekölcsönt jegyeztem.
Tudom és érzem, hogy ez a pénz, amit kölcsönadtam dolgozó népünk államának, ezerszeresen visszatéríti. Visszatérül egyrészt nyeremény formájában, másrészt minden tégla, minden szeg, minden iskola, amit ebből a pénzből gyártanak, építenek, az enyém is, mint minden, ami ebben az országban van. Traktorok, amik a faluban a dolgozó parasztságunk munkáját könnyítik. Ebből a pénzből készül Dunapentele, az én városom is, ahol nemsokára folyik a drága magyar acél.
Horváth Ferenc
Dunapentele
A bejegyzés a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.
