Magyar Nemzet – 1953. augusztus 2.
REGGELTŐL ESTIG SZTÁLINVÁROSBAN
Tombol a kánikula: árnyékban 39 Celsius-fokot mutat a hőmérő higanyléce. Sztálinváros felett órákig se moccan leheletnyi szél s ha mégis kél a Duna felől egy-egy röpke fuvallat, az sem hűsít: csak a forró, vastag löszport kavarja. Az ember azt várja, mikor fut árnyékba a víztorony-góliát… De nem moccan az óriási vasbeton-gomba: szétvetett cementlábain áll, csak áll, mint az öröklét silbakja.
Május 1. utca /1953
fotó: Fortepan / Sattler Katalin
Egyetlen hely van csupán az egész Újvárosban, ahol elviselhető az iszonyatos meleg: a Nehézipari Beruházási Igazgatóságon. Valamivel enyhébb a levegő: ajtók-ablakok sarkig kitárva, a gyönge huzat bágyadtam tépdesi láthatatlan ujjaival a függönyök kifakult szövetét. Nemcsak a hűsebb klíma kedvéért érdemes bemenni, igen érdekes dolgokat tud meg odabent az újságíró. Példának okáért: Borovszky Ambrus, a Nehézipari Beruházási Tröszt igazgatóhelyettese elmondta, hogy a múlt hét derekán vette át a tröszt igazgatósága a Sztálinvárosi Erőmű első kazánegységét. Ez azt jelenti: sok-sokezer megawatt elektromos energiával bővült az országos villamoserőhálózat; még több áram pörgeti a gyárak gépeit s még több villanykörte gyulladhat föl szerte a hazában…
Sebestyén János, a tröszt igazgatója büszkén újságolja, hogy augusztus hó folyamán öt olyan gyönyörű s nagy üzlethelyiséget adnak át a forgalomnak, amelyeknek még Pesten is alig akad párja. Textil, Csemege, Állami Áruház, kávéház, étterem nyitja meg dús választékkal kapuit az egyre igényesebb közönség előtt. Nyolcvan ággyal bővítik a kórházat s ősszel elkezdik a nagy, négyszáz ágyas új kórház építését is, amely nemcsak Sztálinvárosnak, hanem egész Fejér megyének is díszére válik.
Sztálin út /1953
fotó: Fortepan/Sattler Katalin
Épül a Kokszolómű
A felvonulási város ideiglenes épületeinek szebbé, otthonosabbá, jobbátételére hatalmas összeget fordít a Beruházási Tröszt: tízmillió forintot áldoznak, hogy ezután minden sztálinvárosi dolgozó, akinek még nem jutott végleges lakás – amíg kap, addig is otthon érezze magát.
Az ám, a lakás! Elmondják azt is: csak ebben az évben ezerhatszáz újabb egy-két-három szobás, összkomfortos lakást adnak át az építőipari trösztök a Beruházási igazgatóságnak s még ebben az esztendőben annyi új lakóház építését kezdik meg, hogy arra példa még nem is volt, mióta elkezdték Sztálinvárost építeni. Kell is, mert ebben a pillantban még “sok az eszkimó és kevés a fóka!”, magyarán: több az igénylő, mint a kiutalható lakás. Az új kormányprogramm segít majd ezen a problémán is.
Borovszky Ambrus kedves mosollyal újságolja, hogy a “legifjabbak”-ról sem feledkeztek meg: augusztusban száz főre szolgáló óvodát és hatvan személyes bölcsődét adnak át s szeptemberben ugyancsak ugyanennyit építenek a kicsinyeknek. Ilyen zsenge korú emberpalánta is sokkal több született Sztálinvárosban, mint amennyivel első időkben kalkuláltak.
Aztán hirtelen szóba kerül valami, amitől menthetetlenül felforr a levegő a lefüggönyözött szobában is: a Kokszolómű! Mennyi minden belefér egy egyszerű mondatba. Borovszky Ambrus azt mondja róla: Sztálinváros legfontosabb építkezése és Sebestyén János így folytatja: a legbonyolultabb is. Ilyet még soha nem építettek Magyarországon!
Sztálin Vasmű /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
Annál is inkább, mert… talán meg sem tudtuk volna építeni. Ekkora feladat még nem nehezedett sem magyar tervező, sem kivitelező mérnök vállára. Arasznyi vastag köteteket töltenek meg a tervrajzok, megint újabb köteteket, a részletrajzok s ismét másikakat a bonyolult technológiai folyamatok leírása. Ha nincsen a Szovjetunió – kátyúba került volna a Sztálin Vasmű szekere, de… nem történt semmi hiba: a nagyszerű gyárkomplexum terveit és megépítésének gyakorlati tapasztalatait átadták a kiváló szaktudású szovjet mérnökök. A sztálinvárosi kokoszolóműhöz hasonló sok gyár dolgozik a Szovjetunióban.
Szovjet segítség Sztálinváros tervezésénél
Mindig roppant érdekes dolog: a terveket megelevenedve látni, mikor a kék-fekete, laikus számára kuszának tűnő vonaltömkeleg hatvan-nyolcvan méter magas vasbeton-kolosszusokká válik s beborítja a földet és eltakarja a felhőtlen eget. Sokszor éltem már át ezt a fenséges érzést, de így még nem fogott meg sohasem a nagyszerű pillanat varázsa, mint amikor Jäger Tamással, a fiatal, nyurga létesítményi ellenőrrel befordultam a kokszolómű elé.
Ámulatból bámulatba esve baktatok a nap csörgő, forró, olvadt aranyzáporában.
Halk távoli duruzsolás kísérőm minden szava. Furcsa, de igen érdekes, amit mond. Hogy már a parasztból lett vasbetonozók sem gondolnak arra, hogy három évvel ezelőtt itt még embermagasságú kukoricatáblákat hajtogatott a szél. Ha ez a mérhetetlen por nem volna, nem is tudnák talán, hogy itt termőföldek húzódtak a távoli Duna felé. A négerbarna, borostás állú fiatal mérnök megpróbálja visszakényszeríteni repkedő üstökét és sorra magyarázza a torokszorítóan impozáns épülettömbök szerepét. Az ott a szénelőkészítő, amott a szénmosó. A harmadik karmozdulat a kokszüzemet hasítja ki. A negyedik égtáj felé pedig a kokszgyártás közben keletkező melléktermékeket értékesítő Vegyiüzem terül el. Óriási tornyok, hatalmas csarnokok, cementből emelt középkori bástyák emelkednek mindenfelé.
Kilátás az I. számú nagyolvasztó tetejéről. Jobbra a kohótorokgáz tisztító rendszer szerelése folyik, háttérben az Erőmű.
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
Apró pontok csupán az emberek az egyik, félig elkészült, száz méteresre tervezett kémény tetején. Zsaluznak. Odafent fütyül a szél, éget a nap s gyengén hallatszik a nóta, töredezetten, ahogy a szél szaggatja: “Bé-res le… gény… jól megrakd a szeke-red…”
Jäger felmutat: – 170 százalék!
Megállni, hosszabban mondogatni nincs idő. Négy ember zsaluz és az új kormányprogramm bejelentése óta állandóan – 170 százalékot teljesítenek!
Minden irányban vasúti sínpárok futnak, töltések keresztezik a terepet: ezeken mozog majd a tömérdek szén, ha dolgozni kezd 1954-ben a kokszoló. Néhány számadat. Annyi szenet fogyaszt majd, hogyha vagonokba raknák s egyetlen sínpárra állítanák a vagonokat, akkor kis híján Budapesttől Varsóig érne a végeláthatatlan kocsisor. Ha pedig a beépített légköbmétereket háromemeletes házakra váltanánk fel, akkor ez az utcasor – megszakítás nélkül! – a Lánchíd pesti hídfőjétől a Hősök teréig érne el. Mekkora a szénmosó tornya? A földtől számított huszonnégy méter magasságban két akkora medence épült, hogy a Fedett Uszoda vize éppen hogy csak megtöltené őket!
Széntároló
fotó: Sztálinváros – Corvina Kiadó 1955
A város fényei és árnyai
Földalatti folyosókban bujkálunk, tíz méter széles “szakadékokon” billegünk keresztül egy szál vasúti sínen s kemenceforróságú csarnokokba kukkantunk be. Órák hosszát járjuk és még mindig nincsen vége, ez még mindig a kokszoló… Nagyobbnak tűnik az építkezés, mint a példaként említett tágas-teres Margitsziget…
Kokszolóüzem blokksora
fotó: Sztálinváros – Corvina Kiadó 1955
Egy alacsony, szőkehajú, barna bajuszkájú embert kergetünk: Sudár Ferencet, a kokszolómű sztahanovista főmérnökét. Hol itt bukkan fel előttünk, hol ott; többször is felvillan kis piros kirgiz sapkája, de elérni: reménytelen eset. Mire odaérünk a IV.-es részleghez, már a II.-es részleg felől hozza harsány hangját a szél, aztán az I.-esen újságolják, hogy igen, itt volt nálunk, de már átment a III.-as részlegre. Jäger Tamásnak kell elmesélnie róla, hogy a Kokszoló Blokk alapozását két és fél hónappal a kitűzött és a felajánlott határidő előtt végezte el, testvéri összefogással dolgozóival.
Késő este van már, mikor elbúcsúzunk Jäger Tamástól, aki – ha nem is mondta: Árva Pál trösztfőmérnökkel együtt hozzásegítette Sudár Ferencéket szép diadalukhoz.
Május 1. utca házainak hátsó frontja az Ady Endre utcától nézve. /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
…Olyan szép az ifjú város, mint valami valószínűtlen színpadi díszlet. Érdekes ritmusban követik egymást a két-, a három-, a négy- és ötemeletes lakópaloták az utcák két oldalán. A Sztálin-út kétszer olyan széles, mint a pesti Sztálin-út és a pesti Sztálin-úton nem is lehet látni egyetlen olyan szép portálú üzletet sem, mint itt. Kicsit hűvösebb a levegő is, megélénkülnek az utcák, megmosakodtak a kőművesek, hegesztők, vasbetonozók, szerelők s elárasztják a széles járdákat.
Sztálin-út /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A Váci utcában nem lát az ember ilyen jól öltözött járókelőket, mint itt láthat. Hanem, ahogy holl az idő és szűnik a nap szemkápráztató ragyogása, már több mindent észrevesz a kíváncsi szem. A gyönyörű, sima, egyszerű vonalaival ható Sztálin-úti paloták homlokzatát apró, csúnya, cement-gyufa-skatulyaszerű erkélyecskékkel csúfították el az építők. Halálos vétek a nemes vonalú homlokzatokért. Arrébb menve, a József Attila utcában pedig olyan vasrácsokat láthat az ember az erkélyek körül, amelyek jó arasznyira vannak az erkély cementplátójától. Nagyszerű lehetőség, hogy a lakók kisgyerekei, de még ők maguk is szürkületkor kitörhessék a lábukat.
József Attila utca /1953
fotó: Fortepan/Sattler Katalin
A Sztálin-út mögött néhány lépésnyire betemetetten nyaktörő árkok húzódnak, amelyek körül a gyerekek szétszedték a védő drótkerítést. Véletlen, hogy nem pottyannak bele éji órákban a járókelők. Aztán, ahogy megszokja a szem a szürkületet, azt is észreveszi: a házak hatvanöt százaléka erkély nélkül, bevakolatlanul áll. Kinevet a piros tégla a hasukból. Meddig akarják ezeket így hagyni a különben derekas és szép munkát végző trösztök? Olykor-olykor egy kíváncsi toronydaru kémlel át, hetvenöt méter hosszú nyakát a magasba nyújtva. Mintha még az is a fejét csóválná, ezen a csúfságon.
Sztálinváros szórakozik
Mind az öt szép, tágas italbolt zsúfolásig teli, kedves tréfaszaval sürgetik a verítékező csaposokat, hogy adják már a söröket vagy a fröccsöket. Az Ifjúsági Cukrászda pompás helyiségében meg a fagylaltért torzsalkodnak az Annuskákkal, Puskákkal, hogy mérjék már a “fagyit” a kutyafáját, mert baj lesz!
Szabadi Ferenc a sztálinvárosi Vendéglátóipari Vállalat főkönyvelője sétálgat velem a vidám utcai forgatagban s lassú szóval fejtegeti: mit fogyaszt Sztálinváros?
– Öt Italboltunkon kívül van öt nagy éttermünk, három “sztálinvárosi méretű”. Népbüffénk, egy cukrászdánk, így elsorolva sok, de amúgy kevés. Jobban dolgoznak, több a pénzük az embereknek, megnőtt az igényük is. Úgyszólván naponta elfogy két vagon sör és havonta átlagban 76.000 liter különféle bor. Elfogyaszt a város naponta 11.000 darab krémest, 360 tortát és megszámlálhatatlan mennyiségű egyéb süteményt, almás-, dióspitét, túrós derklit, mignont és csak győzném elsorolni, mennyi más egyebet is.
A sztálinvárosba látogató esztergomi váltócsapat tagjai fagylaltot esznek városnéző sétájukon. /1952
fotó: MTI/Magyar Fotó/Járai Rudolf
Szőke Jánosné, az Ifjúsági Cukrászda vezetője mosolyogva mutat az üvegpultokra: mindenki megtalálhatja a kedvenc süteményét, akkora a bőséges választék. Mindjárt egy nehézséget is prezentál: este hatra jár és a napi jégadagot még mindig nem kapták meg. Kicsi a fagylaltkeverőgépük is: nyolcvan kilóra méretezte a gyár és ők minden alkalommal 150-100 kiló masszát tesznek bele s még ez is kevés. Elkelne nekik még egy fagylaltkavaró masina…
Tovább sodródunk a kacagó, tréfálkozó emberfolyammal. A város különböző pontjairól pattogós muzsika szárnyal fel: rágyújtottak a zenekarok az Építőknél, a Béke-étteremben, a Vasműben. A legerősebb embersodrás a Dunapart fele zajlik, megy a nép a Duna-étterembe.
Üdvözlet Sztálinvárosból! – képeslap
fotó: Dunaújváros története képeslapokon
Van olyan szép a kilátás a teraszáról, mint a Gellért-szállóból. Színes lampionok imbolyognak a száz és száz jókedvűen táncoló pár felett. Sztálinvárosi áram izzítja a körték szálait…
A tarka-kockás abroszon finom harmat vonja be a söröskorsó oldalát. Üdítő szellő születik a vén Ister hullámaiból: szelíden meglógazza a bordásfalu papírgömböket. A zenekar játszani kezd s egy gombostűt nem lehetne elejteni a táncparketten: mindenki ott kering a párjával. Sztálinváros szórakozik jól végzett napi munkája után.
Hunyady József
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
