Dunaújvárosi Hírlap – 1988. április 1.
Schlitterné Nyuli Anna:
Pentelei húsvétok
Húsvét felé közeledve gyakran bementünk a veteményes kiskertbe, leguggoltunk az ágyások elé az útra. A jácintoknak meg a vajvirágoknak a növekedését figyeltük, aggódva láttuk, milyen kicsik még a virágok. Alighogy kibújtak a főidből.
– ldésanyám, ezek a virágok nem nyőnek meg husvitra! – panaszkodtunk anyánknak.
– Dehonném nyőnek meg! Hun van még a husvit?! Iszen még csak fekete hét van!
Aggodalma azért volt a gyermeknek, mert a nyuszi húsvét reggelére mindig a jácintok, vagy a vajvirágok közé rejtette el a piros tojást, meg az apró színes tojáscukorkát. Aztán úgy volt igazi, ha keresni kellett. De ha ilyen pici a virág, hogy dugja el a nyúl az ajándékot?…
Régen a parasztság, főleg az asszonynép, nagyon ismerte az egyház ünnepeit. Népi szokásaikat ezekkel kapcsolatban alakították ki. Igen tudták nagyböjtben is, hogy mikor mi következik. Mi is mindig hallottuk anyánktól: Most “guzsa hét” van, a végén jön a guzsa vasárnap. Most “fekete hét” van, fekete vasárnap következi …
Sok esemény lesz még húsvétig, van idő, hogy megnőjenek a virágok. Az egynyári virágokat “virághéten” vetették el az asszonyok. Virághéten jött a nyuszi az óvodába, mert a húsvét előtti “nagyhéten” szünet volt iskolában, óvodában.
Édesanyáink titokban készítették a fodros-bodros színes krepp-papírral bevont nyuszi kosarakat, mi óvodások meg (1928-ban) harsány hangon betanultuk a nyuszit váró verset.
“Tapsifüles nyuszikának nagyon sok a dolga,
Piros tojást, színes tojást jobbra, balra hordja.
Siess nyuszi, hozz pirosat, kéket is, tarkát is,
Van nekem egy kis kosaram, elfér benne száz is.”
Magyarországon pálmaágak helyett barkát visz a nép a kezében a virágvasárnapi körmeneten. A pap megszenteli a barkát. Gyermekkoromban, amikor még a legtöbb parasztház alacsony volt és nádtetős, népi szokás is volt a szentelt barkával, Amikor öregapám hazajött a virágvasárnapi nagymiséről, a körmenetről hazahozott szentelt barkaszálat a konyhaajtó előtt a nád közé szúrta. Közben valamit susogott.
– Mit susogott öregapám? – kérdeztük tőle kíváncsian.
– Nem susogtam, hanem fohászkodtam – mondta ő. Ilyenkor azt köll mondanyi. “Tűztűl, víztűl, égi háborútúl ments meg uram minket!”
A barkaszál a következő év virágvosárnapjáig a nád között maradt, aztán mikor az újat beletűztük, a régit elégettük.
Nagyszüleink fiatal korában az egész hosszú nagyböjti időben zsírlalanul, hústalanul étkeztek. Az én gyermekkoromban már csak a nagyböjt péntekjei és a nagyhét volt hústalan. No, meg persze a hamvazószerda is, amely nappal a nagyböjt kezdődik. Nagyhétre a parasztasszonyok a régi hagyományos böjti eledelt készítették. Ez volt a “piszlang”. Nevezték csíramálénak, csírapiszlángnak, csiripiszlinek is.
A csíramálé úgy készült, hogy egy kilóra való búzát megmostak a portól, egy tiszta deszkadarabra veknikenyér formájában elhelyezték, mindennap meglocsolták. Volt, aki fele rozs, fele búzából, volt, aki rozsból készítette. A nedves szemek egy idő után fehér csírát hajtottak. Gyúródeszkára rakták, sodrófával összezúzták, nagy vájdling vízbe tették, itt addig morzsolgatták, maricskolták, míg végül tejesszín, zavaros, édes lé lett belőle. A cefrét kiszedték, és a lében annyi lisztet kevertek el, hogy palacsintaszerű massza lett. Kisebb-nagyobb edényekbe adagolták, mindegyiknek a tetejére egy darab kenyérhéjat tettek. Befűtötték a kemencét, berakták az edényeket. Forrott, rotyogott a finom málé, a rárakott kenyérhéj őrizte, hogy ki ne fusson. Amikor a teteje pirosra megsült, akkor volt kész. A gyerekek finom csemegéje lett a mézédes lével teleivódott kenyérhéj. A piszlang piros teteje alatt lévő mártásszerű édesség volt egész nagyhéten a parasztság böjti reggelije, vacsorája. Kenyérrel ettük, így laktatóbb volt. Kukoricát is pattogtatott anyánk böjti eledelnek nagyhétre. Az udvari szabadkatlanon rázta babrostában a tűz fölött. Tele volt a nagy kék vájdling a nagyszemű, hófehér pattogatott kukoricával. Ősi szokás volt, nagycsütörtök éjszakáján ment a nép a keresztekhez, meg az Öreghegyen lévő Kálváriához. Nem ment velük sem a pap, sem a kántor, csak a “nép” ment, jó hangú előénekes vezetésével. Estefelé a templomkert kőkeresztjénél gyülekeztek, amikor besötétedett, elindultak. A jó hangú Polányi Panna néni vezette a éneket, a többi mondta vele. Lassan lépegetve mentek, legyen idő végigmondani a sok versszakos, megható szövegű, népköltötte énekeket, amelyek Jézus és az ő édesanyja, Mária szenvedéséről szóltak. Először az Égetőék előtti útszéli fakeresztnél álltak meg, a következő kereszt a szőlőhegyen volt, melyet valamikor régen, Szent Orbán tiszteletére állítottak ide. (Szent Orbán a szőlők védőszentje.). Utána a Kálváriánál álltak meg, itt Kiss Istvánné Lázi Panna néni vezetésével elénekelték: “Lehullott a Jézus vére” éneket, aztán ismét elindulva, Kovács Mihály bácsi vezette a népköl tötte éneket: “Jézus a jó pásztor”. Az iskola előtti fakereszt volt a végállomás Itt éjfélig énekeltek, aztán, amikor a templom toronyórája (1944. előtt volt óra a templom tornyán) elütötte az éjfélt, befejezték a keresztekhez járást. A leányok lementek az iskolával szemben lévő Brettyó patakhoz, és megmosták benne az arcukat, mert úgy tudták és hitték is, hogy aki leány nagypéntek hajnalán patakvízben mosakodik, megszépül az arca.
A nagyszombati ebéd még böjties volt, tejleves meg túróslepény, de már főtt a húsvéti füstölt sonka a nagy öntöttvas fazékban. Egy másik fazékban 40-50 tojás főtt, ez lesz a pirostojás. A főttsonkából csak akkor szabad enni, ha nagyszombat estéjén feljött a csillag. Gondban volt a gyermekféle, ha felhős volt az ég! Nem látható a csillag! Nem lesz sonkaevés? Jól nézünk ki! Már úgy el voltunk telve az émelygősen édes csíramálétól, alig vártuk, hogy füstölt sonka kerüljön a szánkba! A felnőttek megnyugtatták a gyermeket. Akkor lesz sonkaevés, ha hazajött a család a Feltámadási körmenetről.
Húsvét vasárnap korán reggel a gyermekek a kiskertben keresgélték a nyuszi ajándékát, az asszonyok meg mentek a templomba a húsvéti eledelt szenteltetni. Hamarosan jöttek is vissza. Anyánk az asztalon kibontotta a fehér nagyszalvétát, volt benne kenyér, főttsonka, főttkolbász, torma, pirostojás, só és kalács is. A szentelt piros tojást úgy ettük, hogy mindegyikünk valamelyikünkkel megfelezte a tojást. Ezt csak így volt szabad, pedig mi gyermekek ilyenkor még hármat is megettünk volna, mert azt képzeltük, hogy a szentelt eledel jobb, mint a másik.
– De miért csak felet ehetünk? – kérdeztük zúgolódva öregapánkat, mert ő volt az, aki a népi szokásokat szigorúan betartatta velünk.
– Azért köll feleznyi, mert ha egy kisgyerek nem talál haza, megkérdik tüle:
– Kivel etted meg húsvétkor a szentült tojást? Akkor eszibe jut, megmondja, és haza tudják irányítanyi.
Szép volt, izgalmas volt a húsvéthétfő lánynak, legénynek egyaránt. Régen Pentelén is vödör vízzel locsolták a leányt, minket már apró kölnisüvegből, “szagosvízzel”. A kisfiúk piros tojást kaptak, a legények likőrt, süteményt. Nagylány udvarlóját, vőlegényét, rokonlegényt, körösztfit asztalhoz ültették, kocsonyával, főttsonkával, borral kínálták, és hosszabban elbeszélgettek vele.
Húsvét kedd nálunk már nem volt ünnep, tette mindenki a dolgát. Csak éppen ilyenkor a lányok reggel későn keltek fel, mert húsvét hétfőn nagy bál volt a mulatóhelyeken. Húsvéti bál a mulatság nélküli, hosszú nagyböjt után.
A teljes sorozat megvásárolható, kötetenként 3000 Ft áron.
